Udvarhelyiandras.blogspot.com
Udvarhelyi András (balra) egy csepeli könyvbemutatóján
Újabb csepeli kötődésű blogoldal indult el a napokban, most Udvarhelyi András, a Csepel újság korábbi újságírója döntött úgy, hogy az interneten osztja meg barátaival a gondolatait.
Az alábbiakban az ő cikkét olvashatják, aki pedig szeretne találkozni is a blog írójával, aki baloldali létére nem röstelli kedvelni Wass Albertet, az január 31-én ezt megteheti: ekkor, délután 16 órától lesz a Munkásotthon 102-es termében H. Tetóth Maya, Ruszin Nelli, Kővári Tibor és Udvarhelyi András irodalmi estje. Most pedig következzék Udvarhelyi fenti címmel írt bejegyzése.
Most elmesélem, hogyan értelmezik a sajtószabadságot a mindenkor hatalmon lévők. Abban a szerencsés és szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy megtapasztalhattam mindkét un. nagy párt sajtószabadság gyakorlatát. A Fideszhez közel állók 1998-ban rúgtak ki állásomból, a szocikhoz közel álló talpnyalók pedig 2006-ban és 2008-ban. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy egyik 19, a másik egy híján húsz. De most a szocik sajtószabadság-felfogásáról írok. Elmesélem, mert mostanában kimennek tüntetni a nagy hangon a sajtószabadságért, és megfeledkeznek róla, hogy amikor ők voltak hatalmon, nem tartották tiszteletben azt, amiért ma „harcolnak”. Pedig akkor, amikor hatalmon voltak, még nem is kellett volna harcolniuk, mert a hatalom az ő kezükben volt.
2005-ben a Postás Szakszervezetben tett látogatást Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, akit akkor még becsültem, tehetséges politikusnak, jó szónoknak, tartottam és főleg azt hittem, rendes, tisztességes ember. Sajnos csalódnom kellett. Persze, manapság már furcsa, ha valaki egy politikusról feltételezi, hogy tisztességes, de az ember mindig remél, és arra gondol, vannak kivételek, talán a tisztességtelen politikusok vannak kisebbségben. De mentségemre szolgál, hogy akkoriban volt bennem valamiféle várakozás. Minden választás idején, azt hittem, jobb lesz, de rá kellett jönnöm, csak azért van szükség a szavazatomra, hogy a politikusok többsége megszedje magát. Persze rre lehet azt mondani, hogy demagógia. De kérem, mutassanak csak egy politikust, aki nem a népből, hanem a népéért él. Amikor eljött ez a népéből élő miniszterelnök és ez még akkor így volt, ha működésének egyenlegét összeadjuk, amikor eljött a Postás Szakszervezetbe, ahol én a lap – a Postás Dolgozó főszerkesztője voltam – jó beszédet mondott, nagy tapsot kapott, és úgy általában, ahogy ezt pestiesen mondják, mélyen emberi volt, szimpatikusnak is nevezhetném. Odamentem hozzá, bemutatkoztam, amikor készült lejönni az emelvényről, érdekes testőrei engedtek és adtam neki egy-egy dedikált példányt a könyveimből, az egyik a Napoleon a karrierista, a másik az Elsikkasztott boldogság című könyv volt. Udvariasan meghallgatott, közelről mélyen emberi volt, még talán rokonszenves is. Megveregette a vállamat. Nem volt ismeretlen a gesztus, több politikus, úgynevezett nagyság, percemberke is így tett: Mi van írókám?
