Csepel.hu
A bátorságpróbán tizenhét állomás várta a bátrakat, akiknek a nagy része nem először vágott neki a kalandnak, mert tavaly is megrendezték a viadalt.
A szervezők a bejáratnál térképpel és magyarázattal szolgáltak jelentkezőknek, hogy mi a teendő, aztán a gyerkőcök lámpásokkal a fejükön vagy zseblámpával a kezükben indultak útra.
Nagy volt a bolyongás és a keresgélés, mert az állomások nem egymás után következtek, hanem kicsit össze-vissza, hogy izgalmasabb legyen az élmény. Voltak, akik a szellemvárat keresték fel elsőként, ahol ijesztő huhogások rémisztették a bátrakat, de oda se neki, nem hátrált meg senki. A vár körül szörnyűséges alakok lófráltak: boszorkánynak, pókembernek, apácának, csúf mennyasszonynak öltözött rémségek tűntek fel. Itt találkoztam a nyolcéves Blankával, egy szőke, mosolygós kislánnyal, aki szemével hunyorítva jelezte, hogy ő bizony nem ijedezett, s szüleivel együtt máris tovatűnt egy másik próbatételre.
Az egyik állomáson a gyerekek fejére harisnyát húztak, amelyben teniszlabda volt, s úgy kellett eloltani a mécsesek lángjait, hogy a gyertyák ne dőljenek el. Élénk izgalom támadt, szólt a biztatás és a jó tanácsok sora. Egy-két mécses felborult, de lehetett tovább ügyeskedni. Végül nem maradt el az igazolás arról, hogy a mutatványt sikeresen tejesítették. Odébb a szülők talicskában tolták a gyerekeiket, akiknek labdákat kellett összeszedniük, de becsapós volt a játék, mert a játékszerek között sok volt a labdának kinéző sárga tök. Mennyi bosszúságot okozott a félreértés, mire meglett a kellő számú labda! Amott több ládában emberi csontokra hasonlító tárgyak voltak, amikből egy csontvázat kellett összerakni. Aprólékosan, akkurátusan szedték össze a darabokat, amihez szükséges volt a szülői segítség, hogy a kezek és lábak fel ne cserélődjenek, hanem oda kerüljenek, ahová valók. Egy asztalnál aszerint ízesítették a jelentkezőknek a babapiskótát, hogy milyen sorszámot húztak. Ha szerencséjük volt, mogyorókrém vagy lekvár került rájuk, ha melléfogtak, mustár, torma vagy paradicsomszósz. Kisebb tolongás támadt egy helyen, ahol a sötétben egy bagoly nézett farkasszemet a bámészkodókkal, de olyan békésen, hogy csodájára jártak. Két rovar azonban ijesztőnek hatott: egy koronás levéllábú sáska és egy madagaszkári sziszegő csótány mászott egy szervező kezén. Na, ki meri a tenyerébe venni őket? Ki a legbátrabb a bátrak közül? Aztán egymás kezébe adták a rovarokat, mert ők olyan jámborak voltak, hogy a légynek sem ártanának.
Gyerekek és szüleik izgatottan hallgatták egy fekete lepelbe öltözött, nagy piros orrú jóst, aki kártyát vetett. Vajon mit hoz a jövő, mire kell figyelni még jobban? Mély csönd, feszült hallgatás. Íme, a kártya szavai: sok öröm van a családban, legyünk együtt még gyakrabban. Játszunk és legyünk bátrak. A játék a felnőttek életének is része, s ha ők játszanak, a gyerekek is vidámabbak lesznek.
A legnagyobb bátorságpróba a végére maradt. Miután a résztvevők legalább tíz próbát tejesítettek, egy szülőnek – ez többnyire az apát jelentette – vállalnia kellett, hogy egy falatnyi tejszínhabot nyomnak az orrára egy ügyes szerkezet segítségével. A szőke Blankával ekkor találkoztam újra, és kérdeztem, félt-e valamitől, a csontvázaktól vagy a bogaraktól. „Féltem”, felelte, de közben hunyorgatta a szemét és hamiskásan mosolygott. „Nem, nem féltem semmitől. Végig bátor voltam…” – kacagott hangosan és sorolta a kedvenc próbáit.
Kalmár Mónika, a Rákóczi Kert intézményvezetője összegzésképpen azt mondta: legfőbb céljuk, hogy a szülők is részesei legyenek a játékoknak. Ha a családok közös élményként élik át az estét, ez összekovácsolja őket. Ha a felnőttek képesek a játékra, ez motiválja a gyerekeiket is. Úgy tervezik, hogy jövőre a családokat is bevonják a szervezésbe.
