Csepel.info

“Szüleim, nagyszüleim emlékét nem hagyom bántani.”

HHRF, Csepel.info

Mauthner Gabriella

A szakirodalom egyre nagyobb terjedelemben foglalkozik Weiss Manfréddal, a magyar ipartörténet óriásával. A család egyes tagjaival azonban viszonylag kevés interjú készült. A csepeli gyáros unokájával, Mauthner Gabriellával Erdélyi Lajos készített kétrészes beszélgetést másfél évtizede. A cikk a Múlt és jövő folyóirat 2000./ 3-4. számában jelent meg. Most az első részt közöljük.

Mauthner Gabriella, “Memi néni” New Yorkban él, hetvenen túli magányos nő. A HHRF – Hungarian Human Rights Foundation – és a Magyar Ház könyvtárában végzett önkéntes munkája révén került szoros kapcsolatba Hámos Lászlóval és feleségével, H. Erdélyi Zsuzsával, a lányommal. A már bensőséges családi hangulatú barátság teremtette meg azt a kedvező légkört, hogy részletekbe menően visszaemlékezzék: hogyan élte meg a zsidó származású, kikeresztelkedett, buzgó katolikus szellemben nevelkedett, a budapesti pénz- és ipari arisztokrácia legmagasabb rétegeihez tartozó kamaszlány az ország 1944-es német megszállását megelőző és azt követő hónapokat. Majd később, a végül is Portugáliába vezető emigrációt – miután családja megkötötte a Gestapo vezető köreivel azt az alkut, amely lehetővé tette néhány családnak a puszta életük megmentését – írta bevezetőjében egy évtizede Erdélyi Lajos.

Magyarországon hozzávetőleg másfél évtizede, a nyolcvanas évek óta foglalkoznak a magyar ipartörténet egyik legizmosabb egyénisége, a csepeli üzemóriás alapítója, Weiss Manfréd életútjának feltárásával. Megszólaltatták a család Amerika és Nyugat-Európa országaiban élő leszármazottait. Mauthner Gabriella, Weiss Manfréd unokája nem tartozott a meginterjúvolt személyiségek közé. Az alábbiakban lejegyzett, szerkesztett beszélgetés sem tartalmaz új adatokat, amelyek a gazdaságtörténeti kutatást eddig ismeretlen tények feltárásával gazdagítanák. A család történetét egy kevéssé vizsgált oldaláról közelíti meg: hogyan élték át a számukra is tragikus hónapokat, éveket. Amikor rá kellett döbbenniük: korábbi kiváltságaik, vagyonuk, asszimilációs stratégiájuk a Gestapo berlini központjában csak annyit ér, hogy bőröndnyi nélkülözhetetlen holmijukkal, vasúti vagonba zsúfolva meneküljenek ama Budapestről, amely már elindította az Auschwitzba vezető szerelvényeket, gyalogmeneteket. És még csak abban sem lehettek biztosak, hogy tárgyalópartnerük – közvetítőkön keresztül Himmler – állja-e a szerződést.

Több mint ötven éve gyötri Mauthner Gabriellát a kétség: erkölcsi értelemben jogukban állt?e összeköttetéseik és vagyonuk pilléreire támaszkodva kivonni magukat a sorstársaikat sújtó tragédia csapásai alól? Számomra, aki megjártam Auschwitzot, aki tudtam, hogy az ott gomolygó füstfellegekből sorstársaim arca tekint le rám, Memi néni kérdésfeltevése máig értelmezhetetlen. Noha nem kaptam vallásos nevelést, ösztönösen tudom: a legfőbb érték az élet, annak védelmében mindent fel kell áldozni – ha csak nem mások életéről van szó. Mégis megrendülten hallgatom újra a kazettákat. Amikor az ember az isteni gondviselésnek, társadalmi körülményeinek, a véletlennek, akárminek köszönhetően megmenekül a legszörnyubbtől, akkor ágaskodni kezd a lélek, és fizetteti, olykor évtizedeken keresztül, az erkölcsi adósság részleteit. Olykor kamatostul.

Első beszélgetés

M. G. Mauthner Gabriella vagyok. Édesanyám, Weiss Elza volt Weiss Manfréd legidősebb lánya. Hatan voltak testvérek, hál’istennek mind a hatan túlélték a háborút. A testvérek: Anyám, Elza, aki Mauthner Alfonzné volt; Marianne Kornfeld Móritz felesége; Eugen (Jenő) és Alfonz (Ali) nagybátyáim; Daisy néni – Chorin Ferenc felesége; végül Edit, a legfiatalabb, ő nem ment férjhez. Édesapám 1933-ban halt meg. Özvegyen maradt Édesanyánk nevelt. Valamennyien ahhoz a szélesebb családot felölelő csoporthoz tartoztunk, amelyet 1944-ben a nácik kiengedtek, kiszállítottak Svájcba, illetve Portugáliába.

