Csarnai Márk, Csepel.info
Fotó: MTI
70 éve – 1947. augusztus 31-én zajlottak le a hírhedt kékcédulás választások, melyen a Kommunista Párt csalással szerezte meg a szavazatok többségét, és ezzel megnyílt az út a diktatúra kiépítése felé. Csarnai Márk csepeli történész írását változtatás nélkül közöljük.
Amikor 1945 tavaszán befejeződött a háború, Magyarországra a károk fölmérése és a helyreállítás megkezdésének feladata várt. A hatalmas anyagi veszteségek mellett az ország életét a szovjet megszállás is nehezítette, ráadásul hatékony közigazgatás sem állt rendelkezésre. Az ország romokban hevert, újra kellett indítani az életet. Fél évvel a fegyverek elhallgatása után − bizonyos korlátokkal − szabad választásokat tartottak.
Magyarország politikai életében két egymással ellentétes felfogást képviselő erő küzdött az ország jövőjének meghatározásáért. Az egyik a magyar nemzeti függetlenségért, a parlamentarizmusért és a polgári demokrácia megteremtéséért síkra szálló, a magántulajdonon felépülő gazdaságot támogató Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt (FKgP) volt. Velük szemben állt a Magyar Kommunista Párt (MKP), melynek politikája a nemzeti függetlenséget a Szovjetuniónak alárendelő, szovjet mintára berendezett jövőt vetítette előre. Mindezt akkor még taktikai okokból titkolták. Kevésbé volt világos, hogy a szociáldemokraták mit képviselnek és hogy képesek lesznek-e Nyugat-Európához hasonlóan a demokrácia jegyében megújulni és képviselni a szociális eszmét, vagy a proletárdiktatúra bűvöletében a kommunisták segédcsapatává válnak. Ugyancsak kérdéses volt a Nemzeti Parasztpárt útja.
A magyar szavazók többsége polgári demokráciában kívánt élni, így az 1945 november 4-én megtartott nemzetgyűlési választásokon résztvevők 57%-a az FKgP-t támogatta, míg a kommunisták csak a szavazatok 17%-át szerezték meg.
Szavazólap 1945-ben (forrás: Wikipédia)
Adott volt a lehetőség, hogy az ország gazdaságilag és politikailag is beilleszkedjen a fejlett európai államok közé. A tervek megvalósulását azonban nagyban befolyásolta a megszálló szovjet csapatok jelenléte. Az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény értelmében a Vorosilov marsall vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) teljhatalmat élvezett Magyarországon, minden döntési kompetencia a szovjet megbízottak kezében volt. A Kommunista Párt nem fogadta el a választópolgárok szabad akaratát és a mögöttük álló SZEB kikényszerítette, hogy a kormányban a kommunisták számarányukat jóval meghaladó mértékben foglaljanak el hatalmi pozíciókat. Megkövetelték azt is, hogy a belügyminisztérium kommunista irányítás alá kerüljön.
1947-re Rákosiék napirendre tűzték a nyílt, totális diktatúra bevezetését. Már nem egyszerűen győzni akartak, hanem revansra készültek. Elégtételt kívántak venni az általuk fiaskóként elkönyvelt két évvel korábbi szereplésért. Ezt a csorbát kiküszöbölendő beindult a szalámi taktika, az FKgP és a demokrácia erőinek szétzilálása, a politikai perek, Nagy Ferenc miniszterelnök puccszerű lemondatása, a parlament elnökének menekülésre kényszerítése, Kovács Béla kisgazda politikus törvénytelen elhurcolása és az ellenzék vezetőinek emigrációba kényszerítése. Az MKP és az általa vezetett Baloldali Blokk elérte, hogy a félelem és a rettegés lett úrrá az országon. A totális győzelem útjában 1947 nyarán a parlament állt, melynek kiiktatása volt a legfontosabb eszköz a végső cél, a demokráciakísérlet felszámolása érdekében.