Én ezt nem nagyon kedvelem, mert ez a lenézés egy fajtája, de tűrtem, mert az ember és különösen az újságíró alkalmazkodó lény. Kértem, hogy adjon életrajzi interjút a készülő Csepeli csevegések című második kötethez. Elmeséltem, hogy már megjelent ebben a műfajban – akkor még csak 13 csevegő füzet. Ő megint – jóindulata jeléül – barátságosan hátba veregetett, hogy a megtiszteltetéstől már-már Besszarábiában éreztem magam. Nos, megígérte, ad interjút, csak, mondta, hívjam fel a titkárságát pár nap múlva és akkor megbeszéljük. Pár nap múlva felhívtam a titkárságát, ahol közölték velem, hogy szó sem lehet személyes interjúról, de ha írásban – azaz interneten elküldöm a kérdéseimet – akkor válaszol rá. Mivel praxisomban már előfordult ilyen “módszer”, hogy nem láttam az interjúalanyomat, így voltam a szovjet nagykövettel, Sztukalin elvtárssal is, úgy gondoltam, azt az olvasó nem tudja, hogyan készült az interjú. Rendben van, fogadtam el a javaslatot, habár jó lett volna beszélgetni Gyurcsánnyal, nem mintha én valaha is hasra estem volna bármilyen állítólagos nagyság előtt, és elküldtem 100 kérdést. Ő – akkor mindig azt hittem, rendes – két hét múlva, 40 valahány kérdésemre válaszolt. Mivel hat vagy nyolc helyen népszerűsítettem Gyurcsányt, a küldött szöveggel együtt, kitelt belőle egy Csevegő füzetre való. Összeállítottam a szöveget, elküldtem, aztán elballagtam a Parlamentbe Gyurcsány kommunikációs részlegének egyik munkatársához. Ő nagyon kedvesen fogadott. Gyanútlan voltam. Már a fotókat kerestük, amikor azt találtam indítványozni, hogy legyen a könyv felcíme: Budapesti beszélgetések, akkor nagyobb körben lehetne terjeszteni. A nő megmerevedett, mint egy fa a viharban és azt mondta elutasítóan, miközben visszatette a fiókba a fotókat, nem lesz könyv. Mondtam neki, nehogy már ő döntsön a miniszterelnök helyett, legalább adjon alkalmat, hogy beszéljek Gyurcsánnyal. Akkor még azt hittem, hogy egy szolga túlbuzgóságáról van szó. Ő ettől is elzárkózott, mondván: a miniszterelnök úr nagyon elfoglalt. Kértem, adjon legalább öt percet. De kereken elutasított.
Dühöngve, káromkodva hagytam el a parlamentet. Hazamentem és egy levelet írtam a miniszterelnöknek, amelyben emlékeztettem ígéretére, és leírtam, hány lapban népszerűsítettem. Hozzá tettem, hogy a sajtótörvény szerint nekem nem kell kérnem az engedélyét, hogy írjak róla. Gondolja meg magát, ígéret szép szó, betartják, úgy jó. Tisztelettel Udvarhelyi András a Csepel újság munkatársa és a Postás dolgozó főszerkesztője.
Választ nem kaptam. Ellenben néhány hétre rá, telefonált Tóth Mihály, Csepel szocialista polgármestere, aki egyben a helyi pártszervezet elnöke is volt. Én éppen délutáni álmomat aludtam. Undokul csörgött a telefonom. Nem ismertem fel a hangját, amikor bemutatkozott. És azt mondtam –bocsánat, muszáj szó szerint idézni – azt mondtam neki, menj a picsába Tóni – ő egy barátom volt, aki időnként másnak mutatkozva hívott fel – néha Tóth Mihályként. Így aztán azt mondtam szegény Mihálynak, akit kedveltem, róla is azt hittem még akkor, hogy rendes ember. Mondtam: Menj a picsába, ne viccelj, minek ébresztettél fel. De ő csak hangoztatta, hogy ő Tóth Mihály. Teljesen kiment az álom a szememből, kissé jobban figyeltem a hangjára és valóban felismertem. Több mint kellemetlen helyzet volt. Nekem és Tóth Mihálynak is. Természetesen bocsánatot kértem, hogy ha esetleg megbántottam volna, mire ő mondta, nincs semmi baj András. Kérdeztem, miért hívott. Azt mondta, András azt üzenik a miniszterelnöki titkárságról, hogy te ne írj Gyurcsányról. Köpni, nyelni nem tudtam. Nem értettem, hogy miért egy polgármesternek kell szólni egy újságírónak. Miért nem írták ezt meg levélben? Egy darabig hallgattam, nem bánthattam meg Tóth Mihályt, ő csak egy utasítást hajtott végre, elvégre jó pártkatona volt, nekem lapgazdám, akitől a csepeli újságírói állásom függött. Ezért hát azt feleltem: Nézd Mihály, te is érzed, hogy ez nagyon sportszerűtlen dolog és semmi köze a sajtószabadsághoz. Ha más kérte volna, elküldtem volna a búsba, de mert te kérted, akit kedvelek a magam módján, természetesen nem írok Gyurcsányról soha és sehova. Kicsit hallgatott, aztán azt mondta, jól van András, akkor ezt megbeszéltük.
