Méltósággal viselt, hosszan tartó betegség után elhunyt Sugár Géza, Csepel díszpolgára. Csaknem három évtizede Csepelért dolgozott, úgy ismerte a kerületi óvodákat és iskolákat, mint a tenyerét. Személye maga jelentette a biztonságot az intézményhálózat működtetésében. Az önkormányzati rendezvények, megemlékezések előkészítésének és lebonyolításának hosszú idők óta főszereplője volt. Ketten emlékeznek rá.
Vida István, a Csepeli Városkép Kft. ügyvezető igazgatója: „Géza egy untermann volt, a szó valódi és átvitt értemében is. Egy tartó- és fogóember. A tenni és alkotni akaró közösség biztos és megkerülhetetlen pontja.
Noha lakcímkártyája szerint Pestszenterzsébeten lakott, bizton állíthatjuk, hogy munkája által jóval több időt töltött a Kis-Duna ezen partján. Szerette Csepelt. Csepel imádta Gézát. Azon kivételezettek egyike volt, akit mindenki tisztelt, elismert, szeretett. A munkájáért, a habitusáért, az empátiájáért, az emberségéért. A szavak most kevesek, hogy milyen is volt Sugár Géza. Mi, akik ismertük, pontosan tudjuk… És nagyon sokan ismertük. Valódi csapatjátékos volt, aki számára a feladat, a probléma és gond megoldása volt az elsődleges. Számára nem volt lehetetlen, még ha sokszor elsőre úgy is tűnhetett. Amit mondott, ígért és tett, az úgy is volt. Mokány, vidám ember volt erős fizikummal és hatalmas szívvel. Szörnyű leírni ezt a szót vele kapcsolatban: volt. Már soha többé nem halljuk azt a hihetetlen nyugalmat és biztatást árasztó mondatát, ahogyan beleszólt a telefonba: Tessék, Sugár! Géza elment, de fényképe az idők végezetéig ott lesz Csepel díszpolgárainak sorában, mosolya, derűje és emléke pedig mindannyiunk lelkében.”
Molnár Krisztián, a Csepeli Helytörténeti Gyűjtemény vezetője: „Általános meglátás, hogy léteznek jó és rossz emberek. Ha magamban most megkérdezem Gézától, van-e jó és rossz ember, hallom, ahogy mondja: „Drága barátom, már megint túlfilozofálod a dolgokat. Annak örüljünk, ha emberek tudunk lenni!”
Ő ember volt nagy e-vel. A Radnótinál találkoztam vele először, közel tíz évvel ezelőtt. Egy szabadtéri programra készültünk, annak a részleteit beszéltük át. Minden mondatában érezhető volt, hogy rutinos, öreg róka ‒ aki mindent megold ‒, de úgy éreztem akkor, hogy körülményes és kicsit nyers is talán. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy amit körülményességnek gondoltam, az alaposság, amit pedig nyersnek, az puszta őszinteség. Késő estére járt, amikor a rendezvény után hozzákezdtünk az elpakoláshoz, vezetőként rendszerint ő is megfogta a munka végét. A színpad hátfalát szerelte le, a sötétben nem látta, hogy a mögötte lévő színpadelemet már elbontották. Nagyot puffant, ahogy hátra lépve leesett a méteres dobogóról, de hamar felkelt, még mielőtt segíthettünk volna neki. Kérdésemre, hogy nem történt-e baja, csak ennyit mondott: „Nem fontos, a lényeg, hogy sokan voltak, és jól érezték magukat. Megérte!” Gézát egyrészt ez jellemezte: szeretett dolgozni, és arra törekedett, hogy munkájával minél többeknek szerezhessen örömet.
Másrészt soha nem beszélt mellé, mindig egyenes volt, és odafigyelt az emberekre, bármikor lehetett rá számítani. Büszke vagyok rá, hogy kitüntetett a barátságával. Sokat tanultam tőle, a szakembertől és az Embertől ugyanúgy. Számtalanszor fordultak hozzám olyanok, akiknek én nem tudtam segíteni, ezért őt ajánlottam. Végül újra megkerestek, hogy elmondják, „mennyire készséges, hozzáértő és gyors ember ez a Géza, ráadásul még jó humora is van”. A helytörténeti gyűjtemény működését szintén folyamatosan támogatta, minden kiállításban benne van a munkája, a régi tárgyakat nagy lelkesedéssel gyűjtötte az intézménynek. Utoljára tavaly a Trianon-kiállításon dolgoztunk együtt. Pár hete, amikor a megnyitó várható idejéről kérdezett, halkan hozzátette: „azon még szeretnék ott lenni”. Velünk, bennünk, ott leszel.”
Sugár Gézát a csepeli önkormányzat saját halottjának tekinti.
