Vélemény – Hanczár János
Fotó: Népszava
Megyek, mennék haza az egyik polgári negyedbe Csepelen a Munkásotthon melletti aszfaltúton. Látom ám, hogy kisebb csoportok gyülekeznek a majd száz évvel ezelőtt épült ház mellett. Naná, hogy bekanyarodok, és kissé messzebb leállok, majd visszasétálok. Hirtelen csattanás hallatszik, mintha puskalövés lenne. Két autó ment egymásba, az egyik a másikba hátulról. Le is vitte a rendszámot. Egy rendőrhölgy udvariasan utánuk viszi, de nincs szükség egyéb beavatkozásra.
A ház előtt sorban támlával a fal felé székek, és feliratokat tartó a hatvanas-hetvenes évekből ismert arcok indián derűvel, néhol elvtársazás. – Szervusz Szabados elvtárs, úgyis, mint Béla bátyám, gyere csak közelebb és ülj le! Mindjárt kezdjük is állítani az élőláncot a mi munkásotthonunk körül!
Néhány bokaizgató nadrág, fehérgarbó mellénnyel, kikoptatott vászoncipő, az elmaradhatatlan brifkó a bal kézben. Hopp, ott meg a régi polgármester elvtárs figyel. Amott beszélget két országgyűlési képviselő, az egyik egy hölgy-elvtársnő, a másik egy távoli fürdővárosban élt, vagy él. Egy XXI. kerületben regnáló magányos elvtársi képviselő képe is felsejlik a ház bejáratánál. A nagy eseményre eljött egy magasrangú szakszervezeti vezető is. Egy érdekes arcú személy kenetteljes mosollyal üdvözli a csepeli DK jeles személyiségeit.
Amúgy Csepel közel hetvenezres lakosságához képest nincsenek sokan. Mivel régi mániám a mi nagygyűléseinken a tömegszámlálgatás (még az erdélyi falurombolás elleni tüntetésen kezdtem), itt is azt teszem. Úgy kétszáz körül lehetnek, no és persze a fényképészek. Valószínűleg a Népszavától is érkezett valaki. Bekapcsolom a hangfelvevő funkciót az intelligens telefonon, néhány képet is készítek. Sose lehet tudni. Hátha most látom utoljára ezt a kedves retró-gárdát. Közben egyre többen foglalnak helyet az élőlánc felállításához odakészített széksoron. Sajnos nem igazán tudok közöttük elvegyülni, néhányan gyanakvó tekintettel méregetnek. Nem baj, megpróbálok mosolyogva fényképezni. Az épület falán és néhány kézben felirat. Ezekből és a beszélgetésekből kiderül számomra, hogy nem adják.
Nem bizony! Nem adják az épületet ennek az aljas, gonosz, diktatórikus, stb kormánynak, illetve Németh Szilárdnak, hiszen mindig is a népé volt. No nem a volt polgármester, hiszen – mint az egyik gondosan megírt beszédből kihallik – ő már másodszorra nem is merte vállalni a polgármesterséget, inkább elment országgyűlési képviselőnek, az új polgármester pedig… Árad a lenézés a derék szónok beszédéből. Elmondja, hogy a ház soha nem volt a városé, vagy az önkormányzaté. Már akkor az övék (a civileké és a munkásoké) volt, amikor 95 éve a téglajegyekből megépítették. Azután jönnek a szónoklatok. Kiderül ám az is, hogy Németh Szilárd törvényjavaslata álságos, ráadásul a saját hatalmi kielégülését szolgálja. (Érdekes ez a képi látásmód.) Szinte látjuk, hogy Németh Szilárd hatalmilag kielégül a Munkásotthonban. Ráadásul az a rémes ember a Csepeli Munkásotthon Alapítvány ellehetetlenítését akarja elérni. Arról nem is beszélve, hogy az egész törvényt azért hozzák majd meg, hogy a csepeli civilek (ezek csak ők) ellen mehessenek.
Az egyik (látszólag nem túlzottan a szónoklásra termett szónok) hölgy előadja: képzeljétek el, ezt a törvényjavaslatot a parlamenti ellenzék egyáltalán nem támogatja!
Hű, a mindenségit, hogy lehet ez? De azért elképzelem, amint Németh Szilárd fideszes képviselő törvénymódosító javaslatát a parlamenti ellenzék éppen nem támogatja. Ez borzasztó és szinte hihetetlen. De nincs megállás. Az élőláncra való szédületes iramú felkészülés újabb beszédekkel folytatódik. Az egyik kedves idős úr előadja, hogy milyen szép idők is voltak, amikor ő vette át 1956-ban a Munkásotthon vezetését és micsoda kiváló művészek léptek fel ott. (Ez utóbbi konkrétan igaz is.) Az viszont már egy kicsit furcsa, hogy a bácsi többször is kijelenti: az emberek félnek ebben az országban. Figyelek jobbra-hátra, majd balra előre, hátha megpillantom a félelmet az országban. Attól félek azonban, hogy ebben nincs igaza a rétornak, az emberek az istennek nem akarnak félni.
