Csepel.info

Csepel.hu

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Aligha van olyan ünnepünk, amelyre olyan sokszor hivatkoztak volna, mint március 15-ére. Az akkori eseményekből sokan egyszerűen kiválasztják a maguk hősét, és rá hivatkozva politikai céljaikat harsogják.

Már a múltban is megoszlott az ország aszerint, hogy ki tartotta Széchenyit, Kossuthot vagy éppen Petőfit követendőnek. Azok számára, akik csak tiltakozni akarnak ilyenkor a hatalomellenesség már elegendő jelszó ahhoz, hogy úgy érezzék, 48’ emlékét őrzik. Az 1848-as forradalom azonban nem osztályharc, nem egy társadalmi csoport öncélú tiltakozása, nem is csak a hatalom elleni zsigeri tiltakozás volt. Nem egyéni és aktuális sérelmekről szólt. 48-ban, akik tiltakozni mentek, nem fordultak szembe a magyarok érdekével és pláne nem egy idegen hatalom érdekéiért álltak ki. 48’ sokkal több volt a jelszavak kiáltásánál, a tiltakozásnál is.1848. március 15-én nem öncélúan lázadtak fel az emberek, nem váltak a saját ideológiájuk rabjává. Március 15-én nem idegen hatalmakért, és nem pusztán az uralmon lévők  ellen fordultak őseink, hanem a nemzet méltóságát kívánták visszaszerezni.
A nemzet méltósága. Milyen patinás, ugyanakkor fülünknek kissé ódivatúan csengő kifejezés. Pedig ahogyan eltelnek az évek, az ember egyre világosabban látja: az eszmék, az ideológiák üresek, ha nem látjuk mögöttük az embert, és a hasonló gondolkodású, azonos nyelvet beszélő emberek csoportját, a nemzetet. Ha nincs nemzet, semmi nincs. Az egyes ember méltósága sem ér semmit, ha nem ágyazzuk a megfelelő keretbe: csakis akkor és úgy érünk valamit, ha létünk egyúttal közösségi is. Családra, hazára van szüksége minden emberi teremtménynek, és a nemzet méltósága az öntudatos, felelős emberekben él tovább.
Persze, sokkal könnyebb vihar idején elbújni a szobánk mélyén, magunkra húzni a takarót, és úgy tenni, mintha kint semmi sem történne. Csakhogy a történelem arra is megtanít bennünket, hogy mindig a bátrakat illeti meg a tisztelet. Mindig is voltak, vannak és lesznek gyávák, megalkuvók, árulók, de az emlékezetben mégis azok maradnak meg, akik nem várták ölbe tett kézzel, hogy mások átgázoljanak rajtuk.
Őszintén bízom abban, hogy március 15-én egyikünk sem gondol holt hősökre, elavult üzenetekre. Számomra legalábbis március 15-e hősei örökké élnek. Azt szokták mondani, hogy akik fiatalon halnak meg, örökké fiatalok is maradnak. Petőfi, Vasvári, a meghalt honvédok ezrei örökké fiatalok maradnak számunkra. Ahogyan a március elhozza a tavaszt, és a természet új életre kél, úgy támadt fel annak idején a magyarság. A holtnak hitt, legyőzött és reményét vesztett nép egy szempillantás alatt öntudatos nemzetté szerveződött, és megmutatta a világnak, hogy a kisebb lélekszám, a hátrányos helyzet mit sem számít, ha a függetlenség a tét.

Most, az ünnep előtti napokban elnézegettem az óvodában gyermekeinket, ahogyan nemzetiszínű zászlókat és kokárdákat készítenek. És ahogyan elnézegettem őket, arra gondoltam, hogy vajon egy emberöltő múlva majd ők is elnézegetik a maguk gyermekeit? Azt hiszem, ez a kérdés minden szülőben felötlik, hiszen nem pusztán a saját életüket éljük, de gyermekvállalásunkkal, családalapításunkkal egy kicsit a jövőt is formáljuk. Csakhogy  nem mindegy, hogyan fest az a jövő. Nem mindegy, hogy lányaink, asszonyaink rettegve élik az életüket, nem mernek kimenni az utcára, hogy fiaink megfélemlítve, szabadságuktól megfosztva tengődnek a saját hazájukban.

