Népszabadság, Csepel.info
“Nincs már Spartacus, nincs Ganz-MÁVAG és nincs Csepel, épp hogy él a nemzeti kincs Statisztika, s Pesten Kelenföldről Zuglóba, Erzsébetről a Marczibányi térre pendlizik az, aki azt vette a fejébe, hogy Barna, Sidó, Jónyer vagy Mednyánszky Mária, Farkas Gizi, esetleg Bátorfi Csilla örökébe lép.” – Bruckner Gábor írását az alábbiakban olvashatják.
Jöjjön gyorsan, Editke, a Gábornak beszakította a felső ajkát az ütő! Most varrják a Jánosban… – kiabálta a telefonba Simon bácsi, aki Ilonka nénivel egyetemben azzal volt megbízva (egyebek mellett), hogy a kilencéves Gábornak ne szakítsa fel a felső ajkát az ütő, és egyáltalán, semmijét ne kelljen összevarrni sehol. Valahogy minden szerelemnek el kell kezdődnie.
Csak az alábbiakat majd bizonyára komoly rácsodálkozással olvasó fiatalok kedvéért mondom, hogy a hatvanas-hetvenes években sorra nőttek ki a földből a betonasztalok, rajtuk az előbb-utóbb (persze inkább előbb) rozsdásodásnak induló vashálókkal. A lakótelepek, tömbházak, parkok és játszóterek süvölvényei – na meg a játékban magukat tanítómestereknek gondoló szüleik – suli és munka után órákon át püfölték a “kaucsukot”. (Emlékszem, a tévériporterek akkoriban rendre kaucsukozták a pingponglabdát; jópofa volt…) A sorban állást elkerülendő helyi bajnokságokat írtak ki, a versenyszellemmel kevésbé megáldottak pedig kitalálták maguknak a forgót. Az első szervák jogáért sorsolás helyett három labdamenetet játszottak a Bajuszra keresztelt Pingvin labdával, a tehetősebbek Kettős Boldogsággal, a még nagyobb menők Schildkröttel. “Tükörszoftod van?” – ámuldozott a brigád, ha a kiscsávó olyan borítással jelent meg a téren, amelynek szivacsrétegére fordítva ragasztották rá a szemcsés felületet, de a többség kényszerűen beérte a “kopogós” gumis ütővel. A vállalati és SZOT-üdülőkben az ismerkedési esttel és a műveltségi vetélkedővel azonos polcra került az elmaradhatatlan pingpongverseny, s a győztesre a későbbiekben akkor is felnéztek a Balaton partján, ha a vízbe csak térdmagasságig merészkedett.
Aki nem csinálta, az is nézte. A “régi” – később Nemzeti – Sportcsarnok pénztárainál előbb kígyózott, majd szentségelt a tömeg, mert elfogyott az összes jegy, s a kevésbé szerencsések – akik nem ismerték Lajost, az áldott szívű “beengedőt” – csalódottan kullogtak haza: ma sem látják Jónyert, Klampárt, Rózsást, Börzseit, Harangit, Pigniczkit, na meg Faházit, a Janikát. Volt kit bámulni a Tízeken és ob-ken, hát még a válogatott Szuper Liga-mecscseken a külföldi spílereket: Bengtssont, Johanssont, Surbeket, Sztipancsicsot, Secretint, Orlowskit, a hagyományos magyar nemzetközi bajnokságokon az egyre jobban remegő szájszéllel fogadott távol-keletieket, a japánokat, a kínaiakat, a koreaiakat.
A Spartacus, a BVSC, a Postás, a Ganz-MÁVAG, a Csepel, a Diósgyőr egyaránt a krémet szervírozta a férfiak nagy tortájára, míg a nőknél az egy idő után felülmúlhatatlan (a BEK-, illetve BL-győzelmeket tekintve világranglista-vezető) Statisztika, valamint az FTC, a 31. sz. Építők és a Miskolc játékosai vitték a prímet. Miközben több tucat egyesület két-háromszáz versenyzője állt asztalhoz kéthetente a különféle hazai viadalokon (nem beszélve a kifogyhatatlan utánpótlás tömeges felvonulásáról), igazi össznépi sportággá varázsolva a játékot. Még szép, hogy a magyarok csodájára járt a világ. Pedig hol volt már a hajdani hegemónia?
