Mno, TV2
Különös érzés négy nappal a sajtószabadság mint demokratikus alapjog állítólagos megszűnése (felszámolása, kivégzése, megsemmisítése) után cikket írni. Ahogy különös volt az olvasóihoz rendben eljutott újság fehér címlapján olvasni hétfőn a sokkoló mondatot: Magyarországon megszűnt a sajtószabadság. A Népszabadság szerkesztőségi vezércikkben (A mi valóságunk) indokolta a látványos akciót. Fontos írás, mert pontosan azonosítja, mi körül is forogna a január elsején életbe lépett médiatörvény gerjesztette ádáz vita, ha valóban a sajtószabadság korlátozása miatti aggodalom mozgatná.
A kudarcot vallott régi szabályozást felváltó törvénytervezetről már a megjelenése pillanatában megszűnt az értelmes, érvelő eszmecsere lehetősége. Azt bírálói azonnal, úgy, ahogy van, a demokrácia korlátozásaként, a kormány egyeduralmi törekvésének eszközeként bélyegezték meg, és véleményük igen erős nemzetközi támogatást kapott. A frontvonalak megmerevedtek: az egyik oldal számára csak a szabályozási terv kukába ejtése lehetett volna tárgyalási alap. A törvény ürügyén hazánkra zúduló sértéseket, vádakat – Orbán diktátor, Lukasenko méltó párja; a magyar társadalomból bűz árad; az ország intoleráns és antiszemita; a kormányzás a harmincas évek Németországát idézi – csak visszautasítani lehet; nyilvánvaló túlzásokból, méltatlan vagdalkozásból nem sarjad vita. A sietősen megalkotott törvényen, amelyet még a kormány egyik tagja is elnagyoltnak nevezett, biztos lenne mit javítani, de ahol fasisztaveszély van, kinek van kedve paragrafusokon pepecselni, normaszövegen módosítgatni? Pedig ahogy nyáron, a médiaalkotmány esetében a tájékoztatási kötelezettség és a vélemény- helyreigazítás elsőre nem igazán átgondolt ötletével történt, a médiatanács bírságolási eljárását is korrigálta a végső szavazás előtt a jogalkotó. (tovább…)