Csepel.info

Cserhalmi Zsuzsa anyai nagyszülei költöztek Csepelre, az Ófaluban építkeztek. Gyerekkorát a kispesti Wekerle telepen töltötte, ahol elvégezte az általános iskolát, majd a Jedlik Ányos Gimnáziumban érettségizett. „Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor érdeklődésem megerősödött az irodalom iránt. Ebben nagy szerepet játszott kiváló magyartanárom, osztályfőnököm, Lakóczai Lászlóné, Kati néni, aki nem engedte, hogy ne legyek irodalmár. A hatvanas években történt, hogy megmutatta az Élet és Irodalom című hetilapot, amelyből sok mindent megértettem – ha nem is feltétlenül értettem — arról a korszakról. A Jedlik Ányos Gimnáziumban Hegyi Balázs tanított magyarra és latinra. Példaszerű volt, ahogy mindent láttatni akart az életből: színházba jártunk, utána megbeszéltük az előadásokat, megismertük festők képeit, filmeket néztünk, a kirándulásokon megtekintettük az emlékműveket, nemzeti kegyhelyeket. A kultúra iránti érdeklődésünk felkeltése természetes volt a tanár úr részéről, és a lázadásainkat is értette. Ha akartuk, felkerestük a pesti lakásán. A magyar irodalomból abszolút mércéje Arany János költészete és etikája volt. Én akkoriban ismertem, szerettem meg Ady Endrét és Németh Lászlót” – mondja Cserhalmi Zsuzsa.

„A Szegedi Tudományegyetemen végeztem magyar-történelem szakon. Nem tudtam pontosan, mi akarok lenni, de a gyakorlótanítás idején gondoltam arra, hogy az irodalomoktatás, a tanítás nekem való. A hetvenes években majdnem kezdő tanárként tanítottam a Kölcsey Ferenc Általános Iskolában, akkor Iskola téri Általános Iskolának hívták. Később, 1983-tól 1987-ig a Radnóti Miklós Gimnáziumban oktattam magyart vezető tanárként. Az irodalomtanításban az a szép, hogy a tanulók is részesei a műértésnek saját gondolataikkal, érveikkel. Egyáltalán nem érdekes, mit gondol a szerző a saját művéről, hiszen az alkotás elválik az írójától, és önálló életre kel. Az olvasó, a diák saját maga értelmezi a művet. Irodalmat ugyanakkor csak azoknak lehet tanítani, akik olvasnak, de manapság egyre kevesebb szépirodalmat vesznek kezükbe az emberek. A diákok számára más médiumok vonzóbbak: a telefonjaikon képeket, rövid videókat néznek, videójátékokkal vannak elfoglalva. Az irodalmi történetek ugyanakkor érdeklik őket, de nem tudom, mennyi marad meg belőlük. És vajon motivál-e olvasásra? Mondjuk a Háború és béke elolvasására… Ez az új helyzet a klasszikus irodalomtanítás megszűnéséhez vezethet. Ismerek esetet Ausztriából, ahol már nem létezik klasszikus irodalomtanítás, helyette szövegértés van: nem irodalmi kontextusban értelmezik a művet, nincsen esztétikai megközelítés, hanem praktikus szempontokat helyeznek előtérbe, például úgy, hogy milyen haszon következik a cselekményből. Fontos lenne a művelődéstörténet oktatása, ami jobban lekötné a figyelmet: például hogyan utaztak régen, milyen szokások voltak, hogyan teltek a mindennapok.”

„A Jedlik gimnáziumban a kilencvenes években tanítottam óraadóként. Zanati Béla igazgatónak erős konszolidáló szerepe volt a vállaltan –mert vállalható volt — különféle világnézetű emberek körében. Az oktatás jelenlegi helyzetét pályaelhagyások, a helyettesítésekkel megnövelt óraszámok, feszültségek, átszervezések jellemzik. Kicsi a pálya presztízse, ám felnőttekkel beszélgetve mindig kiderül: mindenkinek voltak jó tanárai.”

Cs. A.

Csepel.hu