Az első, 1926-ban rendezett vb-n a magyarok még mindent learattak. Az összes számot honfitárs nyerte, s a két év múlva esedékes következő megméretésen is csupán a férfi és a női páros elsőségét engedték ki kezükből a kor felülmúlhatatlanjai: Jacobi Roland, Mechlovits Zoltán, Mednyánszky Mária és a többiek. Ám az ő diadalmenetük sem érhetett fel az asztalitenisz-történet máig legeredményesebb zsonglőrének teljesítményéhez. Barna Viktor 1929-ben, 18 esztendősen nyerte első, s 1953-ban, 42 évesen utolsó vb-érmeit: pályafutása során összesen 40 medált halmozott fel, ezek között 22 aranyat… Aztán a civil szférában sem esett kétségbe; a Dunlop Gumigyár osztályvezetője lett, s az üzem az ő tanácsára kezdett el pingponglabdák gyártásával foglalkozni. A sikeren felbuzdulva saját vállalkozást alapított, amely az általa tervezett Barna, illetve Super Barna márkanévvel forgalomba hozott asztalokat és labdákat készítette.
Ha lett volna akkoriban tévé, s lett volna benne reklám, nyilván felhangzik a büszke mondat: “Asztaliteniszben mi vagyunk a császárok!” Bizony, a magyarok ámulatba ejtették riválisaikat, s ez idő tájt nem volt kérdés: soha nem jön el az idő, amikor ez másképp lesz. Bár… A blikkfangos, “A sport” címet viselő, a harmincas évek közepén megjelent kiadvány már előrevetített valamit a jövőből: “A magyar példa nyomán az egész világon nagy lendületet kapott a pingpongjáték. Valamennyi európai országban nagy szeretettel karolták fel a fiatal sportágat, Franciaországban százezernyi tömeg játszik, Németországban hasonló a helyzet. Amerikában és Japánban is százezrek játszanak, tehát elképzelhető, hogy pár év múlva a tengerentúlról kap olyan riválisokat a magyar gárda, akik esetleg már legyőzhetetlenek lesznek.”
Az “elképzelésből” persze valóság lett (már ami az Ázsiára történt utalást illeti), de a világ, még mielőtt nagyot változott volna, a ’36-os, prágai világbajnokságon megnézte a sporthistória leghosszabb labdamenetét. Két órán és 15 percen át tartott a lengyel színeket képviselő Ehrlich és a romániai Paneth között; ez idő alatt a labda kilencezerszer szállt át a háló fölött. Igaz, a kitartó munka legalább meghozta a gyümölcsét: Ehrlich a győztes ponttal máris 1:0-ra vezetett a végül négy és fél órán át tartó meccsen…
A találkozót amúgy magyar bíró, dr. Diner Gábor vezette – egy darabig. Az első pont után ugyanis a lecserélését kérte, mondván, nem képes tovább követni a játékot.
A dögunalmas pötyögtetés nem sokat használt a játék népszerűségének, de egy közbejött “malőrt” (1939-1945) követően a pingpongozók lassanként valóban asztaliteniszezőkké váltak. A továbbra is meghatározó szerepet játszó magyarok közül Sidó Ferenc és Farkas Gizi lett a világháború utáni korszak legnagyobb csillaga (előbbi 9, utóbbi 10 vb-győzelemmel büszkélkedhetett), hogy aztán 1957-ben a vb-ken egy időre lehúzzák a rolót számunkra: a Mossóczy Lívia, Simon Ágnes páros aranyérme után tizennégy esztendőnyi várakozás következett.
Mednyánszky Mária, 18-szoros világbajnok
A korábban említett jövendölés beigazolódásának időpontjául 1952, helyszínéül az indiai Bombay jelöltetett ki. A japánok itt vettek részt először világbajnokságon, s bizonyos Szato új színt – s legfőképpen új anyagot – vitt a játékba: addig sehol sem látott szivacsütőjével tönkreverte a mezőnyt. Végre dr. Diner is fellélegezhetett… Itthon a hatszoros Európa-bajnok Berczik Zoltán vitte a prímet, de BVSC-s csapattársa, Rózsás Péter is beírta magát a krónikáskönyvekbe azzal, hogy a kontinensen először próbálkozott a mai játék alapját jelentő pörgetéssel. Viszont a nagy áttörésre 1971-ig kellett várni.
