Csepel.hu
Annak idején véletlenül került Csepelre Tengelicsné Pénzes Margit, aki az ELTE Bölcsészettudományi Karán orosz és német nyelv és irodalom szakán végzett 1984-ben: a Munkásotthonban működő nyelviskolában kezdett el tanítani még egyetemistaként 1982-től. 1984-től 1996-ig az ELTE, majd a Testnevelési Főiskola idegennyelvi lektorátusán oktatott.
1996-ban lett a Jedlik Ányos Gimnázium nyelvtanára.
A tanárnő egyik legsikeresebb tevékenysége közé tartozik a német-magyar diákcsereprogram megszervezése, amely már 1985 óta működött: az elmúlt majdnem negyven év alatt több mint hétszáz csepeli diák járt Hattingenben, s ugyanennyi német tanuló érkezett Csepelre. „A Jedlikben Varga Veronika volt az egyetlen némettanár 1985-ben, előtte nem volt német nyelvi oktatás a gimnáziumban. Neki és Magyar Béla testnevelőnek köszönhetően indult el a diákcsereprogram, akik ismerték Nádi Antal testnevelőt, aki a németországi Hattingenben élt, s így együttműködve jött létre a jó kapcsolat az ottani tizenkét osztályos Holthausen Gymnasiummal. Hattingen nem egészen hatvanezer lakosú Ruhr-vidéki kisváros, Németország egyesülése előtt Nyugat-Németország része. Már az első évben megtörtént az első diákcsere: harmincnégy német diák érkezett Csepelre, majd ugyanennyi jedlikes utazott hozzájuk. Akkor még létezett a vasfüggöny a keleti és nyugati országok között, ezért meglehetősen bürokratikus volt az utazás engedélyeztetése. A németek kíváncsiak voltak, vajon hogyan élnek az emberek egy keleti, szocialista országban, mert erről saját tapasztalatuk nem volt. Érdekelte őket Magyarország, a helyi szokások. Magyar részről szintén hajtott a kíváncsiság, milyen az élet Nyugaton, amelyről csak hallomások alapján szerezhettek tudomást. A legfőbb cél ugyanakkor a nyelvgyakorlás volt, tehát a németül tanuló jedlikesek keltek útra Hattingenbe. Első alkalommal a német diákok érkeztek hozzánk két hétre, akiket a kerületi tanács egyik óvodájában szállásoltak el. Látogatták a tanórákat, főként a németórákra, testnevelési foglalkozásokra, énekórákra ültek be, mert ezeket megértették. Szabadidejükben a partner magyar diákokkal mentek szórakozni, ismerkedtek Budapest látnivalóival. Ősszel a jedlikes csapat utazott Hattingenbe, s őket ott már családoknál szállásolták el. A későbbiekben az ideérkező németeket is a magyar családoknál helyezték el. Hosszú éveken át busszal tettük meg az utat Németországba, ami nagyon fárasztó volt, utána vonattal, ami így is tizennégy óráig tartott. Az utóbbi években repülővel közlekedtünk, ami gyorsabb és még olcsóbb is a vonatnál” – említi meg Tengelicsné Pénzes Margit, aki 2005 óta szervezi a diákcsere-programot.
Életre szóló barátságok
„1998-tól már csak tíznaposak voltak a látogatások, a csoportok létszáma pedig 20-25 diák. Vonattal éjjel tizenegy óra tájban érkeztünk meg. A hosszú úton jól összeszokott a csapat, ám amikor közeledtünk Hattingenhez, a diákokon érezhető volt a feszültség, vajon meg tudnak-e majd szólalni németül, s érteni fogják-e, amiket mondanak nekik. A vasútállomáson ugyanis már vártak bennünket, s ki-ki csatlakozott ahhoz a német családhoz, amellyel partneri kapcsolatban álltak. A tanulók egyből német nyelvi környezetbe kerültek, magukra voltak utalva. De mondhatom, feltalálták magukat: hamarosan meg mertek szólalni, bővült a szókincsük, nőtt a nyelvtanulási motivációjuk. Sok gyerek tett később nyelvvizsgát. Hattingenben a magyar diákok részt vettek az ottani iskola óráin, eljártak kirándulni, várost nézni. Lars Friedrichnek hívják a helytörténeti múzeum vezetőjét, aki annak idején az első csoporttal érkezett diákként Csepelre a program keretében, s azóta már a fia is járt nálunk, nos, ő tartja a városnézést a magyaroknak. S vannak magyarok, akik többször is megfordultak Hattingenben. A diákcsere résztvevői között sok esetben hosszú évekre szóló barátságok születtek.”
Ipari múlt
A tanárnő előadásában érdemes szót ejteni a városról is, mert ipari múltjában hasonlít Csepelre. „Hattingen a vas és acél városa volt, miként az egész Ruhr-vidék. Kohómű, vasgyár működött, amelyet azóta már bezártak, s az ipari területet hasznosították. Kiállításokat, múzeumokat alakítottak ki a helyükön, színházi, művészeti előadásoknak adnak teret, vidámparkot létesítettek. Zöldövezeteket hoztak létre, helyreállították a középkori városi környezetet. Hangulatos, szeretnivaló a vidék, szép a táj; amikor odalátogatunk, partnereink mindig barátságosan fogadnak és rengeteg programmal lepnek meg. Természetesen mi, magyarok is büszkén mutatjuk meg az idelátogató német diákoknak fővárosunk és hazánk nevezetességeit. A külföldi tanulókat fogadó magyar családok legendás vendégszeretete is hozzájárul ahhoz, hogy diákcserénk 2025-ben már a 40. évfordulóját ünnepelheti.”