E. L. Hallottam arról a régi történetről, hogy Weiss Manfréd igencsak ellenezte Elza lánya házasságát a keresztény Mauthnerral…

M. G. Édesapám is zsidónak született. Vagyis a nagyapám, Mauthner Ödön és a felesége: mindketten zsidók voltak. ők alapították a jó nevű magtermesztő céget. Két fiuk született, Alfréd és Pál, továbbá két lányuk. Ödön nagypapa a híres kertésztbe, Erfurtba küldte ki fiait, ahol egyszerű munkásként dolgoztak. Hogy megtanulják a kertészkedés minden titkát, a cserepezéstől az ültetésig… Édesanyám mesélte, hogy már akkor, a múlt század utolsó éveiben sem volt előnyös olyan útlevéllel utazni Németországba, amiből kiderülhet, hogy az illető zsidó. Nagyapám erős akaratú, minden akadályon keresztültörő ember volt. Miután eldöntötte, hogy Erfurt lesz a legjobb, úgy vélte: mi sem egyszerűbb, megkereszteltette mindkét fiát. Nem voltak vallásosak, a kitérés mentes volt a traumáktól. Bejegyezték őket katolikusnak. Történt ez a századfordulót megelőző években. Édesanyám valamikor 1904-ben ismerkedett meg Apámmal. (Akkor már mindkét Mauthner fiú képzett agrárszakember volt, az apjuk cégében dolgoztak.) A szüleim1906-ban házasodtak össze… Nem volt egyszerű. Weiss nagypapa azt mondta a lányának: egy ember, aki elhagyja a vallását, az nem egy karakter. Úgyhogy nemcsak azt kifogásolta, hogy a leendő veje nem zsidó, hanem azt is, hogy megváltoztatta a vallását.

Ettől függetlenül maga Weiss Manfréd nem volt vallásos. Tartotta az ünnepeket, a zsinagógában is volt valami szerepe; de a gyermekeit nem erőltette vallásos neveléssel. A felesége, Alice nagyanyám nagyon fiatalon, negyvenéves korában halt meg. Hat gyermeket hagyott maga mögött. őket Weiss nagyapám nevelte, ebben segítségére volt az anyósa, Wahl asszony. ő sem volt vallásos. Szerencsére Alice nagymama már régóta, még legénykorából ismerte, sőt szerette apámat. Halála előtt gyakran említette, hogy ez a Mauthner fiú jó férje lenne az Elzának. Erre hivatkozott a Wahl dédmama, és akkor a nagyapám beleegyezett a házasságba. Azzal a feltétellel, hogy a fiataloknak meg kellett ígérniük: a gyermekeik zsidók lesznek. Polgári esküvőt rendeztek, egy Charmant nevu ügyvéd kísérte őket az anyakönyvvezetőhöz…. Anyám később mesélte: majd a föld alá süllyedt szégyenében… Húszéves lány létére, tanúk meg ügyvéd jelenlétében alá kellett ott írnia egy okiratot, amelyben leendő gyermekeinek a vallásáról nyilatkozik. Alfréd előtt, akihez ő még férjhez sem ment!! Hát ez olyan erkölcstelen dolog. Komolyan, ez így volt. A Mauthner Ödön és Elza házasságából született első négy gyermeket tehát nem keresztelték meg. A zsidó hitközségnél voltak bejegyezve. Aztán következtek az első világháborút záró évek, kilencszáztizenkilenc, Kun Béláék szörnyű mozgalmai, majd a pogromok. Akkor Weiss Manfréd nagyapám azt mondta Anyámnak: ha most ki akarja kereszteltetni a gyermekeit, ő már nem ellenzi. A várkápolna katolikus plébánosa, Demény Dezső tisztelendő keresztelte meg a négy idősebb testvéremet.

(Tiszteltük, baráti kapcsolatban álltunk Demény Dezsővel. Nagy zeneértő volt. Utóbb a Rózsavölgyi zenei osztályát irányította. Anyámmal rengeteg közös témára találtak. ő vezette be hozzánk a híres művészeket, Hubermannt, Edwin Fischert… Hubermann egyébként a családunk legjobb barátja volt. Mi, gyermekek, nem nagyon szerettük őt. Ha megjött, csendesen kellett viselkednünk, ebéd után mozdulatlanságra voltunk ítélve, mert Hubermann lepihent, aludt vagy gyakorolt. El kellett mennünk a koncertjeire, amit őszintén szólva untunk… de hát ő is hozzátartozott az életünkhöz. Nem illeszkedik szorosan a témánkhoz, de azért elmondom: Hubermann anyagias természetű művész volt. Koncertjei honoráriumáról keményen alkudozott. Anyám mesélte, a Zeneakadémián már rég elkezdődött a hangverseny, amikor Hubermann a Lendvay utcában még mindig a fellépti díjról vitatkozott. A rendezők bemondatták, hogy a művész elakadt a hóviharban… Nálunk hallgatta meg azokat a hangszereseket, akiket azután magával vitt Palesztinába, és megalapította velük a Filharmóniát. Toscanini külön gesztusként vett részt az avató hangversenyén. Édesanyám őrizte a fényképüket, Hubermann és Toscanini aláírásával.)

