Magyar Idők
Nem vitathatjuk, hogy a visegrádi együttműködés új lendületet kapott a menekültválsággal. A V4 eredeti célkitűzése az volt, hogy elősegítse a közép-európai országok csatlakozását az Európai Unióba és a NATO-ba.
Miután ez sikerült, a fórum fennmaradt ugyan, sőt, a más kelet-európai országokkal való együttműködés formájában egy-egy csúcstalálkozó erejéig bővült is, de létezése eredeti értelmének elvesztésével dinamikáját is elveszítette. A közép-európai országok összefogásának ártottak Lengyelország nagyhatalmi ambíciói és a magyar–szlovák kapcsolatok látványos romlása is, amelyhez egy Ján Slota nevezetű szlovák nacionalista politikus mellett az előző baloldali magyar kormány is hathatósan hozzájárult.
Közép-Európát azonban most egységbe kovácsolta a józan ész. Ehhez először is kellett két olyan vezető, aki Magyarország és Szlovákia kapcsolatait a pragmatizmus medrébe terelte. A konzervatív Orbán Viktornak és a szociáldemokrata Robert Ficónak párthovatartozástól függetlenül sikerült olyan szoros politikai és gazdasági együttműködést kialakítania, amely néhány évvel kormányzásra kerülésük előtt még elképzelhetetlennek tűnt. A két miniszterelnök abban találta meg a közös hangot, hogy mindketten a nemzeti érdekek alapján politizálnak – ez Nyugat-Európában nem szokatlan, de minálunk valamiért sosem volt divatban. Az új jobboldali lengyel kormány színre lépésével pedig tovább erősödik a Varsó–Pozsony–Budapest-tengely, hiszen Beata Szydlo kormánya egyértelművé tette, hogy számára prioritás a közép-európai együttműködés erősítése.
Mindez jó alapot biztosított az összefogásra, de a bevándorlási hullám felerősödésével kifejezetten gyümölcsözőek lettek ezek a kapcsolatok. A menekültválsággal ugyanis számos mélyen elásott és elrejtett probléma került a felszínre, repedések keletkeztek Európában. Kiderült, hogy az Európai Unió az igazi válságokat képtelen megoldani. Kiderült, hogy a Nyugaton nagyra becsült multikulturális társadalom nem működik. Kiderült, hogy a nyugat-európai társadalmak annyira mégsem toleránsak. Kiderült, hogy nem részesülnek egyenlő bánásmódban az uniós tagállamok. A nagyok diktálnak, a kicsik hallgatnak. Kiderült, hogy Németország az egyeduralkodó állam az EU-ban, de – ha akarjuk, ha nem – Németország iránymutatására nem számíthatunk többé, hiszen a második világháború utáni legsúlyosabb válságát éli át, kiszámíthatóságát, precizitását, józan paraszti eszét viszont láthatólag elvesztette. Végezetül pedig kiderült az is, hogy negyedszázaddal a rendszerváltozás után hatalmas szakadék tátong a kelet- és a nyugat-európai gondolkodásmód között. Nemzetek vagyunk, kultúrák, különböző értékekkel, érdekekkel és álmokkal. Nem vagyunk európai szuperállam. És ez így jó.
A lényeg azonban az, hogy ebben a feszült légkörben sosem volt annyira égető Közép-Európa összefogása, mint most, s ennek az együttműködésnek a lengyel–magyar kapcsolatok további erősödése lehet az egyik szilárd alapja. A visegrádi fórum a bevándorlás eredményeképpen új löketet kap, hiszen mind a négy részt vevő ország elutasítja a brüsszeli diktátumokat, a kötelező menekültelosztási kvótarendszert, amelyet akár bíróságon is hajlandók megtámadni. A V4 jelentőségét pedig mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy a nyugat-európai, sőt az amerikai médiumok is elkezdtek foglalkozni vele. Természetesen negatív kontextusban, az ördög játszótársaiként emlegetve országaink vezetőit. Budapest, Varsó, Pozsony és Prága megkapta a lehetőséget a sikeres összefogáshoz, Közép-Európa hangjának erősödéséhez. Most már csak élni kell vele.
Forrás: Magyar Idők
