Csepel.hu
Sportolók, civilek, önkéntesek segítenek Csepelen az árvíz elleni védekezésben. Velük tartottunk, hogy megnézzük, miként veszik fel a harcot az áradó folyóval.
Zúg a traktor, szánt az eke… – jut eszünkbe a vicces húsvéti versike első mondata, miközben a Csepeli Városgazda telephelyén a homokot lapátoló fiatalokat nézzük. És noha se traktorunk se ekénk, és persze tavasz és húsvét sincs, ezzel leginkább a jókedvre, a vidámságra célzunk, ami az egész csapatot jellemzi. Na meg arra, hogy tizenévesek között azon megy a hajsza, ki lapátol több homokot a fehér homokzsákokba, és hogy ki tudja magasabbra emelni a lapátot anélkül, hogy meggörbülne a háta.
A helyzet azonban korántsem vicces. Miközben napról-napra emelkedik a Duna szintje Budapest belvárosában, Csepelre is vészesen közeleg az a szint, amikor már az elöntött tározók sem bírják, és átbukik a folyó, hogy aztán végül itt is a víz legyen az úr. Ennek megakadályozására, vagy legalábbis a károk csökkentésére álltak össze a csepeli önkormányzat önkéntesei, a Csepel FC USE, a Csepeli Birkózó Club sportolói, a Csepel Öttusa, a Halker-KirályTeam, valamint a Közösen Csepelért Polgári Egyesület tagjai, hogy felvegyék a harcot a folyóval, és hogy megálljt parancsoljanak az évtizede nem látott árhullámnak. Van közöttük focista, birkózó, többszörös világbajnok sportoló. Csepel büszkeségei, akiknek most a pálya vagy a ring helyett a természet erejével kell felvennie a harcot.
Mielőtt elindulnánk, a polgármesterrel az élen három teherautónyi homokzsákot rakott össze a csapat. Ismét a Tinódi utca felé vesszük az irányt. Magasan van az utca a Dunához képest, előttünk lapos szögben lejt a talaj egészen a folyóig. A tizenegy évvel ezelőtti tapasztalatok azonban nem adnak okot a megnyugvásra: az itt lévő ingatlanok egy részét akkor részben elöntötte a víz. A leginkább érintett házhoz vitt most a csapat homokzsákokat. Mindenki reménykedik, hogy a hétvége felé tetőző árhullámnak ellent tudnak állni.
Következő állomásunk Csepel Szigetszentmiklós felöli vége. Voltunk már itt pár napja. A nagy Duna híd innen vagy kétszáz méter, szemben pedig a hatalmas ártér, ahol döbbenten vettük tudomásul, hogy két nappal korábban, ahol még száraz lábbal gyalogoltunk, most félméteres víz állja utunkat.
Nincs is sok időnk elmélázni és gyönyörködni a táj sokszínűségében és a folyó gigantikus erejében, munka van és már pakoljuk is a homokzsákokat. Sokan vagyunk, így percek alatt lekerülnek a platóról a zsákok. Az ingatlantulajdonos magas, jókedélyű ember. Aggódás rajta egy szál se, szerinte jó negyven centivel lesz alacsonyabb a Duna vízszintje, mint 2013-ban. És mintha a kutyája is ugyanezt vallaná; az eb jókedvűen csóválja farkát. Ezen a ponton azonban nehéz az optimizmusában osztozni.
Kívánjuk viszont, hogy legyen igaza, és megyünk is tovább a szomszédba, ahová a harmadik teherautó rakományát pakolja le a csapat, és ahol szinte percek alatt a rendeltetési helyükre kerülnek a homokzsákok. Ennyi emberrel húsz perc alatt végzünk a melóval – elemezzük a helyzetet a tulajdonossal. Egyébként ő sem számít nagy áradásra, és nem éli meg tragikusan a helyzetet. Azt mondja, kisebb lesz a víz a 2013-asnál, és mintha az igazát akarná bizonyítani, a kerítésen előre bejelölte a szerinte várható vízállás szintjét. Addig is marad a remény, a bizakodás és a hit.
Ezekre pedig szükség van – meg persze a kemény munkára, amit immáron szervezetten, hatékonyan, a hatóságokkal együttműködve végez napok óta az önkormányzat, hogy 2013 után ismét megvédje Csepelt, és hogy a lehető legkevesebb kárt szenvedjenek el a kerület.