Amikor sor került az áttérésre, Demény Dezső elmagyarázta Édesanyámnak: ő megkereszteli ugyan a gyermekeket, de az így nem lesz jó. Az iskolában mindig gond lesz, hogy a szüleik egyházilag, katolikus szertartás szerint nincsenek összeesketve. Látta, megsejtette a problémákat. A jövőt. Azt ajánlotta, anyám előbb keresztelkedjék ki, aztán ő majd szép csendesen összeesketi őket. Az akkor már négygyermekes szülőket. Azt persze ő sem láthatta előre, hogy a kikeresztelkedés a húszas évek elején nem lesz elegendő, hogy kerek húsz évvel később a családot megkímélje az üldözéstől… A hitleri törvények szerint, akiknek a nagyszülei zsidók voltak, zsidónak számítottak. Négy nagyszülőm kétségtelenül az volt. Soha fel nem merült, hogy zsidó származásunkat titkoljuk vagy tagadjuk. Bennünket úgy neveltek, hogy erre büszkék legyünk. Szüleim, nagyszüleim emlékét nem hagyom bántani. Előttem antiszemita kijelentést senki nem tehet. Ez nem a vallásosság kérdése. Van, aki nem vallásos, nem rohan a templomba, de azért tudja, hová tartozik… Amikor ki kellett lépnie a hitközségből, Anyám ugyanazzal a Charmant ügyvéddel ment el a már nem tudom, hogy hívták főrabbihoz. Bejelentették, hogy ő Weiss Elza, és kilép a közösségből… A rabbi unottan vette tudomásul. Hétköznapi eset volt ez abban az időben. De amikor kiderült, hogy ez az Elza a Weiss Manfréd lánya… a hintaszékben üldögélő rabbi majd’ hanyatt vágódott, repültek a papucsai a plafonnak… Hogy a Weiss Manfréd lánya elhagyja őket…

E. L. Úgy tudom, a Mauthner-cég központja a Rottenbiller utcában volt.

M. G. Csak a lakásunk volt a Lendvayban. Volt filiálénk Bécsben, Bukarestben is. Egész Európában ismertek bennünket. Angliában a borsótermelésben játszott szerepet a Mauthner-féle vetőmag… Persze, a céget nem lehetett a Weiss Manfréd vállalatokkal egy szinten emlegetni. Sőt a nagy válság idején csaknem teljesen tönkrementünk. Édesapám kénytelen volt hazahozatni a külföldön elhelyezett tőkéjét is, csakhogy megmeneküljön a bukástól. Ezek után 1933-ban meghalt… Nagyapám, Mauthner Ödön még életben volt, de már nem dolgozott. A bátyám, Ferenc vette át a cég irányítását. Végzett mezőgazdász, a képzettségével nem lett volna gond – de mindössze 25 évesen! Sem vezetési gyakorlata, sem kellő tapasztalata. Nehéz helyzetbe kerültünk. Akkor Chorin Ferenc sietett segítségünkre. Gyakorlatilag az történt, hogy a Csepel-üzemek vették át a céget – a Mauthner név megőrzésével. Csepel szigetére helyezték ki a magtisztító telep központját. A bátyám is oda járt ki, dolgozni. Az üzleti irányítást egy Molnár Wunsi nevű kereskedelmi szakértőre bízták (egy Zwack lány férjére). A cég így megállt a saját lábán, de jövedelmet nem nagyon hozott.

E. L. A vetőmagot, nemesített virágmagvakat saját birtokukon termelték?

M. G. Részben. Derekegyházán, a nagy kiterjedésű családi birtokon is volt termesztés, nemesítés. Földeket béreltünk a Tolna megyei Iregszemcsén. Bevontuk a minőségi magtermesztésbe a kisebb gazdákat is. Természetesen megfelelő képzéssel párosítva… Például így szervezték meg Anglia számára a vetőborsó előállítását. Apám gyakran járt kint a földeken ellenőrizni a termesztést, a begyűjtést. Ezt a szakmát soha nem kezeltük pusztán kereskedelmi ügyletként… Apám arra figyelmeztette a bátyáimat, hogy a magkereskedés becsület kérdése. Ha egy zsákba csak egyetlen rossz mag kerül, más, mint amit ígértünk, a bizalomnak vége, bukik az üzlet.