Ez volt az a pont, amikor Tóth Mihály a szememben pártkatonává süllyedt és Gyurcsány pedig, olyan emberré, akiben nem lehet bízni, aki nem tartja meg ígéretét. Ne feledjük, rengeteg munkával járt a kézirat elkészítése. Nekem tehát már a szerencsétlen öszödi beszéd előtt rá kellett jönnöm, hogy Gyurcsány átvert. Ráadásul, én szövetségese voltam, aki népszerűsítette. Ha egy potenciális szövetségesét átverte, akkor nagyobb átverésekre is képes, gondoltam és gondolom ma is szerencsétlen böszmélkedései után. De nem haragszom rá. Neki is köszönhetem, hogy a szocik kirúgtak az állásomból, mint megbízhatatlant, és az ő szempontjukból igazuk is volt. Akkor és azóta is, Tóth Mihálynak tett elhatározásomat, hogy nem írok Gyurcsányról, megtartottam.
Tudom, hogy nem számítottam neki, csak egy kis lap kis szerkesztője voltam. Talán nem is emlékezett már rám, talán nem is ő akarta, hogy felhívjon Tóth Mihály, talán egy lakája hívta fel. Azt is tudom, hogy Debreceni József éppen akkor írta Gyurcsány könyvét, és Gyurcsány a magáét. Tehát nem akart még egy könyvet. Mindent megértek, de egyet nem, ezt az elintézési módot. De akár tudott Tóth Mihály telefonjáról, akár nem, akár ő adott utasítást, akár nem, róla, a munkatársaiért, párttársaiért ő felel. Az ő hibája, ha ilyen szolgalelkű emberek cselekednek az ő helyében, akik azt hiszik – és jól hiszik – hogy meg lehet félemlíteni bárkit. Tehát joggal gondoltam és gondolom,a gazdi sem különb. Nekem tehát ehhez az emberhez és pártjához nem lehet közöm. Beleborzongok a gondolatra, hogy találkozunk, és azt kérdi jó indulatúan, mi van írókám és persze megígér mindent, és közben tudja, hogy nem kell betartania. Az ígéret semmibe sem kerül, gondolja. Azt hiszi, nincs következménye. De téved. Nemcsak az indián, megsértett újságíró sem felejt, és a megsértett emberek sem.
Nézem a tévét, és arról beszél egy szocialista, hogy a kormánypártiak nem tartják be a sajtószabadságot. És tüntetnek azok, akik cenzúrát alkalmaztak, nem hagyták szóhoz jutni az akkori ellenzéket, és most fel vannak háborodva. Elnézem őket, felháborodott arcukat, de nem nézem el arcátlanságukat, és eszembe jut, hogy amikor ők hatalmon voltak, vajon, vajon hogyan sértették meg a sajtószabadságot. Nem ártana egy kis önkritika, uraim!
Forrás: Udvarhelyiandras.blogspot.com
Szeretném, ha erre válaszolna valaki! Gyurcsány Ferenc vagy a környezetéből bárki.
Igen fontos volna.
Egy megtoldással: Magyarországon a baloldal egyetlenegy médiát sem tiltott be vagy vette el a frekvenciáját, sőt, arra sem volt képes, hogy az ATV-n kívül bármit megőrizzen esetleg gyarapítson (tévé, rádió). Jóllehet a Baló György szervezte Írisz tévét Hornék elkaszálták.
De az durva, hogy Tóth Mihályon keresztül üzenget.
