MNO
Nyolcvanöt éves korában elhunyt, és halhatatlanná lett Sándor Károly 75-szörös válogatott labdarúgó, az Aranycsapat állandó tartalékja, e titulusnak valamelyest ellentmondóan kora és talán a magyar futballhistória legkiválóbb jobbszélsője.
Ahányszor végleg távozott valaki az Aranycsapatból, és szomorú kötelességünknek eleget téve visszaszámláltunk, hogy már csak hárman, ketten maradtak, illetve egyedül Buzánszky Jenő, mindannyiszor joggal éreztük úgy, hogy méltánytalanságot követünk el a még köztünk lévő tartalékokkal, elsősorban Tóth II-vel és Sándor Csikarral. Pontosabban e méltánytalanságot már Sebes Gusztáv szövetségi kapitány elkövette, amikor az MTK Szegedről elszármazott klasszisa abszolút „civil” okok miatt kegyvesztetté vált nála. Sebes természetesen megtehette – amúgy is mindent megtehetett –, hogy a kalkulálhatóbb, inkább csapatember, a gólzsák Kocsis Sándort önzetlenebbül kiszolgáló Budai II-nek szavazott bizalmat, de hogy nem szakmai döntést hozott, azt éppen az 1954-es világbajnokság sokkal felérő döntője igazolta. Hisz az NSZK ellen kihagyta a szerinte formán kívül került Budait, ám nem a vb-t a lelátón töltő Sándort vetette be helyette, hanem Czibort hozta át a bal oldalról, így mindjárt két szélsőt veszítettünk. (tovább…)
A 47. percben szabadrúgás után Végh fejelt a kapuba (0:1). Az 53. percben szögletet követően a Haraszkó fejese landolt a hálóban (0:2). A 77. percben szintén szabadrúgást követően Domján rúgta hálóba a labdát (1:2).
