Csepel.hu, Csepel.info
Megemlékezés Mansfeld Péter emléktáblájánál
2011. február 24-én a Csepel-sziget Műszaki Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégiumban Mansfeld Péter emléktáblájánál kezdődött a megemlékezés. Az eseményen Németh Szilárd polgármestert Ábel Attila képviselte.
Február 25-én, pénteken délelőtt 10 órakor avatták fel a csepeli önkormányzat falán a kommunizmus áldozatainak emléktábláját. A csepeli MSZP képviselői mindkét ünnepi megemlékezésről távol maradtak, éppen úgy, ahogy 2010. december 6-án, amikor a képviselő-testületet alkotó többi párt a község lakossága által megakadályozott 1944-es kiürítési kísérletre emlékezett.
Mansfeld Péter emléktáblájánál Arató Réka Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versével emlékezett a kommunizmus áldozataira, majd Ábel Attila alpolgármester beszéde következett. Mint elmondta, „egy diktatúra nem máról holnapra töri át a demokrácia falait”, és szükség van arra, hogy az ifjabb nemzedékeknek megtanítsuk: a zsarnoksághoz vezető utat kell felismerniük. Ha ugyanis a zsarnokság felfedi valóját, már késő.
Ezt követően Ábel Attila, Borbély Lénárd és Morovik Attila alpolgármesterek elhelyezték az önkormányzat koszorúját.
A fáklyás menet rendőri kísérettel indult el az épület elől. Útközben a II. Jézus Szíve Plébánia előtt Kispál atya köszöntötte a résztvevőket, majd csatlakozott hozzájuk. A felvonulók az ÁMK épületéhez érve eloltották fáklyáikat, majd helyet foglaltak a filmvetítéshez.
Emléktábla-avatás az önkormányzat falánál
Február 25-én délelőtt 10 órakor a Polgármesteri Hivatal előtt folytatódott a megemlékezés. A Himnusz meghallgatása után Németh Szilárd Szolzsenyicin, Petri György és Márai Sándor idézetei segítségével szólt a kommunizmus áldozatairól, majd leleplezte az épület falára elhelyezett emléktáblát.
Ábel Attila és Morovik Attila alpolgármesterek, Kovács Sándor dandártábornok, az 1956-os események halálraítéltje, valamint a Jobbik képviselőcsoportja koszorút helyezett el. A műsort közös Szózat-éneklés zárta.
Forrás: Csepel.hu, Csepel.info
Kegyelet- és méltóságteljes megemlékezések voltak.
A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja alkalmából a Szolzsenyicintől származó alábbi idézettel emlékezem meg a kommunistákról és kommunistából köpönyegforgatással szocialistává és liberálissá átvedlett szarháziakról:
“A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem.
Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, nem kommunista normális ember számára.
A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret.
A kommunista eltorzult lélek!
Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista!
Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”
Németh Szilárd polgármester és Ábel Attila alpolgármester megemlékező beszédeikben méltósággal hajtottak fejet a kommunista terror áldozatai előtt.
Apám 1951-ben, a Rákosi diktatúra legvadabb évében született. (Újra bevezették a jegyrendszert, a beszolgáltatási rendszert szigorították, padlássöprések, kitelepítések) Sokat mesélt arról, hogy az iskolában többet játszották az Internacionálét, mint a Magyar Himnuszt, és ahogy Ábel Attila is elmondta a Csepel-Műszaki Szakközépben, az iskola rendezvényeken előbb a Szovjet himnuszt énekelték el, “természetesen” oroszul.
A “mi” kommunistáink mindent megtettek 1945 és 1990 között, hogy az emberekből kiirtsák a nemzettudatot. Míg Jugoszláviában, Romániában és Csehszlovákiában a kommunisták először voltak hazafiak és csak utána kommunisták, addig Magyarországon Rákosi, Gerő, Apró, Kádár, Marosán stb először is, másodszer, de még harmadszor is kommunisták voltak és talán, DE TALÁN negyedikre voltak csak magyarok…
„ A kommunistáktól még nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem a zsákmányt!”