E. L. Hogyan él ezek után a család, a Mauthner Elza családja a harmincas, az utolsó békeévekben?

M. G. Nagyon szép életünk volt. Ha visszatekintek, meseszerűen szép élet. Bár édesanyám soha többé nem ment férjhez. Fekete ruhában járt. Bizalmasan szólva: itt, New Yorkban, kilencvennégy évesen, amikor már nagyon beteg volt… és vele szemben, a falon függött Édesapám portréja (drága barátok titokban csempészték ki ezt a festményt), Anyám csak nézte a képet, akkor mondotta: tizenhét éves korom óta szeretem. Boldog életünk volt. De Apám halála után a budapesti, Lendvay utcai lakásban Édesanyám többé semmiféle ünnepet nem tartott meg, beleértve a születésnapokat, a karácsonyt sem. Többnyire Derekegyházán tartózkodtunk. Egy Károlyi-kastélyban, amelyet még a nagyapám vásárolt, 1917-ben. Halála után a hat testvér örökölte, egyenlő arányban. De mert Édesanyám annyira szerette a természetet, másrészt mert – apámra emlékezve – a földet, a kertészetet is megőrizték, hát többnyire mi laktunk ott. Anyám volt a háziasszony. Az iskoláimat előbb magánúton, majd Budapesten, az Angolkisasszonyok gimnáziumában végeztem. őszönként, amikor Édesanyám nem akart visszatérni Budapestre, mondván, neki még dolga van, odalent engem Chorinékhoz parkírozott. Boldog voltam, mert ott még két kislány volt… A Chorin lányokkal együtt nőttem fel.

E. L. Mikor érzékeli a Mauthner család, hogy a faji törvények már őket is fenyegetik, dacára a kikeresztelkedésnek?

M. G. Amikor Ausztriát bekebelezi Hitler Németországa. Édesapám rokonai, Breisach Eduard, a felesége és a lánya Bécsben éltek. ők az Anschluss után már a zsidótörvények hatálya alá estek. Amikor utoljára nyaraltunk Svájcban, útközben természetesen meglátogattuk őket. Emlékszem, a szép Breisachné Édesanyám nyakába akasztott egy gyöngysort, hogy vigye magával, mentse ki Svájcba. Akkoriban a nácik még kiengedték a zsidókat, minimális vagyonnal. A töredékével annak, amit ott kellett hagyniok. Anyám akkor beszélt velünk arról, milyen szörnyű érzés lehet elhagyni az otthont, feladni mindent, menekülni. Arra még csak nem is gondoltunk, hogy ez Magyarországon is bekövetkezhet. Breisachék a későbbiekben menekültek, nálunk laktak. Együtt egy másik házaspárral, Édesanyám rokonságával, egy Eisler lánnyal és a férjével. Összesen ötön. Magyarország befogadta őket, Derekegyházán éltek. Csongrád megye főispánja, Bonczos végtelenül rendes volt velük. Amikor 1944-ben bejöttek a németek, a szerencsétlen Eislerék már nem tudtak feljönni Budapestre – onnét vitték el, soha többé nem láttuk őket. Breisachék túlélték, mert Magyarországon időközben kibocsátottak egy törvényt, hogy azok, akik legalább ötven évvel korábban keresztelkedtek ki, mentesülnek a zsidótörvények hatálya alól.

De azért a szörnyűségeket jóval megelőzve, már itthon, Magyarországon is érezte a család, hogy bennünket is érint az általános hangulat. Azok a fiatalemberek például, akik a külügyminisztériumban dolgoztak, már nagyon meggondolták, vajon elfogadhatnak-e egy meghívást Mauthnerékhez. (Ahová korábban rendszeresen eljártak a fiataloknak rendezett vasárnap délutáni partikra.) Nem volt ajánlatos zsidó házaknál, zsidó környezetben megfordulni. A jégpályán is megritkult körülöttem a társaság. Tizenhat éves voltam… Engem azért írattak be az Angolkisasszonyokhoz, már 1936-ban (!), mert ők olyan hihetetlen liberálisak voltak. Nem kérdeztek a származás felől. Katolikus iskolákban, de főleg az állami iskolákban már nagyon érezhető volt az antiszemitizmus. Lehet, hogy én túl érzékeny voltam, aminthogy most is az vagyok. Nem is voltak az iskolában barátaim; mindenkinél féltem, hogy talán kínos neki velem érintkezni. Visszahúzódtam.

E. L. Anyagi természetű gondjaik ugye nem voltak, dacára hogy a Mauthner-vállalat gyengélkedett?

M. G. A Csepel kiegészítette a jövedelmünket. Ez dominált. Derekegyházát a hat Weiss testvér örökölte. Akkoriban már korlátozták a zsidó tulajdonban lévő földbirtokok méretét. Bennünket, Mauthner Elza gyermekeit addigra nagykorúsítottak. Így a nevünkre lehetett íratni egy-egy tagot a birtokból. (Azután persze mégis elvették az egészet. Hogy ez miként történt, az már az 1944-es események része.) – De már abban az időben ráneveltek arra, hogy szükség esetén biztosítani tudjuk megélhetésünket. Egyik lánytestvérem főzni tanult – a későbbiekben hasznát is látta… Engem a Radnai-iskolába küldtek, gyors- és gépírást tanulni. Később nyelvekre oktattak. Szívből utáltam a gépírást – holott utóbb, Amerikában évtizedekig ezzel kerestem a kenyeremet. Idősebb nővéreimet nem szorították mesterségre. Férjnél voltak, a gyermekeiket nevelték. És úgy tűnt, mentesítve vannak, mert árja-párja státusuk volt.