A Jónyer István, Klampár Tibor kettős Nagojában felmasírozott a dobogó tetejére, s mivel ekkor az egyikük 21, a másikuk pedig mindössze 18 éves volt, a siker szép folytatást sejtetett. Nem is kellett csalódni, hiszen Jónyer négy évvel később egyesben és – az éppen eltiltott Klampár távollétében – Gergely Gábor partnereként szintén győzött, ráadásul újabb négy esztendő múltán a nagy trió együttesen is megmutatta.
Éppen harminc éve annak, hogy a magyar asztaliteniszsport megszerezte máig utolsó világbajnoki címét – a vb-ken először 1956-ban megjelent, s 1979-re már verhetetlennek tartott Kína ellen 5:2 a csoportmérkőzésen, majd 5:1 a döntőben! -, s a hevenyészett történeti áttekintést itt le is zárhatjuk. Az évfordulóra a múlt héten családias keretek között emlékezett az itthon lassanként tényleg familiárissá váló sportág, s legalábbis kétséges, hogy belátható időben lesz-e alkalom bármiféle ünneplésre.
Noha Európában a magyar nők hol a spiccen, hol annak közelében sasszéznak, nem kell hozzá a kártyát kivetni, hogy azt vizionáljuk: az egész golyóbist elárasztó kínai különítmény érdektelenségbe fullasztja a ma még minden korábbinál nagyobb népszerűségnek örvendő sportág legjelentősebb eseményeit. Az e héten zárult jokohamai vb-n a kiosztható húsz éremből tizenhetet söpörtek be a távol-keleti ország sebészkezű gumiemberei, de ez mind semmi ahhoz képest, hogy már az Eb-ken is Csingek és Csangok tarolnak osztrák, luxemburgi, holland és a jó ég tudja, még milyen lobogó alatt. Az iskolái zömében a pingpongot kötelező tantárgyként oktató, hozzávetőleg százmillió regisztrált játékost felvonultató Kína – Magyarországon a legfrissebb adat szerint 4760 igazolt asztaliteniszezőt tartanak nyilván – az összes fronton mindent visz, a “rest of the world” pedig lamentál.
A helyzet jobbítását néhány csenevész, honosítást korlátozó szabály meghozatalától remélő nemzetközi és a kontinentális szövetség egyelőre tehetetlen (vagy inkább tehetetlenkedik).
De ne legyünk igazságtalanok Kínával! Példaképek (netán celebek?), megfelelő számú klub, szakosztály, műhely, edző és fiatal – vagyis valódi hátország – híján, na meg a sport magyar unikumnak tekinthető finanszírozási rendszerének köszönhetően a legnépszerűbb csapatjátékokkal vetélkedni képtelen, ily módon reklámhordozóként is szerényebb kapacitású asztalitenisz idehaza Kínától függetlenül kapkod a levegőért. S a feltételrendszert elnézve akár ámulhatunk is azon: olykor egy-egy érem, helyezés még be-becsusszan.
Nincs már Spartacus, nincs Ganz-MÁVAG és nincs Csepel, épp hogy él a nemzeti kincs Statisztika, s Pesten Kelenföldről Zuglóba, Erzsébetről a Marczibányi térre pendlizik az, aki azt vette a fejébe, hogy Barna, Sidó, Jónyer vagy Mednyánszky Mária, Farkas Gizi, esetleg Bátorfi Csilla örökébe lép. Az ászok (dámák és bubik) külföldre menekülnek, a kevesebbel is beérő, “régiből” itt maradtak meg lepukkant termekben, dohos pincékben, szélrázta tákolmányokban játsszák hétről hétre meccseiket a körülményekhez képest Bundesliga-színvonalú bajnoki sorozatokban, miközben a parkokból, az udvarokból és üdülőkből kiszorított “hobbisták” sorba állnak esténként az asztalokért. Mert amit nem lehet, azt nem is tudják abbahagyni.
A sportágból kiszeretni képtelen, ott majd’ negyven éve leragadt Gábor pingpongozó fiainak száját manapság már nem verik be a régóta nem létező, téri betonasztaloknál.
Az aluljárókban viszont jó eséllyel.
Kérdés: Van itt valaminek jövője? Van jövő? Csak ma van a többségnek és az sem biztos.
Az mszp és szdsz holdudvarhoz tartozó értelmiségi/ vállalkozói körnek lehet hogy lesz jövője.
Meg akiknek az új Magyarországról haladzsázott a Böszme.
Áldásos, eredményes országlásának gyümölcsét most szüretelhetjük.
Van jövője a sportnak…………..csak a CSEPEL……….:-(
🙁