Szeretettel, gyalog
Egyet tudok érteni Udvarhelyi Andrással, aki évekig itt melózott a Csepel újságnál, és egyszer váratlanul kidobták, mint a macskát…
Én akkor nagyon csodálkoztam a dolgon, de aztán más ügyek lefoglaltak, Udvarhelyi úrral közös dolgaink nem voltak, így részemről a dolog a feledés homályába merült, amiért elnézést kérek Udvarhelyi úrtól, mert a Csepelben megjelent írásait élvezettel olvastam.
Fentiek azonban nem jelentik azt, hogy a hatalom mostani gyakorlói a szívem csücskében lennének. Sót! Arrogáns viselkedésük,rágalomhadjáratuk mindenki ellen, aki nem ért velük egyet, egyes politikai csoportosulások, kis pártok biztatása a “fű alatt” a Fidesz érdekében a “piszkos munkák” elvégzésére, míg ők szalonképesek akarnak maradni az EU és más külföldi erők előtt. Egyszóval, a Viktor és csapata sem piskóta.
A közelmúltban beszélgetvén az egyik Prominens Miniszter úrral, bátorkodtam egy országunkat érintő kérdést feléje intézni. Lakonikus, korrekt és határozott válasza, mellőzte az ilyenkor szokásos diplomatikus nyelv használatát. Megkíséreltem az előbbi témából adódóan még egy kérdést, mire a válasz: hiszen a választ erre, te is tudod.
(Az előzőre is tudtam, de………talán mégis, hátha………..)
Keddves Gyalogkakukk! Magyarországon, mióta eszemet tudom, nem volt, “nem nincs” sajtószabadság. Talán a rendszerváltás előtt és után még valamiféle szabadságban, szabadosságban fürödhettek az újságírók. Aztán a mindenkori hatalmon lévők, rájöttek, hogy már nincs hatalom, párt stb, amely megakadályozná a sajtó életébe való durva beavatkozást, és már nemcsak a pártok, nemcsak a hatalommal rendelkső értelmisgiek, pártokhoz közel állók, de már a higiéniai asszisztensek is cenzorkodtak. (ezzel nem akarom a higiéniai asszisztesek, un. egyszerű emberek fontosságát tagadni, megbántani pedig semmiképpen.)
Ma már ez az ország a sok kis cenzor országa.
Érthető, hiszen ha az érdekeik fontosabbak, mint a köznek információhoz jutása. Az újságírót, bármikor, bármelyik párt, ah úgy gondolja kirúghatja és mert nincs érdekvédelme, a MUOSZ, pedig egy gittegylet, védtelen az újságíró és igyekszik jól viselkedni. De nem mindig sikerül “nekije”. elmondok erről egy tanulságos története, és az az érzésem, ma is érvényes. A Kurír című lap munkatársa voltam, és elküldtek tudósítani az Amerika napról a Margitszigetre. Rettentően boldog voltam, mint mikor, mondjuk november 7-ről, vagy “felszabadulásunk” ünnepéről kellett tudósítani. Ezekben a cikkeknek a hangulatát egy annak idején sokat énekelt dallal illusztrálhatom. Úgy írom le, mintha énekelném. Énekeljék velem, nem pontosan idézem: “A mi hazánkban szééép a zélet, a mi hazánkban minden széép, a mi hazánk a béke ‘fölgye’ lakói boholdohog embereeek. Szááállj te büszke é nek, zúúgj mikénta fergeteg…”
Nos, egy boldogságot, “amerikaiul”, happy-t sugárzó tudósítást vártak, de bennem faltámadt valami ellenérzés, amikor kísértetiesen hasonló ‘píárral” próbálták hülyíteni a “zembereket”, akiket akkor még állampolgárnak tituláltak az akkori pírmenek. Volt ott szovjet zászlóerdő helyett amerikai, szovjet gyártmányú csodák helyett Coca-cola, amely mint tudjuk egy időben az “imprizmus” itala ‘vót’. Volt ott léggömb, és nóta és ‘kaczagás’, egyszóval minden amerikanizáltan happy volt, hirdette a szovjet nép felsőbbrendűsége helyett az amerikai nép alkotó tehetségét és persze fölényét. Ahogy így csodálkoztam, és boldog voltam, hogy már a NATO tagjai vagyunk, hogy végre jó oldalra álltunk, nos, csdálkoztam, mint a