Na akkor most a valóságról. Az a helyzet, hogy én még jól emlékszem ezekre az arcokra. Emlékszem a kezük közé pottyant hatalommal csak visszaélni tudó szerencsétlen megvezetett magyarokra, népem szándékosan butaságban tartott rétegeire, és azokra az utolsó gazemberekre, akik ezt velük megtették. A lélek nélküli gépemberek sokaságára, akik háromszínű trikolornak nevezték a nemzet zászlaját, akik kitalálták az ilyen baromságokat, mint a kommunista szombat és a szocialista embertípus, a békeharc, a zsűribizottság, vagy az önkényes hazárdírozás. Hétvégén ezekből a személyekből egy csokorra való lankadt virágszál élőláncot próbált az 1920-ban szerintük csak téglajegyekből épült Munkásotthon köré varázsolni. Ez hellyel-közzel sikerült is, még táncikált is a nép a közben játszott zenére. Jó volt nézni. Javítsanak ki, ha tévedek, de úgy olvastam, hogy annak idején az építésbe a munkások a Vasas-szakszervezetek és a szocdemek mellett bizony Weiss Manfréd is beszállt. Mindegy.
Néhány dolgot azonban még mindig nem értek. Tudjuk, hogy a Munkásotthont szövetkezeti és szakszervezeti, sőt alapítványi tulajdonként is számon tartották. Ezután a Fővárosi Bíróságra lett az alapítói jogok gazdája. Volt itt már minden. Most azonban nagy a baj. A szónokokkal ellentétben a valóság az, hogy az önkormányzat már többször is segíteni akart az intézményen, utoljára harminc millióval. Nem fogadták el. Vajon miért?
Tisztelt tüntetők! Ez nem hangzott el a kétszáz fős nagygyűlésen, de állítólag az a probléma, hogy a támogatás fejében az önkormányzat szeretné látni az intézmény működésével kapcsolatos számlákat is. Ezt manapság az úgynevezett üvegzseb-törvény írja elő. Ja, hogy itt Csepelen elszámolási problémák miatt már öltek is? Ez igaz. De – hiszen tudják – nem pont így, mint azt Bibó István valójában leírta, de a ház előtt ez is elhangzott: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”
Önök persze rövidesen ismét tiltakozni akarnak. Ha röplapot jól olvastam, fáklyákkal vonulnak a Munkásotthontól a csepeli önkormányzat épületéig. Ez legalább háromszáz méter. Félelem nélkül megtehetik. Azért vigyenek székeket is, ezt is megtehetik.
Tisztelem a véleményüket, akkor is, ha nem értek vele egyet. Szerintem itt az idő, hogy a Csepeli Munkásotthon, ahogy az alapító atyák akarták, köztulajdonba kerüljön. Nem a proletárdiktatúra egykori haszonélvezőinek, az elvtársaknak, hanem a valódi „köznek” a tulajdonába. Csak úgy mondom.
Szeretettel egy 25 éve a Királyerdő nevű városrészbe bevándorló.
Forrás: Humorisztán
Ez az Ábel után szabadon című előadás.
Ha a csepeli Munkásotthon 1920-ban épült,abban a komcsik által agyon szidott Horthy rendszerben,akkor mitől is lenne ez az épület az elvtársaké?Ja,hogy 45 után “einstanddal” államosították?Ezek szerint sosem volt az övék,mert ugyebár a lopott holmi nem azé aki eltulajdonította.Tudom,hogy a szocik ezt nem szokták így gondolni,de ez legyen az ő bajuk.Elénekelték együtt az internacionálét is?Felemelő lehetett.Remélem ez a harcuk lesz a végső!Aztán már elhúznhatnának jó messzire.Egyébként megnyugtató,hogy már csak ennyien vannak,egyszer csak megszabadul az ország ezektől!
oKatika.
Nem maradnál ennyire ostoba, ha néha utána olvasnál a dolgoknak.
Csak egyszer próbáld még az is lehet, hogy rászoksz..
Jó lenne ha Szilárd vègre leszállna Csepelről ès nem csinálna presztizskèrdèst a Munkásotthonból. Gyerekes dolog a kicsinyes bosszú.