Ezzel kapcsolatosan hadd meséljem el, hogy az akkori Magyarországon milyen csodálatosan segítőkész emberek éltek. A sógorom, Herbert Margaretha, ősárja osztrák volt. 1938-ban költözött át Magyarországra. Ausztriában csatlakoznia kellett volna a Hitlerjugendhez, bevonulni a német-náci hadseregbe – ezt akarta elkerülni. Bécsi barátaink kértek meg bennünket, hogy támogassuk az áttelepült fiatalembert. A továbbiakban nagy szerelem támadt Herbert Margaretha és a nővérem között. Össze akartak házasodni, de az osztrák törvények ezt tiltották. Árja nem köthetett házasságot zsidó származásúval. Csakhogy Herbertnek édesanyja révén magyar rokonai is voltak: a Lajtay család. Hivatalosan adoptálták, ezzel elnyerte a magyar állampolgárságot. Ez 1940-ben történt. Tette ezt csak azért, hogy összeházasodhasson a nővéremmel. Az édesapja – aki a későbbiekben, a háború után Ausztriában pénzügyminiszter lett – Édesanyám és nővérem jelenlétében figyelmeztette a fiát: gondosan mérlegelje, hogyan dönt. Magyarországon a zsidóüldözés már csak percek kérdése, akkor pedig a születendő gyermekeiknek súlyos problémáik lesznek. Herbert sógorom röviden válaszolt: az esküvő szeptember 12-én lesz. Most ugrom a történet előadásában. 1944-ben, amikor a nácik elhurcolták családunkat Budapestről, és mi heteken keresztül egy Bécs közeli kis állomáson, vasúti hálókocsiba zsúfoltan vártuk, mi történik velünk… a Margaretha család, Herbert szülei nemcsak a nővéremet és gyermekeit fogadták be, hanem a másik nővéremet is négy gyermekével. Hamarosan Ali nagybátyámat meg Hanzi fivéremet is, akiket az SS túszként visszatartott Bécsben. (De erről még beszélünk.) Ajtót nyitottak minden üldözöttnek. Volt a családnak egy régi barátja, Kahan papa. Zsidó származása miatt sárga csillaggal járt. Margaretha úr, valahányszor találkozott öreg barátjával, karon fogta, elkísérte, felszállt vele a villamosra… Most elbeszélve, ez puszta gesztusnak tűnhet. Abban az időben tett volt. Ugyanígy viselkedtek Budapesten Lajtayék. Mások is. Nem is tudtuk, milyen sok barát él a környezetünkben.

Visszatérve a családban uralkodó hangulatra… Mindenki a lelkialkatának megfelelő módon reagálta le a történteket. A nagynéném pesszimista beállítottságú volt. Semminek nem tudott többé örülni. Most már vége mindennek, ez csak napok kérdése – mondogatta. Főzni tanult, vasalt, de ezek legalább hasznosak voltak. Mindent meg akart tanulni, hogy ha menekülésre kerül a sor, tudjon a családján segíteni. Se opera, se koncert – semmi a régi életformából. Anyám viszont azt gondolta: addig kell élvezni az életet, amíg lehet, s az utolsó percig kihasznált mindent. Neki a zene volt a mindene, tehát koncertre, operába járt. 1943 decemberében (!) még arról beszélt, hogy Derekegyházán ki kellene javíttatni a lakást. A konyhában, a folyosón hull a vakolat… Chorin Feri bácsi úgy vélekedett: “ez nem az az idő, amikor az ember befektet…” Anyám sehogy sem értette, miért nem. Azután 1944 márciusában megértette.

E. L. A kikeresztelkedett, a magyar arisztokráciához közel álló zsidó nagypolgárság a háború kitörésének idején, 1939-1941-ben már érzékeli, hogy a zsidóságot puszta létében is veszélyezteti a kialakult helyzet? Úgy vélték, csak a vagyoni helyzetük rendült meg, vagy felismerték, hogy az életük nincs többé biztonságban? Sejtették, hogy sor kerülhet az Endlösungra, a gázkamrákra?

M. G. Nem. Nem! Arra gondoltunk, hogy az életmódunkat felszámolják, de Auschwitzra nem gyanakodtunk. Én már 19 éves voltam, de semmiről nem hallottam. Igaz, Pista bátyám esete már jelzett valamit. 1939-ben Svájcban nyaraltunk… Akkor Chorin Feri bácsi javaslatára és intézkedései alapján a bátyám Zürichben maradt. Már túl volt az érettségin. Ha visszatér Magyarországra, behívják katonának, vagy munkatáborba viszik. Idősebb bátyáimat behívták katonának, tiszti rangot értek el. Később azonban a zsidó származású, kikeresztelkedett fiatalok munkatáborba kerültek… Fehér karszalaggal.