moziban, azt vetem észre, hogy (egy szobor,) Tompa Mihály valami méla szomorúsággal nézi-néz a magyar munkásasszonyok álmát, egy 150 literes hűtőszekrényt, amelynek ára több mint 100 ezer forint volt. A minimálbér, huszonnégy ezer forint körül volt. a kenyér ára akkor még csak 100 forint. (Ma vetem két kilót, 570-ért. Nőtt az életszínvonalunk.) Nos, megírtam tényszerűen, ironizálás nélkül, amit láttam, ami egyébként nem bántotta a baráti amerikai nép érzékenységét. Csak egy mondat volt benne, hogy Tompa Mihály szomorúan nézi a magyar munkásasszonyok álmát, a 150 literes hűtőszekrényt, amelynek ára több mint 100 ezer forint… Másnap behívatott a főszerkesztő, aki a szabad demokraták – Pricz Postabankja – érdekkörébe tartozó Kurírt főszerkesztette, és a rendszerváltás előtt pedig, akkor valóban ellenzéki Demszkyről írt harcos cikket, hogy állítólag Demszky megtámadta a rendőröket. Behívatott, becsukatta az ajtót és azt mondta: Ide figyelj András! hogy tehettél ilyent? Csodálkozva néztem rá. Mi tettem? – Kérdeztem ártatlanságom teljes és önérzetes tudatában. Tudod-e, milyen céget gúnyoltál ki? Ééén? – kérdeztem, de már leesett a tantusz. Igen, te! Ez a cég több százezer forintot hirdet lapunkban, és mi lesz, ha elpártol tőlünk? – És a sajtószabadság? – kérdeztem, de már a mondat kimondásakor éreztem, hogy ezt nem kellett volna. Hiszen ő is tudta, én is tudtam és főleg a hirdető, hogy sajtószabadság nincs. – Menj a p…-ba – mondta a főszerk. – De hát – értetlenkedtem – honnan tudtam volna, hogy nem bánthatom ezt a céget? – Onnan, hogy felmész a deszbe, (ez egy nagy amerikai mintára berendezett szerkesztősgéi terem volt, ahol vagy száz újságíró zavarta egymást, időnként írtak is), ott középen van egy fehér szekrény, annak az ajtaját kinyitod és belül megtalálod azoknak a cégeknek a nevét, akik hirdetnek, akiket tehát nem lehet bántani. Érted? Világos? Ha még egyszer ilyen hibát vétesz, kirúglak. Leforrázva felmentem a deszkbe, kinyitottam fehér szekrény ajtaját, és vagy 100 cég nevét szépen felírtam és soha többé nem gúnyolódtam a baráti cégekkel. Aztán gondolatban végig gondoltam, – mivel SZDSZ és MSZP közeli újság volt, – kik azok a személyek és pártok, pártokhoz közelállók, akikről, mint a halottról csak jót vagy semmit nem lehetett írni és még pár hónapot dolgoztam ott, mindaddig, míg az egyik főszerkesztő-helyettes egy értekezleten azt nem találta mondani, hogy begyük tudomásul, hogy nekünk nem kell egyénieskedni, vegyük tudomásul, hogy előregyártott szócsavarokat, gondolatokat kell összeraknunk. Vegyétek tudomásul, hogy betanított munkások vagytok. Mire, mondtam, már ne haragudj, Tibor, kikérem magamnak a kollégáim nevében, hogy ezt mondd, mi egyetemet, főiskolát végeztünk és nem azért, hogy betanított munkát végezzünk. A retorzió nem maradt el. Ettől a naptól kezdve, az ő váltásában nem jelentek meg írásaim. A lapot otthagytam. Hogy a más pártok irányítása alá tartozó lapoknál mi volt, mi van azt nem tudom…
Elnézést a “hejesírási hubákért”, higgyék el nem török senki babérjaira… Ha ezt az írásomat is közli a Csepel infó, akkor talán van remény, hogy egyszer talán lesz sajtószabadság honunkban. (Blogomon: udvarhelyiandras@blogspot még talkálhatnak a sajtószabadság különböző értelmezéséről megszívlelendő írásokat) Tisztelettel: Udvarhelyi András, a Csepel újság volt, ámde – (szocik által) – kirúgott munkatársa
Idézet Udvarhelyi András fenti írásából:
“Nemcsak az indián, megsértett újságíró sem felejt, és a megsértett emberek sem.”
