Csepel.hu
Weiss Manfréd gyáriparos 1916-ban határozta el, hogy kórházat alapít. Létrehozott egy ideiglenes gyógyintézetet, ahol már fekvőbetegeket is fogadtak, de az épület az első világháború végére készült el. A kórház ebben az időben csak a gyár dolgozóinak ellátását szolgálta.
1924-re azonban nyilvános kórházzá minősítették már a gyáron kívüli, egészségbiztosítással rendelkező betegeket is fogadták.
A földszintes épület emeletet kapott, a fejlődés azonban az ágyak számának emelkedése mellett az alkalmazott orvosok számában is nyomon követhető volt. A második világháború idejére tovább fejlődött Csepel egészségügyi ellátása, 1948-ban elkészült a szakrendelő és a szülőotthon is. Amikor a kórház bővült, a nőgyógyászat és a szülőotthon bekerült a területére. Az 1960-as, 1970-es években az intézmény tovább fejlődött, új osztályok jöttek létre, új pavilon létesült a nőgyógyászatnak, ahol a laboratórium, a belgyógyászat és a traumatológiai osztály is helyet kapott. Ez a sebészet mellett a legsikeresebb osztályok közé tartozott, nemzetközi hírnévre is szert tett. A ’90-es évektől a kórház életében nagy változások játszódtak le, rendszeres átszervezések történtek. Az intézmény végül a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház telephelye lett. A kórház funkciója jelentősen megváltozott, jelenleg krónikus belgyógyászati és rehabilitációs ellátás folyik az intézmény falai között. (Forrás: Dr. Molnár Lajos: Kórház a város peremén, 1974)
A kerek évforduló kapcsán egykori dolgozók emlékeznek vissza az ott töltött évekre.
Soós Attila, a Csepeli Kórház egykori gazdasági igazgatója 1975-ben építész műszaki ellenőrként kezdte meg a munkáját a kórházban, majd gazdasági műszaki szaktanácsadó, 1979-től pedig gazdasági igazgató lett. „A kórház a hetvenes évek végén Egyesített Gyógyító Megelőző Intézetté alakult, a Fővárosi Tanács fenntartásába került. A kerület összes egészségügyi ellátása a Csepeli Kórházhoz integrálódott, hozzánk tartozott a szakorvosi rendelőintézet, a szülőotthon és a háziorvosi ellátás is. Az intézmény az évek során folyamatosan bővült, fejlődött. Új nőgyógyászati pavilon épült, ahová később más egységek is beköltözhettek. A két épület között átjáró létesült, amelyet sóhajok hídjának neveztünk. Ekkor több mint ezer dolgozója volt a kórháznak, az intézmény önálló konyhával, mosodával rendelkezett. Az épületek állagát sikerült megóvnunk, évente festettünk, a nélkülözhetetlen műszereket meg tudtuk vásárolni. Nagy öröm volt ebben a kórházban dolgozni, családias légkör volt, mindenki ismerte, segítette egymást. Az 1990-es évek közepétől nehéz időszak következett. Önálló traumatológiai centrumot szerettünk volna létrehozni, megtartva a többi osztályt is, de a Fővárosi Önkormányzat elutasította ezt. A traumatológia a Merényi Gusztáv Kórházba került. Ekkor indult el az intézmény hanyatlása, hisz a megmaradt osztályok már nem tudták azt a profilt nyújtani, mint korábban. A bevételek megcsappantak, a támogatásokat elvonták. A kórház sorsa megpecsételődött.”
Nagy Lajosné, Marika nővér: „1964 és 1996 között dolgoztam a Csepeli Kórházban ápolónőként. Tíz évet a belgyógyászaton, huszonkét évet a sebészeten töltöttem. A munkakörülmények, az eszközök nem voltak olyan korszerűek, mint ma. Szétszedhető fémkeretes fecskendőket használtunk, melyeket nekünk kellett elmosni, úgy ment később a sterilizálóba. A vaságyakon vékony kis szivacsmatracok voltak, melyeken nem volt huzat, arra kerültek a lepedők négy sarkuknál megkötve. Kevés volt az ápolónő, nem volt segítségünk, így a nehéz fizikai munkákat is mi végeztük. A kórház lényegesen kisebb volt, mert nem voltak még meg a szárnyépületek, csak maga a törzsépület, melyet Weiss Manfréd építtetett. 1964-ben ezerháromszáz forint fizetéssel kezdtem, de szível-lélekkel dolgoztam, ápoltam a betegeket. Molnár Lajos igazgatóhoz bizalommal fordulhattunk, igyekezett a problémákat megoldani. Nagyon szerettem ott dolgozni, nagyon családias volt a hangulat. A nyugdíjazásom előtti hetekben sírva mentem be és jöttem el a kórházból, annyira sajnáltam, hogy befejezem a munkám. Azóta sincs olyan nap, hogy ne jutnának eszembe az ott töltött évek, a szép emlékek.”
Dr. Balla Károly szülész, nőgyógyász szakorvos negyven éven át dolgozott a Csepeli Kórházban. Az Egészségügyben Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (EDDSZ) budapesti elnökeként mindent megtett, hogy megakadályozza a kórház megszüntetését. „A főváros tíz éven keresztül döntésképtelen volt a Csepeli Kórház ügyében. A szakszervezet 2003-ban szolidaritási tüntetést szervezett a szakmailag és gazdaságilag megalapozatlan átalakítási tervek ellen. A tiltakozáson közel kétezren vettünk részt, rengeteget foglalkozott vele a hazai sajtó. A Fővárosi Önkormányzat háromszor jelentette ki, hogy szükség van a Csepeli Kórházra, nem szűnik meg, aztán sorra hozták az észszerűtlen döntéseket, elvitték a traumatológiát, elszállították a röntgengépeket. Nehéz volt mindezt megélni. Szomorú voltam, hisz máig úgy látom, nem volt indokolt a kórház megszüntetése, bár a finanszírozási bravúrok miatt nehézzé tették a mindennapokat, de a munkakörülmények hosszú időn keresztül adottak voltak, sokkal inkább, mint ma.”
