Hiába mondta Nagy Imre, hogy a csapataink harcban álltak, a honvédség nagy része eltűnt. A bevonuló oroszok csoportosan végeztek ki forradalmárokat, de volt, aki túlélte a sortüzet és a haldoklók közé vágott aknát. 56-os felkelők elevenítik fel a bevonuló szovjetek elleni elkeseredett küzdelmüket.
1956 a forradalmárok szemével II. rész – A szovjet invázió.
A csepeli Weiss Manfréd Művekben az 1929-es gazdasági világválságot követően az olcsó kismotorkerékpárok intenzív fejlesztéséhez és gyártásához láttak hozzá. Az 1936 elején megszületett, 86 cm3-es TURÁN segédmotoros kerékpár már hiánytalanul megfelelt azoknak a korabeli hatósági előírásoknak, melyek az egyszerű és olcsó üzemeltetést lehetővé tették.
A közel 2 lóerős, 50 km/ó végsebességű, egyszerűen csak “sárga-fekete, illetve szivartankos”-nak nevezett kis gépből 1937-ig közel kétszáz példány készült el. A motor hengerét öntöttvasból gyártották, sebességváltója nem volt. Első rugózása, egyezően a korábbi szívtankoséval, Pendel-rendszerű, a villa előre-hátra csuklott rugózás közben. A fenti videón egy ilyen motorkerékpárt láthatunk – de sajnos nem indítják be.
Az ötvenhatos érzést csak azok ismerik, akik harcoltak, akik jelen voltak, s azok a szerencsések, akik gyerekként már átélték, megértették, hogy valami nagy dolog történik az országban. Az összetartozás érzéséről van szó.
Orwell gyönyörűen írt erről, amikor a spanyol polgárháborúban egy lövészárokban harcolt a többiekkel: az egymásrautaltságról, a testvériség fenséges érzéséről elmélkedett, amikor nem számított, ki honnan jött. Tíz éve talán, amikor Németországban, Mannheimben találkoztam ötvenhatosokkal és ott Velten Armand, volt Corvin közi vöröskeresztes pontosan megfogalmazta, miért vállalta akár az életveszélyt is a sebesültek mentésével: „Mert egyformák voltunk, egy célért küzdöttünk. S mindezt miért csináltuk? Egy különleges érzés miatt. Én ezt ötvenhatos érzésnek nevezném. Nem sokkal előtte ott volt az a ronda fasizmus, amit követett a kommunizmus, az a bacilus, ami mindenhová behatolt és tönkretett mindent. Tönkretette a nemzeti érzést, a nemzeti hovatartozást. Nos 1956-ban ezek a beteg eszmék és rendszerek eltűntek, szertefoszlottak és a különböző gondolkodású magyarok többsége egyet akart: szabadságot, függetlenséget! Ez az érzés a forradalom leverése után soha többé nem jött vissza.” (tovább…)
„Szemtől szembe néztük egymást, és a másik egyszer csak pislogott.” /Dean Rusk amerikai külügyminiszter/
Rubicon, Csepel.info
1954. február: az USA első hidrogénbombája, a Bikini-atollon felrobbantott Castle Bravo a tervezett 6 helyett 15 megatonnás hatóerejűre “sikerült”, aminek következtében a hasadványtermékek a vártnál jóval nagyobb területen szóródtak szét, és a teszt résztvevői, sőt, kívülálló polgári személyek is jelentős sugárdózist kaptak (Forrás: Posztinfo)
1962. október 14-én robbant ki a kubai rakétaválság, miután amerikai kémrepülőgépek felvételei alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió nukleáris töltetek befogadására alkalmas rakétákat telepített a karib-tengeri szigetre. A váratlan offenzív lépés komoly konfliktust eredményezett a két nagyhatalom között, Kennedy amerikai elnök és Hruscsov pártfőtitkár azonban végül tárgyalásos úton rendezték a vitát, ezzel pedig megelőzték egy nukleáris világháború kirobbanását.