Udvarhelyi írása csak erről szól, semmi többről, és hasonló esetek mindkét oldalon előfordulnak.
Az a baj, hogy itt ellenzékben is, és hatalomban is, mindenki állandóan sértettként viselkedik, és ezért képtelen a dolgok tárgyilagos megbeszélésére, kompromisszumok létrehozására és együttműködésre.
Ideje lenne ennek a viselkedésnek véget vetni!
Kedves “?!” !
Szívemből szóltál :).
Udvarhelyi András nem látja a fától az erdőt.
Volt pár évvel ezelőtt egy kis egyéni sérelme, és ettől nem látja, mekkora különbség van a sajtószabadság akkori és mai helyzete között.
Ami meg a “céges” sztorit illeti, ez nem politikai cenzúra, csupán az újság anyagi érdekeinek védelme. Persze ez sem jó, de ugye itt nem arról volt szó, hogy pl. az adott céggel kapcsolatban valami rettenetes titokról akarta volna fellebbenteni a fátylat Udvarhelyi úr, csak valami felszínes poént eresztett meg.
A Riporterek Határok Nélkül nemzetközi szervezet sajtószabadság-ranglistájában Magyarország a 23.-ról a 40. helyre csúszott le 2010-ről 2011-re. Egyébként 2006-ban még a 10. helyen volt.
Udvarhelyinek majdnem igaza van!
Kedves Udvarhelyi András, a “Csepel újság volt, ámde – (szocik által) – kirúgott munkatársa”!
Nem keverném a sajtószabadságát a zírás (helyesírás) szabadságával és egy normális (pártállástól független főszerkesztő helyében is) úgy kirúgnám, hogy a lába sem érné a földet!
Csak egy történet:
No, mi van Gazsi, felvettek rádió bemondónak?!
E-e-e-e-ezek?! R-r-r-r-rohadt r-r-r-asszi-szi szistá-tá-ták!
Nem csak sajtószabadság nincs, hanem demokrácia sincs. És, ha ezen a logikán haladunk, még sok minden más sincs amiről papolnak nekünk. Ezek a fogalmak ugyanis attól függenek, hogy ki honnan nézi őket, kinek mi az érdeke.
Igen ez egy cinikus álláspont! Azért, mert ez egy cinikus világ!
Sajtószabadságban hogyan lehetnének jobb, meg baloldali újságírók?
Igazság csak egy van! A Fidesz és az MSZP politikusok mindig a saját érdekük szerint nézik az ügyeket. A sajtószabadság csak akkor fontos, ha a másik gyengítését szolgálja.
Ez pedig nem elvszerű álláspont, hanem az emberek átverése.
De az “ártatlan” sajtó, hány kiváló ember és jó politikus kicsinálásában segédkezett már, úgy, hogy közben az aljasat és alávalót dicsérte?
A sajtó is a hatalom része! Ne tessék úgy tenni, mintha független lenne tőle. Erősen prostituálódott ez a hatalmi ág is. Csupán azzal fedezi magát, hogy neki az a küldetése, hogy bárkit, bármit megbíráljon, lejárasson, tönkretegyen. Ha csak erre futja akkor sosem lehet szabad! Farkasvakságában észre sem veszi, hogy magát is erodálja és hiteltelenné teszi. Ez sajtószabadság?
Ehhez valóban nem kel a gőgösen lebegtetett diploma. Ehhez elég lenne a betanított munkások bizonyítványa. Az embernek, a gondolkodásnak, az életnek kéne kissé jobbnak, becsületesnek lennie. Hogy ki kezdje? Mindenki a maga helyén!
