“Linder Béla (…) Belgrádban telepedett le. A későbbi Jugoszlávia nem felejtette el a neki tett szolgálatot: halála után, 1962-ben díszsírhelyet kapott a délszláv kommunista vezetéstől”
Csarnai Márk, Újkor.hu
A győztes államok területi igényei Közép-Európában és a Balkánon (Wikipedia)
1918 novemberében a szerb csapatok megkezdték Magyarország déli részének megszállását. A trianoni békeszerződésben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak ítélt területeken túl Baranyát és Baja térségét is egészen 1921-ig ellenőrzésük alatt tartották, ahol 1921. augusztus 14-én a Károlyi-kormány és a tanácsköztársaság prominensei, valamint a helyi szocialisták kikiáltották a Baranya-bajai Szerb–Magyar Köztársaságot. A Horthy-rendszerrel szemben délszláv védelem alá helyezkedő államalakulat mindössze nyolc napig létezett, ugyanis a megszálló csapatok kivonulásával a köztársaság összeomlott. – Bejegyzésünkben Csarnai Márk csepeli történész írását közöljük.
Az első világháborús vereséget követően a francia antant csapatok által támogatott szerb erők északi irányban nyomultak előre, hogy érvényesítsék Magyarországgal szemben fennálló területi követeléseiket. A történelmi Magyarország feldarabolásánál az újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyság legalább olyan mérvű területi igényekkel lépett fel, mint a románok és a csehek. A délszláv kormány – a Trianonban később elcsatolt országrészeken túl – további területek megszerzésére törekedett, így Baranyát is elfoglalták, a Duna-Tisza-közén pedig egész Bajáig nyomultak.
Szerb csapatok Pécsett 1918-ban (Janus Pannonius Múzeum, Pécs)
Belgrád dolgát jelentősen megkönnyítette a Károlyi-kormányzat döntése a katonai leszerelésről, amelynek következtében akadály nélkül tudták elfoglalni Magyarország déli részét. Súlyosbította a magyar helyzetet, hogy Károlyi Mihály a belgrádi katonai konvenció aláírásával – 1918. november 13-án – önként vállalta, hogy ideiglenes demarkációs vonal húzódjék a történelmi határokon belül. Másnap már a szénbányászat miatt stratégiailag is kiemelt jelentőségű Pécs is megszállás alatt állt.
A bányákat a szerb hatóságok kincstári tulajdonnak minősítették, zár alá vették, és azonnal megkezdték a maximális termelést. Igyekeztek minél kevesebb szenet a térségben hagyni, a nagy részét Szerbiába szállították. A helyi üzemek termelése rohamosan csökkent, aminek egyik fő oka a szénhiány volt. A Pécsi Bőrgyártól a Zsolnay Vilmos Keramikai Gyárig minden ipari ágazatban akadozott vagy teljesen leállt a termelés. Az ipar mellett a mezőgazdaságot is hatalmas kár érte a szénelosztás miatt. A malmok működése szinte teljesen leállt, ez pedig általános liszthiányhoz vezetett. A különféle hatósági lefoglalások az állatállományt sem kímélték, emiatt húshiány lépett fel, a problémát „hústalan napok” bevezetésével próbálták orvosolni. A nagybirtokokat, kastélyokat teljesen kifosztották, és az erdőgazdálkodás terén is hatalmas kár keletkezett.
„Az árván maradt intézetbe bevonult aztán a balkáni kultúra: a szerb gazdálkodás. Bútorzatát, könyvtárát, gazdag felszerelését társzekerekre rakták vagy elkótyavetyélték. Szerb hadiszállás, katonai parancsnokságok helyezkedtek el benne. S mikor kivonultak innen 1921 augusztusában, nem maradt más utánuk az intézetből, mint a berondított üres termek, levert csupasz falak, üresen álló ablakrámák.” (Vass Miklós, a pécsi hadapród iskola tanárának egykori visszaemlékezése, idézi: Gál Attila: Armis et litteris)
Bár a békekonferencia legfelsőbb tanácsa már 1919-ben kijelölte a végleges határokat, aminek értelmében Baranya vármegye csak egy kisebb része kerül a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Belgrád vonakodott Pécs, Baja és a megszállt délvidéki területsáv kiürítésétől. Belgrádnak kapóra jött volna egy olyan opció, hogy a szerb katonaság által megszállt magyar területek elszakadnak Budapesttől, és a szakadár állam de facto vazallus tartományként válik a délszláv államalakulat részévé. Erre a magyarországi tanácsköztársaság bukása után reális esély mutatkozott, miután a Károlyi-éra és a kommün prominensei Pécsett találtak menedéket.
A dél-baranyai térség 1918-1922 (Historia, 2010/9-10. sz., 50.) – katt a képre a nagyításért!