Márai Sándor”
A kommunista akkor a legveszélyesebb, ha demokratának hazudja magát (mint most az MSZP)!
Személyes jó ismerősömet, Papp Jani bácsit a Hajós utcából, akit sokan ismernek Csepelen, fejjel lefelé felfüggesztve kínozták az Andrássy út 60-ban. Feleségét a kinti kommunista fenevadak “kimiskároltatták” (!!!), hogy sohase lehessen saját gyerekük, azaz ne szaporíthassák a fajtájukat!
Örök gyalázat és magyar nemzet méltó megvetése a kommunista fenevadakra! Sokan közülük ma is élnek és élvezik a magyarok adójából fizetett nyugdíjukat, azaz az ártatlanokon vett vérdíjat!
Február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján Vitéz Málnási Ödön (1898-1970) történész eredetileg 1958-ban Londonban „Magyar mártírok” címmel megjelent rendhagyó krónikájával emlékezzünk az Andrássy út 60 pincéiben történtekre.
»A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-10 gombostűt vertek, s azután gumibottal
összes körmeiket leverték, lemanikűrözték. Vagy az áldozatot seprűnyélre kötve, talpával
lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt,
aztán arra kényszerítették, hogy vödör hideg vízben áztassa lábait. Vagy az áldozatról lehúzták harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is kötöttek rá hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb ’munkához’: nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsövet nyomtak bele, és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcső apró szilánkonként belepréselődött. Az ilyen áldozat két év múlva is sírt, ahányszor örökké gennyező nemi szervén vizelnie kellett. (Rosenberg Ibolya vezette be ezt a kínzási módszert.) Vagy az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásba tördelték. Vagy az áldozat nemi szervére 2-3 gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották és így a nemi szervet teljesen leégették. (Dr. Farkas Ferenc ügyvéden kipróbált módszer, azután általános.) Ha nő volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, és az áldozat hónapokon belül szörnyű kínok között meghalt. Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik vaslábosba föléje égő parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. (Dr. Böhm Ferencen kipróbált módszer.) De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben egyedül a budapesti központjukban, az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált. Aki életben maradt, gondolkodás nélkül aláírta az általuk előre megfogalmazott jegyzőkönyvet, mert számára a mielőbbi felakasztás megváltást jelentett a borzalmas kínzásoktól. Ha a „népügyészségen” eszébe jutott a kínzásokra hivatkozva vallomását visszavonni, vagy ezt a csőcseléknek is legaljából összeszedett népbíróság előtt merészelte megtenni, akkor nyomban visszaadták „pótnyomozás”- ra a politikai rendőrségre, ahol újabb borzalmas kínzások után vállalta önmaga ellen a hamis vallomást, hogy végre felakasszák. A legtöbb áldozatnak legalább 50-100 zsidó meggyilkolását kellett elismernie. Ha össze lehetett volna szedni ezen jegyzőkönyveket, akkor kiderült volna, hogy Ábrahám óta egész földünkön együttvéve sem élt annyi zsidó, mint amennyinek meggyilkolását az ilyen tortúrákkal készült jegyzőkönyvek számadatainak összegezéséből ki lehetett volna mutatni.
Természetesen a sok kínzásnak elsősorban a zsarolás volt a célja. Amikor az áldozat megkapta a halálos ítéletet, akkor az áldozat kétségbeesett családjánál megjelent egy közvetítő ügyvéd és megkezdődött az alku. Átlag 1000-1200 gramm aranyért a kétrendbeli sikkasztóból köztársasági elnökké előléptetett személyhez [célzás a csak „palástos hóhér”-ként emlegetett Tildy Zoltán református lelkészre – Ifj. T. L.] felterjesztették a kegyelmi kérvényt, az aranyon osztozott a politikai rendőrség az ügyben verő csoportja, az előadó népügyész, a népbíróság tanácsának tagjai és a kijáró ügyvéd. Azután az elnök megkegyelmezett. Az ügyvéd perújítást kért, egy más tanács megállapította (200-300 gramm aranyért) a bűncselekmény hiányát és közülünk sorjában vitték ki szabadlábra a már alaktalanra vert támolygó, volt halálos elítélteket.
