Csepel.hu
Imre Sándor és felesége, Margit néni a kárpátaljai Beregszászon születtek. 2010-ben, amikor először nyílt lehetőség arra, hogy megkapják a magyar állampolgárságot, elsőként kérvényezték azt. Hét évvel ezelőtt költöztek Magyarországra, Csepelre, ahol a fiuk már három éve élt. Lányuk már korábban elhagyta Beregszászt, Kistarcsán él családjával. Az Imre házaspár augusztus végén járt legutóbb Beregszászon, hogy meglátogassák rokonaikat.
Életükről és a mostani tapasztalataikról beszélgettünk velük.
„Édesapám 1913-ban született a Magyar Királyságban, édesanyám 1925- ben Csehszlovákiában, én pedig 1948-ban a Szovjetunióban, de végeredményben ugyanabban a városban, Beregszászon, amely most Ukrajna része. Az idők folyamán így változott, hogy Beregszász mely országhoz tartozott” – mondja Imre Sándor. „Feleségem és én is beregszászi születésűek vagyunk. A városnak 1940-ben húszezer lakosa volt, ebből 13 ezer a magyar. A túlnyomó többség magyarul beszélt, a maradék egyharmad kevert kárpátaljai nyelven, ukránul, oroszul, ruszinul. A háború után, 1947-ben a szovjet hatóságok bevezették a magyar nyelvű oktatást. Az iskolában első osztálytól tanultunk oroszul, és elég jól elsajátítottuk a nyelvet. A hivatalokban oroszul és magyarul is lehetett ügyeket intézni. A szovjet időkben nem volt jó, de tűrhető a megélhetés. A városban működtek gyárak: bútorgyár, konzervgyár, dohánygyár, téglagyár, ezek mára megszűntek. Bár szolidak voltak a fizetések, az emberek tudtak pénzt gyűjteni, házat építeni, volt munkahely. Az üzletekben ugyanakkor kevés volt az áru. Gyerekkorunkban nem ismertük a banánt és a narancsot, de a kertünkben megtermett az alma, szőlő, télen meg disznót vágtunk. Hiánycikk volt a ruhanemű: megvettük hozzá az anyagot, és megvarrattuk a ruhát” – emlékezik.
Romló életkörülmények
„Nagyapám mondogatta, hogy meglátjuk majd, Kárpátalját egyszer visszacsatolják Magyarországhoz. Amikor 1991-ben széthullott a Szovjetunió, és Ukrajna független lett, népszavazást tartottak, hogy a beregszászi körzet autonóm legyen. A többség megszavazta ezt, még az ukránok egy része is ezt akarta. A népszavazás eredményét azonban nem vették figyelembe Kijevben” – mondja Imre Sándorné, Margit néni. Azt már a férje teszi hozzá, hogy próbáltak ugyan bizakodóak lenni, de egyre romlottak a megélhetési körülmények 1991 után. „Túlélők voltunk. Az üzletekben több lett az áru, de kevesebb a pénzünk. A gyárak bezártak, nőtt a munkanélküliség. Sokan mentek Oroszországba dolgozni, például cukorrépa-termesztésre. Aránylag jól lehetett ezzel keresni. Búzával, cukorral fizettek a munkáért; a munkások teherautóval szállították haza a terményt, és eladták a környéken. Persze akadtak ügyeskedők, akik szépen meggazdagodtak. Én dekoratőr festőként dolgoztam ’91 előtt, majd kőfaragó, véső lettem szerény fizetéssel. A nemzetiségiek között nem volt ellentét. Most sem volna, ha nem szítanák azt” – mondja Imre Sándor.
A szirénák bármikor megszólalhatnak
„A fiunk 2012-ben költözött Magyarországra, most buszsofőrként dolgozik Csepelen. A lányunk már korábban itt élt. 2015-ben döntöttünk úgy, hogy mi is Magyarországra jövünk, mert itt lakik a családunk. Szép, nagy házunk volt Beregszászon, eladtuk, abból vettünk egy lakást Csepelen. Jólesett hazatérni. Nekünk másképpen, mélyebben szól a magyar Himnusz és a Szózat, mint az itt élőknek. A hatvanas-hetvenes években nem volt szabad nyilvánosan énekelni a nemzeti dalunkat Kárpátalján, utána szabad volt, most megint nem szabad. Augusztus végén egy hétre visszautaztunk Beregszászra, és siralmas állapotokat láttunk. Az üzletekben, hivatalos helyeken csak ukránul szabad beszélni, a nacionalisták ugyanis rögtön rászólnak az emberekre, ha nem így tesznek. A férfiakat 63 éves korukig nem engedik ki az országból a háború miatt. Aki tehette, már átjött Magyarországra, tömegesen menekültek el a Beregszászon élők. Kárpátalján reménytelen a magyarok helyzete… Közben sokan érkeztek Ukrajna más vidékeiről a városba, akiket iskolákban, menedékhelyeken szállásoltak el. Megtapasztaltuk a légiriadót: a szirénák bármikor megszólalhatnak. Az üzletek ilyenkor bezárnak. Vannak óvóhelyek, ahová menni kell, vagy otthon húzzák meg magukat az emberek. Az iskolákat is megtanították arra, mit tegyenek riadó esetén, amelyek általában 15-30 percig tartanak. Légicsapás vagy más robbanás azonban nem fordult még elő” – meséli a házaspár.
Ők létező személyek?
Nem ők létező személyek, “ők ruszkik”. Így jó a dk-nak?😛
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját, hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.ˇ
Hagyjál már a DK-val, te Fidióta.
Süket hülye, csúsztatott sztori.
Vannak még fehér emberek a kárpátaljai magyarok között? Talán ők ketten. Ezért reménytelen az a helyzet.