Ezért kellett Pistának Svájcban maradnia. Ott mezőgazdasági és kereskedelmi főiskolán tanult. Soha többé nem tért vissza Magyarországra. Nem is akart. Annyira bántotta, ami otthon történt. Az egyetlen volt közülünk, aki személy szerint nem érezte bőrén a nácizmus szörnyűségeit, később a kommunizmusét sem. Nem üldözték, nem kellett menekülnie. Mégis ő szenvedett a legmélyebben… Talán érthető. Akik naponként jobban érzékeltük, hogyan közeledik a tragédia; hozzáedződtünk. Két évvel később, 1941-ben, miután leérettségiztem, Feri bácsi engem is utána akart küldeni. Ezt én abszolúte nem akartam. Megmondom őszintén, ez nem holmi nemzeti érzésből fakadt. Az otthonomat nem akartam elhagyni. Akkor a svájciak szerencsére nem adtak vízumot. Nekem szörnyű lett volna távol lenni, amikor a családomra rászakadt mindaz, ami a későbbiekben történt. Máig őrzöm azt a levelet, amelyet Pista bátyám 1944-ben írt egy jó barátjának. Haza akart jönni, segíteni bajba jutott családjának. Hál’ istennek, nem engedték visszatérni.

E. L. A német megszállás pillanatáig a család nem érzékelte, mi készülődik, mi történik az országban? Nem tűntek el a környezetükből emberek?

M. G. A közvetlen családból senki. Ugyanakkor ott voltak a rokonaink Ausztriából. Akiknek az Anschlusst követően el kellett hagyniok az otthonukat. Édesanyám unokatestvére és családja már csak szökés útján menekülhettek. Szóval tudtuk, mi történik a szomszédban, a Harmadik Birodalomban. De nem akartuk tudomásul venni, hogy ez bennünket is utolérhet. Az emberekben hihetetlen élni akarás van…

E. L. Ezt ismerem. Minden szombati vendégünk egy Krakkóból menekült vegyésznő volt. Beszámolt a lengyel zsidók tragédiájáról. Mi rémüldöztünk, de hogy ez velünk, Erdélyben… hát nem. A rokonaik elmondták, milyen volt az élet az Anschlusst követően?

M. G. Édesapám rokonai ilyesmiről még nem számolhattak be. ők hivatalosan jöttek át. Nem voltak táborban, nem hurcolták el őket. Vagyonuk mintegy kilencven százalékáról le kellett ugyan mondaniuk, csak így kaphatták meg az útlevelet. A bizonyosra várható üldözések elől menekültek. Akkor még nem szólhattak a leselkedő borzalmakról, megsemmisítő táborokról. Ott kellett hagyniuk minden vagyonukat, erről beszéltek.

Breisachék tehát életben maradtak. Bizonyíthatóan ötven esztendővel korábban, tehát még a századforduló éveiben, keresztény szertartás szerint házasodtak össze, ezért szabadon kellett engedni őket. Akkor a csepeli táborban éltek, onnét jöhettek ki. Egy SS-tiszt kíséretében a mi Lendvay utcai lakásunkhoz igyekeztek. Ott őrizték az irataikat. Ez már a Sztójay-kormány idejében történt. A helyszínre érve látták: a házat bombatalálat érte. Bennünket tehát nem találhattak ott. De a lányuk, Breisach Magda pontosan tudta, hogy a házmester a pince melyik sarkába tette le a bőröndjeiket. Magda mélyen vallásos lélek volt. Amikor a törmelék közül egyedül az ő irataikat rejtő bőröndöt kotorták elő, ráadásul érintetlenül, ezt isteni csodának vélte. Így szabadult meg a család. Később sikerült kijutniuk Svájcba.

E. L. 1944 tavasza. Hogyan kezdődik az a tranzakció, amely végül is oda vezetett, hogy 34, a Weiss Manfréd családjához, illetve környezetéhez tartozó ember kijut a semleges Svájcba, illetve Portugáliába?

M. G. 1944. március 19-én reggel hagytuk el az otthonunkat. Idejében. Az történt, hogy Chorin Feri bácsit telefonon hívta Erdődy úr, Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából. A németek átlépték a határt, és a család azonnal tűnjön el. Mi, a Mauthnerek politikailag bizonyára érdektelenek voltunk a németek számára… De hogy általunk ne tudakozhassanak a többiekről… Chorin Ferencről és Kornfeld Móricról, akik politikailag és származásuk miatt egyaránt veszélyeztetett helyzetben voltak. Ez tehát 19-én, egy vasárnapi reggelen történt. Elmentünk a Lendvay utcai Mauthner-házból – örökre. Hál’ istennek akkor ezt még nem tudtuk. A bombázásra később került sor.