1947. február 10-én Magyarország aláírta a második világháború győztes hatalmainak képviselőivel a párizsi békeszerződést, mely előírta az ország szuverenitásának 90 napon belüli helyreállítását. A békeszerződés ratifikálásának időpontjáról Moszkva 1947. szeptember 15-e mellett döntött. Ez azt jelentette, hogy a SZEB magyarországi mandátuma szeptember 15-én megszűnik. Az új parlamentnek tehát e nap után kellett összeülnie, éppen ezért egy előrehozott választást, amelyen biztosítani kellett a Baloldali Blokk abszolút többségét, 1947. szeptember 15-e előtt kellett lebonyolítani.
Július 23-án kommunista nyomásra módosították a választójogi törvényt, ugyanis a „szélesre tárt” választójogi törvénnyel magyarázták az FKgP győzelmét és saját, várakozáson aluli eredményüket az 1945-ös választásokon. Az 1947. évi XXII. törvénycikk korlátozásokat és szűkítéseket vezetett be az 1945. évi szabályozáshoz képest, így a választásra jogosultak köréből kizárták az 1945 előtt működő jobboldali pártok és szervezetek megyei választmányú tagjait, vezetőit, a politikai okokból B-listázottakat. Ehhez hasonló szankcióval sújtották a kitelepítésre kijelölt németeket és a Csehszlovákiából áttelepült magyarokat. Az ellenzéki pártok helyzetét nehezítette, hogy indulásukhoz nagyszámú írásos ajánlást kellett gyűjteni, miközben a koalíciós pártok a tényleges szavazati arányukat meghaladó módon részesülhettek a mandátumokból. A törvényt el is nevezték „Lex Sulyok”-nak, mert a változások következtében többek közt az ellenzék egyik vezére, Sulyok Dezső is elvesztette választhatóságát. Pártja, a Magyar Szabadság Párt emiatt fel is oszlatta magát. A választói névjegyzékből a Rajk László vezette kommunista irányítású belügyminisztérium kihagyott mintegy félmillió szavazót. A „reakciósnak” tartott polgároknak nem kézbesítették az ún. összeíró íveket, vagy ha igen, akkor teljesíthetetlen feltételekhez kötötték a választójogosultság megadását. A kommunisták számos számukra kedvező változtatást sikeresen kiharcoltak. Ezt a „munkát” tetőzte be aztán a kék cédulák bevezetése, melyek segítségével a választók lakóhelyüktől távol, más településeken is leadhatták szavazataikat.
Két nappal a választójogi törvény módosítása után, 1947. július 25-én a Baloldali Blokkal együttműködő Tildy Zoltán köztársasági elnök feloszlatta a nemzetgyűlést, és szeptember 16-ra összehívta az újat. Rajk László 1947. augusztus 31-re írta ki az előrehozott választásokat.
Az addigra már szétvert Kisgazdapárt szó nélkül tűrte Tildy és a Baloldali Blokk ténykedéseit. A párt a kommunista mesterkedés következtében elvesztette abszolút parlamenti többségét, az 1945-ben szerzett 245 mandátummal szemben már csak 187 képviselője volt. Ez kedvező helyzetet teremtett a baloldalnak, mindenekelőtt az MKP-nak a kiírandó új választás előtt. A választások kiírásának pedig egyértelmű célja volt: likvidálni a demokráciát, és megtenni az első lépést a kommunista egyeduralom felé.
Az Országos Nemzeti Bizottság 11 pártnak (Magyar Kommunista Párt, Demokrata Néppárt, Független Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Magyar Függetlenségi Párt, Nemzeti Parasztpárt, Független Magyar Demokrata Párt, Magyar Radikális Párt, Keresztény Női Tábor, Polgári Demokrata Párt, Katolikus Néppárt) engedélyezte az indulást, azonban a Katolikus Néppárt a Keresztény Női Táborhoz csatlakozott, s így 10 lett az indulók száma.