Természetesen, ha az egész rokonság nem tudta összekaparni a kívánt aranyat, akkor az áldozatot felakasztották, de esetleg csak 6-8 hónap múlva. Addig a „halálos zárkákban” tartották, hogy a zsaroló bűnszövetkezetek kijáró ügyvédjeinek idejük legyen felhajtani az aranyat. Mert az akasztásból közvetlen hasznuk nem volt.«
Az csepeli mszp jelent volt az emléktábla leleplezésén? Vagy elsumákolták ezt is?
Gordon
nem volt ott senki.
“Aszzem” még egy év és már ez sem lesz aktuális
A kommunizmus gyilkos arca – Akikért 45 évig nem szólt a harang
A Pest megyében fekvő Gyömrő és a környékén fekvő települések 1945 januárjától néhány hét leforgása alatt megtapasztalhatták, mit is jelent a kommunizmus a gyakorlatban. A főváros ostroma még javában tartott, amikor a keleti országrészben, a vörös hadsereg által már megszállt területeken ismét megjelentek az 1919-es vörös terror egykori támogatói, akik ott folytatták, ahol negyedszázaddal korábban abbahagyták. Ténykedésüknek köszönhetően több mint húsz személy – zömmel értelmiségiek, helyi közösségek vezetői – vált bestiális gyilkosságok áldozataivá.
Az országrész még romokban hevert az alig két hónappal korábban elvonuló front után. Csodával határosnak mondható, hogy a helyi polgári közigazgatás képviselői a helyükön maradtak és végezték a munkájukat. Velük párhuzamosan azonban jó néhány, a betiltott Magyar Kommunista Párt tagságába tartozó személy kezdett szervezkedni, hogy ismét visszaállítsák a tanácsköztársaságot. Az események központja Gyömrő község volt, ahol néhány önjelölt aktivista – megszerezve a területileg illetékes szovjet katonai parancsnok írásos felhatalmazását – a saját szakállukra és elképzeléseik szerint kezdtek tevékenykedni. A később lehetséges tettesekként megnevezett személyek között voltak rendőrök, munkások és az MKP mendei titkárát is idesorolták. Megalakulásuk is sajátos elképzelés alapján ment végbe: Krupka Jakab vezetésével Gyömrőn direktóriumot alapítottak, mely az akkor formálódó nemzeti bizottságok mintájára, de annak ellenére létesült. Krupka és társai úgy tekintettek a direktóriumra, hogy annak hatásköre a nemzeti bizottságokéval azonos. Összegezve: felsőbb utasítás és főleg mindenféle ellenőrzés nélkül vindikálták maguknak a teljes hatalmat. Már a gyilkosságokat megelőzően is sok panasz merült fel rendőri túlkapások, lefoglalások és a civilek zaklatása miatt.
A hatalmat megragadó társaság természetesen erős ellenszenvet táplált a helyi közigazgatás vezetői, földbirtokosok, tekintéllyel rendelkező közösségi emberek ellen, egyszóval mindenkivel szemben, akik az akkori viszonyok között is képesek voltak fenntartani a rendet és újjászervezni a falvak életét. Ne feledjük, a harcképes férfilakosság java nem is tartózkodott ekkor otthon, rengetegen estek el a II. világháború harcterein, sokan még a Dunántúl védelmére felsorakozott csapatokban harcoltak, és számos honvédet – valamint civil lakost is – elindítottak már a szovjet hadifogolytáborok felé. Már itt felmerül a kérdés, hol voltak ezek az emberek a háborús évek alatt, akkor, amikor a lakosság nagy része önfeláldozó módon végezte munkáját és várta a háború végét? Mindenesetre a vörös pribékek pontosan tudták, mi a feladatuk. Éjjel, minden előzetes bejelentés nélkül hívták vagy vitték be a későbbi áldozatokat a gyömrői Községházára. Az ürügyek között szerepelt járási értekezlet, kihallgatás, „a községnél észlelt fasiszta ügyek”, de előfordult olyan eset is, amikor semmilyen indokot nem mondtak a „bekéretetteknek”. Az áldozatokat ezután több napon át kínozták.
