Csepel.info

Nyugati kocsihoz kevesen jutottak, a Volgákkal vagy nagyobb limuzinokkal viszont csak hivatásos sofőrök furikázták a nagykutyákat. Így a Kádár-korszak átlagembere Moszkvicsról, majd Nagy Polskiról álmodozott, igaz, később mindkettőt elhomályosította a dupla kereklámpás Lada érkezése. Összehasonlítjuk az 1500 köbcentis KGST-presztízsutókat, de előbb felidézzük egy vásárlás történetét.

Egy verőfényes nyári napon, 1975. augusztus 18-án, két nappal az Alkotmány ünnepe előtt Polgár Sándor élte egyik legszebb napját élte át: a kerület utcáin méltóságteljesen végigvonult új kocsijával, majd beállt a lakótelepi parkolóba, és fürdőzött a szomszédok irigykedő pillantásaiban. Úgy érezte, minden elért, amit lehetett: vezető állásban dolgozott a városi tanácson, műbőr ajtós irodája előterében pedig, ahol szinte mindig vágni lehetett a bagófüstöt, saját titkárnője zakatolt az írógépen. Új, tágas tanácsi lakást utaltak ki neki, Balatonmáriafürdőn pedig felépült a víkendháza, ahová mostantól majdnem végig 2×2 sávos autópályán mehet nyaralni, hiszen elkészült az M7-es hiányzó jobb sávja Székesfehérvár és Aliga között. Most pedig, a Védgát utcai Merkúr-telepen végre átvehette a szocialista autóipar legdrágább és legnagyobb presztízsű autóját, a Polski Fiat 125p-t.

Az előjegyzés után közel három év várakozási időt böjtölt ki (a kissé disszonáns nevű) Polgár elvtárs, de így is szerencsésnek érezhette magát, hiszen az országba érkező Polskik zömét elszipkázták a magánvásárlók elől az állami vállalatok – állítólag egy kis minisztériumi protekciót is bevetett az érdekében a tanácselnök. Miután a szokásjog törvényei szerint lejattolt a Merkúr-telepen, a sok egyen-fehér Polski közül kiválaszthatott egy elegáns világoskék színűt, akkoriban nem teljesen magától értetődően hiánytalan szerszámkészlettel, magyar nyelvű használati utasítással, gondos nullrevízió után. Gyári extrák nem léteztek a vasfüggöny innenső oldalán, a rádiót, a pepita mintás kormányvédőt és a zárható tanksapkát lehetett külön kell megvásárolni a szaküzletekben, de Polgár Sándornak volt azért egy választási lehetősége: a megrendeléskor eldönthette, hogy 98 ezer forintért 1300-as, vagy pedig súlyos 110 ezerért az 1500-as motorral kéri-e a Polskit.

Ragaszkodott az erősebbik változathoz, hiszen a 150 km/h-s végsebességgel az utak királya lehetett, legalábbis elméletben. Ennél gyorsabbak akkoriban csak a Csajkák és a Tatrák voltak, de azok sofőrös autóként a kádereknek voltak fenntartva. Főhősünk, a derék átlag-Polgár csak az 1500 köbcentis limuzinok kategóriájában gondolkodhatott, ott azonban lett volna egy másik, kézenfekvő választási lehetősége is: az egy évtizeddel korábban még oly vágyott Moszkvics. Ebből azonban végül csak egy pedálosat vett az unokájának, hiszen annyira már nem tetszett a formája, és tősgyökeres fővárosiként nem hatották meg a vidéki rokonok ódái a jó földútjáró képességről. Tudta, hogy a környezetében mindenki a Zsiguliért van megőrülve, de a szimpla kerek lámpás, 60 lóerős Ezerkettest rangon alulinak érezte volna, a krómoktól roskadozó Ezerötösről pedig sokszor olvasott ugyan az Autó-Motorban, de nem győzte kivárni. Végül éppen 1975-ben érkezett meg Magyarországra az új csoda-Lada, hogy pár hónappal később elhomályosítsa Polgár új szerzeményét, és a lengyel autóipar védelmében heves vitákba kényszerítse piacon, szervizben és Balaton-parti presszóban egyaránt.

Forrás, folytatás, teszt és fotók dögivel az Origón.