Most jön március 15. Sokaknak lehet aktuális! A becsületes, jóakaratú emberek lehetnek csak szabadok és a korrekt önérzetes újságírók lehetnek a sajtószabadság letéteményesei! Ne hagyd magad András!!!
Mindegy, az a fő, hogy Vida Úr a helyén van.
Gondolom a gerince krupp acélból van.
Igazán kiváncsi lennék, ki irta a Csepeli Csevegések című kiadványokat?
Ja és ki finanszírozta?
Drága Udvarhejigalóca!
Magyar ember nem véti a hibát, hanem ejti – egyrészt. Másrészt: vagy nagyon sokat várt, hogy kinyissa a száját, vagy várnia kellett volna még türelemmel. Szégyellnék egy ilyen stílusában és tartalmában sekélyes dolgot kiadni a kezemből. Arról nem beszélve, hogy helyenként nem követi a közérthetőség szabályát.
Harmadszor: nem állítottam olyat, hogy volt (vagy nem volt) sajtószabadság Magyarországon. Azt a pár sort igazán elolvashatta volna figyelmesebben…
Negyedszer: nem kakukk, hanem csak úgy simán. Érti!?
Na, csá!
“?!” te biztosan tudod mi az a sértődés. De azt tudod-e, hogy milyen nem sértődöttnek lenni? Menj el orvoshoz, hogy összeszedjenek. Tudathasadásod van.
Udvarhelyi meg ne csodálkozzon. Ha egy baloldali Wass Albertet mer olvasni, mer kedvelni, vagy magyarnak meri vallani magát, az örüljön, hogy csak kirúgják a fődemokrata poszkommunisták, és nem lövik ki még a szemét is, miután lenácizzák. Kíváncsi vagyok azért, hogy Udvarhelyit le is nácizták, vagy csak kirúgták?
És lefogadom, hogy hajós, az egyik volt főnöke, egy bizonyos bégető most a pártsemlegesség mögött bégetve szidja őt.
Csepeli Csevegések
Ajánlás:
Ajánlom ezt a könyvemet minden csepelinek és minden embernek, aki kötödik valamiért e kisvároshoz. Ajánlom Tóth Mihály polgármesternek, Orosz Ferenc alpogármesternek, akik, amint megtudták, hogy készü a “Csepeli csevegések”, önzetlenül, nemcsak anyagilag, de ami fontosabb, erkölcsileg is seigitségemre siettek. Ajánlom J.G, aki a Csepel újsághoz csábitott, és aki végig bátoritott a könyvirói szélmalomharcomban. És ajánlom minden csepelinek, akik “elárulták” titkaikat. És ajánlom fiamnak és az újabb nezedéknek azzal a Tamássi Áron-tanulsággal, hogy valóban azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, s hogy ez az otthon milyen, az elsősorban tőlünk függ.
Udvarhelyi András. 2003.
A könyv a csepeli önkormányzat támogatásával készült.
Egy kis csemege 2008-ból:
Nagyapó szerint:
2008. december 16., kedd – 21:36
Udvarhelyi András története emlékeztet Rajk, és más et.-ak történetére. Majd rehabilitálják. (“aki disznók közé keveredik, megeszik a korpákok”)
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját hazudik, ha kinyújtja kezét lop.
Ez is édes; a “Baráti társaságnak” ajánlom, mi a véleménye SAJÁT MAGÁRÓL (ugye tudjuk, a baráti társaság a csepel.info üzemeltetője):
– a „főcenzor”: Polgár György, Tóth Mihály polgármester és helyi MSZP-s pártvezér köztisztviselő jogállású politikai főtanácsadója, aki „írói álnév” mögé bújva szokott cikket és blogot írni;
2008. május
Kedves gyalog, szólj nyugodtan, ha cenzúrára gyanakszol valahol. Pl. ha Udvarhelyi úrnál kitöröljük a Fideszt bíráló mondatokat vagy az Index Vörös Csepelről szóló cikkét.