Nagyon jó barátaink voltak, akik már jóval korábban felajánlották: ha valaha el kell tűnnetek a lakásotokból (mert tudtunk a Bécsben történtekről), akkor jöhettek hozzánk. Vasárnap lévén, nem volt szabad autóval közlekedni. A háborús benzinhiány miatt hozták ezt a rendeletet, és zsidókra, nem zsidókra egyformán vonatkozott. De a bátyám (aki nemrégiben hunyt el, Párizsban) a Vöröskeresztnek dolgozott. Kitette autójára a szervezet jelvényét, ő vitt szét bennünket a kijelölt lakásokba. Engem Villányi Frigyesékhez, a nyugalmazott vatikáni követ családjához. Chorin Ferenc és Kornfeld Móric a zirci apátság épületében rejtőzött el. Jóban voltak Endrédi főapáttal. Erzsébet és Daisy – akkoriban fiatal lányok – a Korányiékhoz mentek, az orvosprofesszor családjához. A Váci utcában laktak, szemben az Angolkisasszonyokkal. Korányiék lakása szűk volt, ezért a lányok a kisasszonyoknál, az internátusban aludtak. Az iskola, az internátus nyitva volt, ott rengeteg zsidót rejtegettek. Édesanyám a Borbély sógoromhoz ment, a Hűvösvölgybe. (A sógorom árja, felesége, a nővérem tehát “árja-párja”, három gyermek anyja. ők nem voltak veszélyben). A családból mindenki máshol volt – a híreket a vöröskeresztes jelvényével autózó bátyám szállította. ő volt az összekötőkapocs. Eleinte ki sem mertünk mozdulni a lakásokból. Én tehát a Villányiéknál húzódtam meg. Csak akkor realizáltam, milyen hosszú lehet egy nap, ha hírekre várok, és mégsem tudhatom, mi történik a családommal. A világgal. Villányiék olvasnivalóval, kézimunkával igyekeztek lekötni a figyelmemet – kedvesek voltak, a konyhába hívtak segíteni -, mindent megtettek, hogy ki ne menjek az utcára. Mert nem lehetett kiszámítani, miféle veszedelmek várnak ránk. Aztán megtudtuk, hogy ugyanabban az épületben, Hatvani Károlyéknál házkutatás volt. A titkárnője jött figyelmeztetni: jó lenne, ha elköltöznénk, mert lehetséges, hogy a házkutatást kiterjesztik a többi lakásra is. Zsidót rejtegetni veszélyes volt. Tehát két nap multán átmentem a Gerbaud-házban lakó Elischer családhoz. Vilmos bácsi és felesége a szüleimnek, lányai pedig a nővéreimnek voltak igen jó barátai. Elischer Edit (abban az időben harmincéves lehetett, nem volt fiatal lány), amikor a rádióból megtudta, hogy bejöttek a németek, azonnal a Lendvay utcai lakásunkhoz sietett. De mi már nem voltunk ott. Viszont ott találta Bertát, aki anyámnak volt éveken keresztül a komornája. Tulajdonképpen családtagként élt velünk… Elischer Edit az ő segítségével magára öltötte anyám ruháit, kabátjait, egyiket a másik fölé, úgy gurult ki a lakásból. Ezt megismételte kétszer-háromszor – ami nem volt könnyű. Ugyanis a lakásunkba azonnal beköltöztek az SS-tisztek – és persze igénybe vették az alkalmazottakat, szakácsnőt, gyermeklányt, komornát… Edit azt mondta, hogy ő Berta barátnője, árja… Csodálatosan bátor volt. Az éjjeliszekrényből kivette nővérem kis aranyláncát, karjára kötötte, elhozta.

Hozzájuk költöztem át, a Dorottya utcába. Ott laktam két hétig. Az első napokban nem mertem kilépni az utcára. Nem lehetett tudni, lesz-e lövöldözés, ellenállás. Amikor április első felében kimentem az Elischer-lakásból, természetesen felvarrtam a sárga csillagot. Arra már nem emlékszem, hogy kitől kaptam. Átmentem a Rudánékhoz, akik a Váci utcában laktak, hogy meglátogassam Annust. Ez volt a legnagyobb hülyeség, amit csak csinálhattam… Becsengettem, és akkor mindenki, aki ott bujkált (mert nem egyedül Annus kapott náluk menedéket) rohant elbújni, ijedtében. Ott volt Zwack János, ennek a mai politikus Péternek az édesapja is… Naiv voltam. Tudhattam volna, hogy olyan lakásba, ahol sorstársaim bujkálnak, nem szabad becsengetni. A csillaggal is baj volt, a ruhámon. Azt mondták, vagy jöjjek csillag nélkül, vagy maradjak otthon. Érzékeltetni szeretném ezzel: mennyire nem éreztük át akkoriban a veszély igazi méreteit… Emlékek az Elischeréknél töltött napokból. Udvarolt akkoriban Editnek egy Szelényi Tibor nevű úr. Küldött neki egy óriási vörös szegfűkből összeállított csokrot. Edit arra kért, hogy tennék meg neki egy szívességet: gondozzam a szegfűket, naponta vágjam, cseréljem a vizet… Szimbólum lett a szegfű. Akkor mondtam, hogy ha túl leszünk ezeken a szörnyűségeken, a Mauthner-kertészet összes vörös szegfűje a tied lesz. Arra persze nem gondoltam, hogy többé nem lesz Mauthner-kertészet… (Szegény Edit – az ő számára a háború utáni idők csak fokozták a szenvedéseket. Svájci származású lévén, a Lendvay utcai francia konzulátuson titkárnősködött a Rákosi-időkben. Kémkedés ürügyével börtönbe vetették, hat évig volt bezárva. El kellett válnia a férjétől, aki atomfizikus volt – nehogy a férjét is bajba keverje. Senki nem tudott rajta segíteni. A családom is, én is – Portugáliában voltunk, tehetetlenek.) Edit most Magyarországon él, kilencvenéves… Ahányszor ott vagyok, illetve a születésnapjain, megkapja a vörös szegfűkből összeállított csokrot. Nem is kell írnom hozzá semmit, tudja, kitől jön. Nemrégiben látogatott Chirac köztársasági elnök Magyarországra; ebből az alkalomból kitüntette azokat, akik Franciaországot szolgálták, és ezért börtönt szenvedtek. Szelényi Editnek átnyújtotta a Becsületrendet, a Légion d’Honneur rendjelét. Megkaptam a követségen készült fényképet… Editnek, korára való tekintettel, hoztak egy széket. Meg volt sértődve, mondván, ha a francia államfő beszél, ő nem ülhet le.

