Élet és Tudomány, Csepel.info
Nagyszalontán (Csepel mai testvérvárosában – Csepel.info), 1817. március 2-án született Arany János, vagyis e nevezetes pillanat nemsokára lesz éppen 200 éves. “Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt, / Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.” – kérdezte tőle Petőfi 1847-ben. Ki és mi volt valójában Arany?
A kérdésre a választ Tarjányi Eszter kereste az Élet és Tudomány 2017. január 6-i számában. Az írás szövegének első részét az alábbiakban változtatás nélkül közöljük. A képillusztrációkat saját magunk szerkesztettük. Az Arany200 emlékév eseményeiről honlapunkon igyekszünk rendszeresen beszámolni.
Arany János szobra, Nagyszalonta
Legelőszőr is író, mivel első novellája (Egy egyszerű beszélyke) előbb jelent meg, mint versei, aztán gondos tanár, aki fáradhatatlanul javítgatta tanítványai baklövéseit, műfordító, akinek írásai örök klasszikusaink közé tartoznak, valamint irodalomtudós, kritikus, dalszerző meg még sok minden más, az MTA főtitkáraként végzett tudományszervezői munkásságáról nem is beszélve. Mégis leginkább a magyar költői nyelv elévülhetetlen formálója. Babits azt írta róla, hogy “beteges, abnormis zseni”, de a jelzőket dicséretként értette, hiszen nem a mindennapi emberről, hanem az érzékeny költőről szólt, aki a nyárspolgár álarcával leplezte magát…
Akár azt is hihetnénk – most, amikor Arany János születése 200. évfordulójának a megünneplésére készülünk -, hogy mindent tudunk már, amit a Toldi szerzőjéről és műveiről tudni lehet, és hogy az ünneplés pusztán csak alkalmat kínál ahhoz, hogy felelevenítsük gyerekkori olvasmányélményeinket, nosztalgiával idézhessük fel tankönyveink lapjait a bikát megfékező Toldiról és az ő hűséges Bencéjéről.
Az ünneplés azonban nem pusztán az emlékezés művelete, hanem a megújulásé is. Arany János esetében különösen az, hiszen a patetikus szoborrá merevítés ellenében az évfordulók mindig alkalmat kínáltak arra, hogy költészetének újabb és újabb oldala tűnhessen elő. Az Arany-szöveg pedig könnyen idomul a különböző ízlésvilágokhoz, talán-e könnyedség miatt válhatott igazi – folyton újraolvasható és újraolvasásra érdemes – nemzeti klasszikussá.
A számok bűvölete alól maga Arany János sem vonta ki magát, hiszen Shakespeare születésének 300. évfordulójához időzítve adta ki 1864-ben a Szentivánéji álom fordítását, amely a Hamlet mellett a legjelentősebb, legemlékezetesebb fordítói teljesítménye. Már halála után hat évvel elkezdődött az életmű újragondolása, amikor fia sajtó alá rendezte hátrahagyott iratait, köztük az Őszikék számos publikálatlan darabját, levelezését Petőfivel és apróbb szösszeneteit. Az eddig epikus költőként, nagy balladaszerzőként elismert Arany János ekkor hirtelen a finom hangulatok érzékeny lírikusaként lepte meg az olvasókat. A különböző évfordulók innentől kezdve túlléptek a szokvány emlékállítás funkcióján. A világháború zajában – 1917-ben – születésének 100. ünnepén Kosztolányi Dezső egyértelműen leszögezte az alkalom adta tanulságot:
“A költőben minden korszak mást lát, az új nemzedékek mindig a maguk igéit olvassák ki ugyanabból a könyvből, amit őseink az asztalon hagytak. Minden epocha feléje utazik s az évekkel új és új távlatok bukkannak fel. Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lírikus, az öreg, az ideges. Petőfi valaha így köszöntötte: >Toldi írójához elküldöm lelkemet…< Mi az >Őszikék< írójához küldjük el lelkünket.”
Ugyanebben az évben tervezték kiadni Arany János dalgyűjteményét is, amely a háború miatt csak jóval-jóval később, 1952-es évszámmal – ismét egy évfordulóhoz, halálának 70. évéhez kapcsolódva – jelent meg Kodály Zoltán és Gyulai Ágost gondozásában.
Arany János: Toldi (kézirat)
Arany János halálának 50. évfordulóját beharangozva a Nyugat 1931-es karácsonyi számában írta Móricz Zsigmond Az elveszett alkotmányt írói bátorságáért újraértékelő értekező esszéjét, amelyre Kosztolányi éles hangú, de mégis bölcsen megfontolt vitairattal válaszolt (1932). E vitában nemcsak Arany János költészetének gyökeresen ellentétes megítélése volt a tét, hanem a két Nyugatos eltérő gondolkodásmódja, az írói feladatkör kétféle felfogása is hadakozott. A halálának 90. évfordulóján Az el nem ért bizonyosság (1972) című kötet szerzői viszont a nagykőrösi líra tépettségét fedezték fel. Tíz évvel később, a 100. évforduló alkalmával a széleskörű ünneplés újabb finomhangolást eredményezett, ekkor leginkább a Toldi szerelme szerepjátéka és a kisebb alkalmi versei, a “Mondacsok” tűntek frissnek, elvennek, és üdének.
1992-ben – a születés 175., a halál 110. évében – pedig az értekező prózája került a figyelem középpontjába. A sorozat nem torpanhat meg most sem, amikor a hajdani tanáros és pedáns Arany-kép kerülhet korrekcióra. Bár a főbb fejlemények történeti perspektívából érzékelhetők igazán, de jelenleg a kötelező olvasmány státuszának kijáró szigort a szövegek nyelvi és irodalmi konvenciókkal űzött játékossága, az iróniára és öniróniára irányuló hajlama oldhatná fel. Most mintha az Arany-vers e sajátossága adná azt a szellemi izgalmat, amely kiragadhatja a születés 200. évi ünnepét a szokványos, a pusztán emlékműállító évfordulók köréből.
Írta:Tarjányi Eszter
A cikk folytatásában szó esik az Arany-kutatás további lehetőségeiről és problémáiról, az író leszármazottairól, valamint a személyes hagyaték megőrzésének fontosságáról.