Az áldozatok közül többek holtteste sohasem került elő. Jó néhány további személy halála szintén összefüggésbe hozható az elkövetők körével. A kivégzések bestialitását jól mutatja, hogy Pinnyey Lajost, akinek maradványait a gyömrői tó partján találták meg, élve temették el. Csaba Gyula lelkész szemeit kiszúrták. Mikla Pál plébános szemeit szintén kiszúrták, majd olyan silányul kaparták el testét, hogy mire felfedezték, a kutyák lerágták a lábait…
Az áldozatok feleségei egymás után tettek feljelentést férjeik eltűnése után. A gyömrői községházán érdeklődésükre azt a tájékoztatást kapták ugyanis, hogy az áldozatokat már napokkal korábban elengedték. Az eltűnések ügyében – különösen az első halottak felfedezése után vizsgálat indult, még maga Péter Gábor is kiszállt a helyszínre, és több elkövetőt letartóztattak – majd szép csendben elengedték őket. Büntetőeljárás egyetlen személy ellen sem indult. Futó Dezső újságíró és kisgazda párti képviselő 1946. február 27-én az Országgyűlésben interpellálta Nagy Imre belügyminisztert, mivel már korábban hosszú újságcikket írt az esetről, ám a korabeli újságok közül azt senki sem merte közölni. Nagy Imre válaszában elbagatellizálta a dolgot, sőt, Futót tette felelőssé, mivel rossz színben tüntette fel a „népi demokráciát”. A gyilkosságsorozatot végül sohasem göngyölítették fel. A gyilkosok többsége ágyban, párnák közt hunyt el, s kivétel nélkül mindnyájan megúszták a felelősségre vonást…
Dr. Gecsényi Lajos, az Országos Levéltár főigazgatója 1989-ben a Magyar Nemzetben publikált először az 1945-ben lezajlott gyilkosságokról, az ügy teljes feltárását pedig Palasik Mária történész végezte el, melyről könyvet jelentetett meg „Félelembe zárt múlt” címmel. Dr. Török Gábor, gyömrői illetőségű MDF-es országgyűlési képviselő pedig 1992-ben parlamenti interpellációban emlékezett meg az áldozatokról. A Legfőbb Ügyészség 1990-ben kivizsgálta az esetet, de túlélők híján senki ellen sem emeltek vádat. Az Ügyészség elutasította a leszármazottak azon kérését is, hogy az áldozatokat rehabilitálja, hiszen esetükben nem született elmarasztaló jogi ítélet.
Napjainkban a meggyilkoltak emlékét minden településen hirdeti emlékmű, néhányuk sírját – például Mikla Pál plébánosét – a helyi közösség ma is ápolja. A tágabb közvélemény előtt azonban a mai napig ismeretlen ez a kegyetlen gyilkosság sorozat. Ma sem feledkezhetünk meg az áldozatok szenvedéseiről és családjaik embertelen sorsáról. Sokan még a közvetlen hozzátartozók közül is élnek, és hordozzák magukban egykori családi tragédiájukat. Erkölcsi kötelességünk fejet hajtani az áldozatok emléke előtt és részvétünket nyilvánítani családtagjaiknak.
Ez a rozenbergibolya tetukurva mikor doglott meg es hol kapartak el?
Meglatogatnam……
Besenyő! Remélem a gajdeszban van, Bergfeld Izidorral együtt.
http://csepel.info/?p=17212#comment-109237 “Nol.hu képmentő – Vörös vitézek a parlamentben”