E. L. Viselte valaki Mauthneréknál a sárga csillagot?

M. G. Én. Egyedül én. A többiek ki se mozdultak rejtekhelyeikről. A bátyámat kivéve, aki vöröskeresztes jelvényt tűzött ki. Úgy éreztem, ha találkoznék valakivel, aki ismer – szégyenkeznék, ha nem viselném. Hogy jövök én ahhoz, hogy más legyek, mint a többiek. Ez erkölcsi gond, meggyőződés kérdése. De megmondom őszintén, nagyon rövid ideig hordtam a csillagot. Elischeréktől kétheti ott-tartózkodás után elköltöztem. Nem akartam bajba hozni őket. Légiriadók voltak. Én nem mehettem le az óvóhelyre. Féltünk a házmestertől… és akkor ők is velem maradtak. Tehát átköltöztem a Hűvösvölgybe. Az a nővérem, aki még nem volt férjnél, szintén átjött oda. Borbély sógorom akkor – nagyon helyesen – figyelmeztetett, hogy őket hozom bajba, ha csillagot viselek. (Addigra már ki-kimerészkedtem az utcára.) Inkább nem tettem ki többé a lábamat a házból. Akkor már tudtuk, hogy Chorin Ferencet, Kornfeld Móricot, Weiss Jenőt elfogták, lágerbe, börtönbe zárták a németek. Úgy éreztük, megállt a világ, ha ez megtörténhetett. Április 17-én értesültünk, hogy Chorin Ferit a németek visszahozták Mauthausenből, Budapesten van, az Andrássy úti központjukban őrzik. Kornfeld Móricot, akit vele együtt hurcoltak el, továbbra is Mauthausenben tartották fogva.(Különben mindkettőjüket egy meggondolatlanság, ügyetlenség folytán tudták elfogni. Zircről ugyanis hazatelefonáltak, feleségükkel beszéltek. Túlzottan optimisták voltak, nem is gyanították, hogy lehallgatják a készüléküket. Rövidesen megjelentek a németek Zircen, elhurcolták őket.) Chorin Ferit Mauthausenből bizonyára azért hozták vissza, hogy tárgyaljanak a vagyon kisajátításáról. Lehetséges, hogy Billitz Vilmos, a Csepel Művek igazgatója, a család megbízottja már korábban kapcsolatba lépett Kurt Becher SS-századossal…. Hogy mikor vonták be Feri bácsit a tárgyalásokba… ezekről a technikai ügyekről én semmit nem tudok. Boldog voltam, hogy visszahozták. A Gestapo az Andrássy úton őrizte, ott volt a központjuk – ami egyébként szintén családi ház volt, Jenő nagybátyámé. őt a Fő utcai börtönbe vitték, 16 éves fiával együtt. Áprilisban őket is elengedték onnét, a továbbiakban házi őrizetben tartották.

És még mindig nem gondoltunk arra, hogy ezt az országot el kellene hagyni.

Akkor eljött hozzánk Jenő nagybátyám felesége (ősárja volt, tehát szabadon közlekedett), azzal az elgondolással: mit szólnánk ahhoz, ha elmehetnénk Magyarországról? Feltételezem, ez az ő ötlete volt. De lehetséges, hogy értesült a tárgyalásokról. Nem tudom.

E. L A március 19. és június első napjai közti időben a család befolyásos emberei, akiknek jó kapcsolatuk volt a kormányzó környezetével, nem próbálták meg felhasználni ez irányú összeköttetéseiket?

M. G. Csak Chorin és Kornfeld tehette volna, de őket elvitték, illetve őrizet alatt tartották. A többiek tehetetlenek voltak.

Forrás: hhrf.org

This entry was posted on 2012. augusztus 29. szerda at 09:21 and is filed under Csepel, Gazdaság, Média, Társadalom, Történelem. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.