Kuba az Egyesült Államok védelme szempontjából mindig is kulcsfontosságú volt, amit kiválóan mutat, hogy Washington az 1898-as spanyol–amerikai háború után számos módon – például a Platt-nyilatkozattal – korlátozta az új állam szabadságát, és máig katonai bázist tart fenn a szigeten. Az amerikaiak számításába ugyanakkor 1959-ben „hiba” csúszott, Fidel Castro ugyanis egy sikeres forradalom – és polgárháború – után elüldözte Fulgencio Batistát, és egy szocialista rendszert épített ki. Az Egyesült Államok először a jelentős kubai vállalatok államosítása nyomán került szembe Castróval, hamarosan azonban a diktátor külpolitikai orientációját is komoly kockázati tényezőnek ítélte meg, ezért a hatvanas évek elején a CIA titkos programot indított az országba érkező politikai menekültek kiképzésére. Kennedy elnök 1961 áprilisában aztán a tettek mezejére lépett, ekkor ugyanis a kubai emigránsok – CIA-támogatással – megkísérelték megdönteni Castro uralmát, a Disznó-öbölbe tervezett partraszállásuk azonban csúfos kudarcot vallott. (tovább…)
1956. október 23-án kitört forradalom és szabadságharcra emlékeztek a Nagy Imre Általános Művelődési Központ előtti téren rendezett ünnepségen a csepeli diákok. Körömi Gábor, az Alapfokú Művészeti Iskola (AMI) vezetője köszöntötte Borbély Lénárd országgyűlési képviselő, alpolgármestert, a csepeli önkormányzat megjelent képviselőit, a főpolgármesteri hivatal képviselőjét, a Nagy Imre Társaság csepeli és budapesti szervezetének képviselőit és a Lajtha László Általános Iskola tanulóit és tanárait.
Az AMI-is nyolcadikos tanulók a magyar forradalmat átélt 12 éves fiúcska, Csics Gyula naplója nyomán állították össze ünnepi műsorukat. A korhűen berendezett színpadon az 1956-os év slágerével (Bárhogy lesz, úgy lesz) indult előadásukban percről percre idézték fel a szabadságharc napi eseményeit. (tovább…)
Megemlékezést már senki nem szervez a tiszteletére, sőt szellemi hagyatéka is lassan az enyészeté lesz. A Csepelen esztergályosként is dolgozó Krassó vezette Magyar Október Párt munkájában tinédzserként részt vevő, szintén csepeli Bogád Zoltán írása a romantikus remetéről.
Romantikus remete, az ellenzék ellenzéke – ez csak két jelző, amellyel Krassó Györgyöt, a néhai ’56-os forradalmárt, a Magyar Október Párt egykori frontemberét illették. Az egykoron a kommunistáknál kezdő legendás ellenzéki nemcsak életében, hanem halála után is megosztotta az embereket. A Münnich Ferenc utca visszakeresztelésével a magyar politikai életbe berobbant Krassónak ugyanis egy időben állított emléket 2002-ben az akkor még regnáló Demszky Gábor főpolgármester, illetve az akkor még ifjúsági mozgalom Jobbik. (tovább…)
Az árulkodó Rekviem címmel jelent meg album a Csepel Vas- és Fémművekről
Teol.hu
Illusztráció (Fotó: Hírekma.hu)
A kötet egyik szerzője a ma már Szekszárdon élő, de Csepelen született, és élete első negyedszázadát ott töltő költő, Kis Pál István, aki ifjúkori barátjával, a régebben szintén a budapesti városrészen élő Tamási Gábor fényképésszel együtt jegyzi a könyvet.
Az album képei a jelenről árulkodnak, a szövegek a múltat idézik, a versbetétek pedig a szövegalkotó érzelemit fejezik ki – jellemezte a közös művet Kis Pál István. (tovább…)