Én úgy gondolom, hogy élnünk csak a saját fogalmi, nyelvi, kulturális kereteink között, magyarként érdemes. És az utánunk következő nemzedéknek nem egyszerűen életet kell adnunk, de egyúttal a körülmények, a nemzeti lét fenntartása is kötelességünk.
Elgondolkodik az ember: lehet, hogy Madách Imrének volt igaza, amikor az emberi történelmet örökös ismétlődésként, a különböző élethelyzetek és sorskérdések körforgásaként írta le. Az ember tragédiájában csak a szín változik, maga az ember szinte semmit: bár új és új eszmék fűtik, a lényege változatlan. A nemzetek, így a magyarság hosszú életében is mutatkoznak új utak, feltűnnek és letűnnek világmegváltó gondolatok, de a lényegünk ugyanaz, mint ezeregyszáz évvel ezelőtt.

Akkor a német-római császár, később tatár, török, osztrák és orosz akarta megmondani, mit tegyenek a magyarok a saját országunkban. Ma Brüsszelből érkezne a diktátum – ha hagynánk. A nemzeti függetlenség ügyét, csakis úgy, mint 168 évvel ezelőtt, ismét veszély fenyegeti. Persze, a mai ellenség nem lóval és fegyverrel, hanem uniós direktívákkal támad, de a lényeg, Magyarország fizikai és lelki kényszerítésének vágya nem változott.

Mi a dolgunk ebben a helyzetben? Csakis az, ami annak idején az akkori magyar nemzetnek. Meg kell védelmeznünk a hazánkat, nem engedhetjük, hogy akaratunk ellenére idegeneket telepítsenek országunkba. Nemet mondunk arra, hogy elvegyék a függetlenségünket, ahogyan 1848. március 15-én is nemet mondtunk. Kimondjuk, hogy aki meggondolatlanul vagy tudatosan idegen érdekeket szolgál, árt ennek az országnak, gyermekeink jövőjét teszi kockára, magyarságunkat dobja oda koncul idegen hatalmaknak.

Ne gondoljuk azt, hogy gyengék, erőtlenek vagyunk. Egy percre se feledjük, hogy miénk a többség. Nemcsak politikai, de lelki értelemben is. Ebben az országban a legtöbb ember úgy gondolja, hogy Magyarországot a magyarok országának kell megőrizni. Az erre kapott felhatalmazás alapján a kormánynak kötelessége ilyen értelemben képviselnie a magyar embereket a világ előtt, és szerencsére pontosan ezt is teszi. Már pedig a többség akaratának törvényes képviselete egyszerűen nem lehet viták tárgya, sem hazánkban, sem a többi demokratikus államban.

Olvassuk újra az 1848-as tizenkét pontot: Petőfiék egy tollvonással sem akartak többet a kamarillától annak idején, mint amit mi most Brüsszellel szemben képviselünk.

Döntenünk kell és jogilag és fizikailag is meg kell védenünk az országot! A magyar népnek ismét szavazni kell a saját sorsáról. Mindenkire szükség lesz ehhez a döntéshez. A magyar népnek kell szavazni, senki sem dönthet helyettünk. NEMET kell mondanunk arra, hogy elvegyék függetlenségünket és NEMET kell mondanunk arra, hogy Magyarország mindörökre megváltozzon!

Hazánk szabadságából, függetlenségéből nem engedünk, ahogyan nem engedtünk 1848. március 15-én sem. A magyarság jövőjét nem tehetjük kockára pillanatnyi érdekekért. Ezt kívánja tőlünk a nemzet méltósága, és ezt kívánja a gyermekeink, utódaink jövőjéért érzett aggodalom és felelősség is.
Köszönöm a figyelmet.

This entry was posted on 2016. március 15. kedd at 14:40 and is filed under Önkormányzat, Ünnepek, Csepel, Megemlékezés, Nemzetpolitika, Történelem. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.