Csepel.hu
Ma 80 éves Buzek László, minden idők legjobb magyar röplabdázója, Csepel díszpolgára, a Magyar Arany Érdemkereszt tulajdonosa. A Csepelben 1962-től 1982-ig röplabdázott. Tízszeres magyar bajnok és tizenegyszeres kupagyőztes. KEK-döntőbe jutott csapatával 1973-ban, és ezüstérmet szerzett. Pályafutása csúcsának az 1977-es finnországi Európa-bajnokság számított, ahol a magyarok a negyedik helyen végeztek.
Egész életében Csepelhez kötődött, jelenleg a Béke téren lakik. Lapunk telefonon köszöntötte fel a bajnokot.
„Ez a nyolcvan még gombócból is túlontúl sok, de elfogadom, hogy telnek az évek. Az egészségem jó, a korábbi szívproblémáimat rendbe tették. A térdem azonban gyenge, ugrálni egyáltalán nem tudok. Megmondani sem tudom, mikor röplabdáztam utoljára, mert nagyon régen volt. A sporttal nem hagytam fel, mert hetente kétszer, néha hétvégén is eljárok úszni a Csepeli strandra. Kerékpározni is szoktam a Duna-parton, de a belvárosban nem szívesen kerekezek, mert veszélyes kerülgetni az autókat. A születésnapomat egy budai étteremben ünnepeljük meg a családommal, egykori játékostársaimmal, régi csepeli haverokkal. Sajnálom, hogy egy-két idősebb barátom nem tud eljönni egészségi állapota miatt. Például Galgócz Deák Antalt említeném, aki kissrác koromban elhívott röplabdázni. Régóta figyelt engem a Béke téri pályán, ahol akkoriban fociztam és labdaszedőként alkalmaztak, s egyszer rákérdezett, volna-e kedvem röplabdázni, mert megvan hozzá a magasságom, jó az alkatom. Nos, így kezdődött a pályafutásom.”
Buzek László sok nagy csatát megvívott sportolóként a Csepellel, de az egyik legemlékezetesebb mérkőzése az akkori szovjet bajnokcsapattal, az Alma Atával volt 1970-ben.
„A tét az volt, ki kerül be a Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjébe. Már az is nagy szó volt, hogy a legjobb négy között szerepeltünk, amit magyar együttesnek azóta sem sikerül utolérni. A szovjetek bivalyerősek voltak, Alma Atában ki is kaptunk 3:0-ra. Nem sok reménnyel várhattuk a visszavágót Csepelen. A Béke téri csarnok megtelt szurkolókkal, szinte már a csillárokon is drukkerek lógtak. Óriási buzdításba kezdtek; olyan hangulatot teremtettek, amilyenről a mai csapatok csak álmodhatnak. Extázisban játszottunk, s győztünk 3:0-ra, de a továbbjutáshoz ez nem volt elég, mert két ponttal az oroszok jobbak voltak. Hát ezek szép emlékek… Elmeséltem a gyerekeimnek, a két lány unokámnak, s majd beszámolok róla a két dédunokámnak is, ha felnőnek. Mind a kettő fiú: az egyik kétéves, a másik pár hónapos.”
Cs. A.
