“Sok disznótor esik addig”, tartja egy régi szólás. Jelentése könnyen kitalálható: sokára lesz. Ennél ismertebb és manapság is gyakrabban hallható, hogy nincs kolbászból a kerítés, amely természetesen szintén a disznóvágáshoz kapcsolódik. De hogyan is nézett ki a régi idők disznótora, mik a kapcsolódó legfontosabb hagyományok és népszokások? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk dr. Tátrai Zsuzsanna néprajzkutatóval.
Kiindulásként nélkülözhetetlen rögzíteni, hogy amikor a “klasszikus” disznótorokról beszélünk, akkor helyszínként a hagyományos paraszti világ falvaiban, időben pedig a XIX. század közepétől a XX. század közepéig terjedő időszakban járunk. A Kádár-korszakban is népszerűek voltak a disznótorok, de ekkora már egészen más volt az eljárás a megváltozott technikák miatt. Elég csak a hűtőszekrényekre gondolni, hiszen előttük a disznóvágás időszaka a hideg időjárástól függött, Szent András napjától, azaz november 30-tól egészen a farsang végéig tartott. Ezért is a Disznóölő Szent András névváltozat.
Habár ez a “becenév” nem igazán maradt velünk, a disznótorok közösségi része mindenképpen. A korabeli vágás a közös munkának – melyet népiesen kalákának nevezünk – és az ünnepnek volt az ötvözete, amely során rengetegen összesereglettek a faluból. A disznót ölő családon kívül ott volt a böllér, a szomszédság és rokonokság. Sokan keresték fel a disznótoros házakat, köztük a különböző játékokat, jelmezeket bemutató alakoskodók, azaz az álruhát, maszkot viselő személyek, akik valakit vagy valakiket személyesíttek meg. A vacsoránál a kántálók is megjelentek, akik legtöbbször gyerekek voltak. Ők énekléssel, mondókákkal, versikékkel mulattatták a jelenlévőket, bízva, hogy adományt kapnak cserébe. A legények szokása a nyársdugás volt, amikor is a nyársat a rátűzött gyakran tréfás, trágár szöveggel bedugták a kerítés fölött, az ajtón vagy az ablakon. Cserébe hurka, kolbász vagy szalonna járt, de olykor csalódva kellett távozniuk, mert csak fűrészporral vagy szalmával töltött hurkát kaptak viszonzásul.
A disznótornak komoly forgatókönyve volt. Az esemény közös pálinkázással kezdődött, hogy legyen erő és bátorság a disznó leöléséhez. Ezt általában a böllér végezte, aki a közösség nagyra tartott tagja volt. Ezután a pörzsölés következett, amely régebben szalmával történt, gázt csak az 1960-as évek végétől kezdtek egyre gyakrabban használni. Ezt követte a bontás, melyből két típusú eljárást lehet megkülönböztetni: az egyik az orjára bontás, amely bontóasztalon történik, a másik pedig a karajra bontás, amely állványon zajlik. A feldolgozás során semmi nem mehetett kárba. Például a kifolyatott vér a véres hurka nélkülözhetetlen hozzávalója, de sokszor hagymával megsütötték és elfogyasztották. Apropó sütés-főzés: a jól ismert munkamegosztás a disznótor esetén is megfigyelhető, hiszen a férfiak a fizikai munkát végezték, többek között a darabolásért és a darálásért feleltek, míg a nők a tisztításért és az ételek elkészítéséért. A fűszerezéssel kapcsolatban sokaknak megdöbbentő lehet, hogy a hurka és kolbász ízével eggyé vált paprika használata csak a XIX. században vált általánossá. Tölteléknek pedig sokáig, rizs hiányában, köles- vagy kukoricakását használtak.
A disznótori hagyományokat és népszokásokat felidézve egyértelműen látható, hogy mára számos körülmény megváltozott. A közösségi ereje azonban cseppet sem kopott, ezért is annyira közkedvelt program manapság, akár a csapatépítő, akár a falusi turisztikai, akár a városi változatára gondolunk. Aki kedvet kapott a disznótorhoz, február 14-én, szombaton testközelből is átélheti az élményt a 14. Csepeli Disznótoron, amely izgalmas programokkal várja az érdeklődőket a Csepeli Napközis Tábor helyszínén.
