Csepel.hu
Január 21-én tölti be hetvenötödik évét Békásiné Nagy Ilona, aki a hetvenes években a magyar élvonalhoz tartozó Csepel SC kézilabda-csapatának kiváló játékosa volt. A válogatottban 117 alkalommal szerepelt, kétszeres világbajnoki bronzérmes és az 1976-ban Montreálban rendezett olimpián szintén a bronzérmet szerzett csapat egyik legjobbja.
Csepelről akkor ő és Megyeriné Pacsai Márta játszott a válogatottban. Békásiné Nagy Ilonát telefonon köszöntöttük fel születésnapján.
„Jólesik az érdeklődés, mert manapság kivész az emberekből, hogy egymásra odafigyeljenek — mondta Békásiné Nagy Ilona. — Ahogy idősebbek leszünk, sorra távoznak el a régi sporttársak, barátok, akikkel korábban sűrűn találkoztam, de manapság megritkultak ezek. Négyen voltunk közeli jó barátnők az akkori válogatottból: Pacsai Márti, Sterbinszky Amália, Lelkesné Tomann Rozália és én. Amálka sajnos meghalt tavaly, pedig nagyon vigyázott az egészségére. Egy deka felesleg nem volt rajta, rendszeresen sportolt, futott, odafigyelt, hogy mit eszik. Kiemelkedő tudású játékos volt, megrendített a váratlan halála. A Magyar Olimpiai Bizottság minden év decemberében megrendezi az egykori olimpiai érmesek találkozóját, amelyen a régi csapatunkból szinte mindenki ott volt legutóbb. De látom, hogy megöregedtünk: nagyszerű sportolóink közül többen bottal, járókerettel érkeztek. Pacsai Mártit meglátogatom Csepelen, sétálgatunk a Kolonics György sétányon. Annak idején ő hívott a Csepelbe, ahol csodálatos éveket töltöttünk. A bajnokságban negyedikek voltunk, egyszer pedig a Kupagyőztesek Európa Kupájában (KEK) is a negyedik helyen végeztünk. A válogatottban Lengyel Gábor volt az edzőnk, aki közben a Csepel csapatát is irányította. Szerettük őt, s mi voltunk a kedvencei… Már ő is betöltötte a 90. évét, és gyengélkedik. A mi időnkben a nyugati országok csapatai még nem képviseltek komoly játékerőt, akkor a szovjetek, keletnémetek, jugoszlávok és persze mi, magyarok számítottunk a legjobbaknak a világon, most pedig a norvégok, dánok, franciák. A tévében nézem a kézilabda-meccseket; a mai játék gyorsabb lett, a játékosok kész gladiátorok.”
„Születésnapomra a fiam befizetett egy háromnapos kirándulásra Esztergomba, ahová Lelkesné Rozállal megyek. Vele aránylag rendszeresen találkozom, évente kétszer-háromszor elutazunk egy magyar városba, például Kecskemétre. Rozállal és Mártival felidézzük a múltat, amikor a válogatottban vagy Csepelen játszottunk. Micsoda hangulat uralkodott a meccseinken! Szurkoltunk a többieknek, a röplabdásoknak, kosarasoknak, focistáknak, de ők is szorítottak nekünk. Manapság mikor látogatják egymás mérkőzéseit a sportolók? A Béke téri stadionban az edzések után is összejártunk, barátkoztunk, beszélgettünk. Ez ma már nincs így… Itthon a fiam sokat segít, bármit kérhetek tőle. De magam is ellátom a tennivalókat: járok a piacra vásárolni, főzök, takarítok. Ez a jeges, hideg januári idő sem tart vissza, hogy kimozduljak otthonról. Azt szoktam mondani, hogy a mindennapokat úgy kell megélni, ahogyan vannak: akadnak rosszabb és jobb pillanatok is.”
Cs. A.