Budapest, 1947. augusztus 25. Járókelők nézik a Magyar Kommunista és a Szociáldemokrata Párt plakátjait a fővárosban amelyek már jelzik a közelgő választásokat (forrás: MTI)
Így érkezett el 1947. augusztus 31-e, a választások napja, amikor az MKP minden eszközzel megpróbálta kihasználni a törvény adta kiskapukat. Vonatra, teherautóra, kerékpárra ültetve utaztatták párthíveiket, akik az útba eső szavazóhelyiségekben sorra adták le újabb és újabb kékcédulás voksaikat. A szavazatok gyarapításának ez a formája gyorsan feltűnést keltett. Az egyes pártközpontokba a déli óráktól már szinte özönlöttek a tömeges visszaélést jelző tudósítások. Péter Gábor, az ÁVO főnöke korabeli jelentése szerint 62 981 szavazatot adtak el ilyen módon. Visszaemlékezők és kutatók 100−200 ezerre becsülik ezt a számot.
A gondos előkészítés ellenére a Kommunista Pártnak ismét csalódnia kellett. Bár győzedelmeskedni tudott, szavazatainak arányát az 1945-ös 17%-ról mindössze 22%-ra, mandátumainak számát pedig 24%-ra tudta csak növelni. Bő 1%-ot emelkedett a Nemzeti Parasztpárt támogatottsága, a szociáldemokratákra adott szavazatok száma ugyanakkor enyhén csökkent, s így a Baloldali Blokk pártjai (MKP, SZDP, NPP) együttesen csak 45%-ot értek el a két évvel korábbi 41%-kal szemben. Igaz, a teljesen felmorzsolódott FKgP-re adott szavazatok száma drasztikusan, 57%-ról 15%-ra zuhant, ám utódpártjai együttesen 37%-os eredményt értek el. Ha ezt és az FKgP támogatottságát összeadjuk, akkor ismét több mint 50%-ot kapunk. A magyar társadalom abszolút többsége tehát 1947-ben is a magántulajdon és a parlamentáris demokrácia mellett, illetve a szovjetizálás ellen szavazott.
A Magyar Függetlenségi Párt a megfélemlítések és a választási csalás ellenére 49 mandátumot szerzett, ami ellen a Kommunista Párt panaszt nyújtott be az Országos Nemzeti Bizottságnál. Az összeesküvéssel megvádolt pártelnök, Pfeiffer Zoltán a várható letartóztatás elől nyugatra emigrált, távozása után szinte azonnal megfosztották magyar állampolgárságától. A Függetlenségi Pártot az Országos Nemzeti Bizottság választási visszaélések vádjával − törvénytelen módon − 1947. november 20-án feloszlatta. Képviselőt letartóztatták és megfosztották mandátumaiktól. A Baloldali Blokk ezzel vitathatatlan többségbe került, így Rákosiék befejezhették a többpártrendszer felszámolásának hosszú folyamatát.
1947-ben nem egyszerűen a kékcédulás többletbevétel volt az igazán mérvadó, hanem a választási rosta, mellyel az ellenségképzést olyan magas fokon valósította meg a Kommunista Párt, hogy félmillió magyar választópolgárt fosztottak meg szavazati joguktól. A választás kimenetele tehát eleve eldőlt.
Ezzel lezárult egy korszak a magyar történelemben, s a demokratikus berendezedést célzó törekvések meghiúsultak. A csalás politikai és morális hatásai felmérhetetlen kárt okoztak a magyar politikai életben. A törvényességbe, az igazságba, a parlamentarizmusba, a demokrácia intézményrendszerébe vetett hit mélyen megrendült.
A szociáldemokraták beolvasztása és a Hazafias Népfront megalakítása után, az 1949-es egypárti választások eredményének következtében Magyarországon – négy évtizedre – a kommunisták szerezték meg a hatalmat.
Csarnai Márk
Felhasznált irodalom:
Földesi Margit – Szerencs Károly: Halványkék választás, Magyarország – 1947. Tanulmány és válogatott dokumentumok. Kairosz Kiadó, Budapest, 2011
Földes György – Hubai László: Parlamenti választások Magyarországon 1920 – 2010. Harmadik, bővített, átdolgozott kiadás. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Harmadik, bővített kiadás. Osiris Kiadó, Budapest 2005
Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos: 20. századi magyar történelem 1900 – 1994. Második, bővített kiadás. Korona Kiadó, Budapest, 2001
Gergely Jenő – Izsák Lajos: A huszadik század története. Pannonica, Budapest, 2000
Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos: Magyarország története 1918 – 1990. Korona Kiadó, Budapest, 1995