Miközben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén tiltva volt minden kommunista szervezkedés, addig Pécsett a magyarországi emigránsok szabadon gyűlésezhettek és tevékenykedhettek, ellentétben a konzervatívokkal és a keresztényszocialistákkal. A trianoni békeszerződés aláírása, valamint a békekonferencia felszólítása a megszállt területek átadásáról tovább növelte a szerb hatóságok hajlandóságát a korábbi politikai rendszerek szereplőivel való együttműködésre, olyannyira, hogy Belgrád anyagi segítségének köszönhetően alakulhatott meg például a Pécsi Szocialista Párt. Mindezek mögött az állt, hogy egy esetleges népszavazáson a helyiek a „demokratikus” délszláv állam mellett tegyék le voksukat.
A városban 1920 augusztusában törvényhatósági választásokat tartottak, Linder Béla – a Károlyi-kormány egykori hadügyminisztere – szerezte meg a polgármesteri széket, Doktor Sándor pedig a városi bizottság elnöke lett. A régi tisztviselőket szélnek eresztették, helyükre exponált kommunistákat vettek fel nagy számban; a felduzzasztott apparátus eltartását a polgárságra kivetett magas adókból akarták fedezni. Pécs élére így egy olyan klientúra került, amely az ellenforradalmi Magyarországgal szemben nemcsak hogy támogatta a délszláv megszállást, de tárgyalásokba is kezdett Belgráddal egy magyar ellenkormány felállításáról. Linder ki is jelentette, hogy mindenféle párizsi döntés ellenére sem engedi bevonulni a magyar hadsereget.
1921 nyarán már az antant is sürgette a délszláv kivonulást Dél-Magyarországról, így a pécsi vezetés végső megoldásaként augusztus 14-én „tiltakozó népgyűlést tartottak a Horthy-uralomnak Baranyába való bevonulása ellen”, ahol egy új „állam”, a Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság kikiáltásáról döntöttek. Az új államszervezetet, amelynek élére Petar Dobrovićot választották meg „köztársasági elnöknek”, értelemszerűen sem a budapesti kormány, de az antant hatalmak képviselői sem ismerték el. A „Köztársaság” egyedül csak a megszálló erők védelmét élvezhette, de már azt sem sokáig.
„Megteremtjük a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaságot és köztársasági államformában újrateremtjük a Pécs–baranyai Szabadságszigetet! Nem adjuk oda hazánkat, szülővárosunkat, nem adjuk oda a darutollas Horthy-pribékeknek.” (Petar Dobrović szónoklata a pécsi népgyűlésen 1921. augusztus 14-én, forrás)
Korabeli újság a köztársaság kikiáltásáról (Wikipédia)
Belgrád a kibontakozó diplomáciai nyomás alatt meghátrált, és 1921. augusztus 18-án megkezdte csapatai kivonását Baranyából, illetve a Gyékényes és Újszeged közötti vonaltól északra fekvő területekről. Szándékától sem Linder Béla, sem pedig Petar Dobrović nem tudta eltéríteni. A délszláv kormány időközben ugyanis már megegyezett a magyar kormánnyal, bádoki Soós Károly tábornok irányítása alatt pedig a magyar hadsereg Kaposvár környékén felkészült Baranya visszafoglalására. Bár augusztus 15-én – Pécs példája nyomán – a „Köztársaság” többi jelentős városában – például Baján, Mohácson és Siklóson – is kikiáltották a függetlenséget, a sajátságos, önmagát délszláv protektorátus alá helyező szakadár állam nem bírt semmilyen jelentőséggel.
A szerb hatóságok pécsi megbízottja, Rajcić főispán augusztus 20-án felhívást tett közzé, hogy mindazok, akik nem szeretnének úgymond „magyar megszállás” alá kerülni, másnap reggel 7 órától a pécsi dohánygyár területén felállított ideiglenes ügyintéző helyen igényelhetik és kaphatják meg a délszláv királyság útlevelét. Augusztus 21-én megérkezett Pécsre az első csendőrszázad, a terület irányítását pedig Gosztonyi Gyula kormánybiztos vette át.
A 33 hónapos délszláv megszállás és a Baranya-bajai Szerb – Magyar Köztársaság vége: Magyar csapatok vonulnak be Pécsre (Wikipedia)
Augusztus 22-én megkezdődött a Nemzeti Hadsereg alakulatainak bevonulása is. A közigazgatás átvétele zökkenőmentesen megtörtént, a lakosság legnagyobb része ugyanis örömmel fogadta, hogy visszatérnek az anyaország fennhatósága alá. Baranya vármegye székhelye 33 hónapos szerb megszállást és szisztematikus kifosztást követően visszatért Magyarországhoz, és ezzel végleg lezárult a tiszavirág életű Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság története.
A korábbi vezetők elmenekültek, Linder Béla pedig Belgrádban telepedett le. A későbbi Jugoszlávia nem felejtette el a neki tett szolgálatot: halála után, 1962-ben díszsírhelyet kapott a délszláv kommunista vezetéstől.