Ja: gyanaxom, hogy nem vállalod a véleményedet. Amúgy bízom benne, hogy te legalább érted, amit kérdezel. Szeretettel, gyalog 🙂
Udvarhelyi bizony nagy lakáj volt és mindig oda nyalt, ahová kellett. Aztán kihajították, mert a saját fészkébe is belepiszkított… Nem a sajtószabadság fontos neki, hanem szerencsétlen semmitmondó személye.
Ha meg “íróka”, akkor jó lenne, ha megtanulna helyen írni!
Kiegészítés:
Ha meg “íróka”, akkor jó lenne, ha megtanulna helyesen írni!
Kedves “Manitu”, Te Minden Indiánok Hatalmas és Nagyon Büdös Szellentése!
Örömmel látom Te idióta címeres ökör, hogy hiányoztam neked, mert már régen tettem helyre a borsószem nagyságú agyadból indián fingként kipattanó gondolatokat.
Miből gondolod Te vadbarom, hogy én sértődött vagyok annak ellenére, hogy sem az előző mszp-s, sem jelenlegi fideszes vezetőktől nem vártam soha semmiféle anyagi vagy egyéb előnyt, és ha mégis felajánlottak valamit, akkor nem éltem a felajánlott lehetőséggel?
Nagyot tévedsz Te idióta címeres ökör ha azt hiszed, hogy azért kritizáltam keményen a 2010-es választási kampányban az mszp-s garnitúrát, mert valamiért sértődött voltam, és még nagyobbat tévedsz ha azt hiszed, hogy jelenleg azért ütök meg kritikus hangokat a jelenlegi fideszes vezetés egyes ténykedésével kapcsolatban, mert nem vettek be a csapatba és nem juttattak közpénzből anyagi előnyökhöz!
Jó ha tudod Te vadbarom , hogy én nem olyan pénzéhes és haszonleső szarházi vagyok mint Te és sok gerinctelenül viselkedő cimborád, akik azt hiszik, hogy ők szarják a spanyol viaszt!
Én egész életemben csak olyan ügy mellett voltam hajlandó elkötelezni magam, amelynek hittem a fontosságában. Ilyen volt például a HAZA VÉDELME, amely mellett önzetlenül örökre elköteleztem magam, és az alakulatunk sajátosságának megfelelően arra is hajlandó voltam felesküdni, hogy “a harci feladataimat az életem árán is teljesítem és magamat soha meg nem adom”. Ezzel együtt azonban arra is felesküdtem, hogy becsülettel élek és halok, ezért az én életfilozófiámban első helyen van becsület. Ebből következően nem érdekelnek az anyagiak, és ugyanúgy szarok a politikai életben elérhető címekre és rangokra, mint azokra a politikát fenntartás nélkül kiszolgáló hozzád hasonló pitiáner hazudozó galandférgekre akik hülyének nézik a többi embert.
Tudom, hogy neked ezt is felesleges volt leírnom, mert a gumi gerinceddel és a csökött agyaddal ezeket nem, vagy képes megérteni. A csökött agyaddal Te azt hiszed, hogy amikor én a jelenlegi vezetés hibáit is kritizálom, valamint az mszp-sek hazugságait is meghaladó hazugságok ellen szót emelek, továbbá amikor erélyesebben kifogásolom a hozzád hasonló habzószájú állatoknak a veletek egyet nem értők ellen hangoztatott folyamatos rágalmait (lehülyézést, lekomcsizást, leprolizást, letolvajozást), akkor én mindezt csak azért teszem, mert nekem nem jutott a politikai koncból annyi mint nektek.
Jól jegyezd meg Te vadbarom, hogy a gerinctelen és hazug embereket a szarnál is jobban utálom, és sértődött csak olyankor szoktam lenni, amikor Te és néhány hozzád hasonló gátlástalan patkány, más emberekkel együtt engem is hülyének néz!
Ilyenkor válaszként azt szoktátok kapni tőlem, amit megérdemeltek.
Minden embertől annyi tiszteletet várj el, mint amennyit Te magad adsz mások számára!
A tiszteletet, szeretetet ki kell érdemelni, EMBERTÁRSAINKTÓL, s nem elvárni!
Ezzel együtt, embertársaink irányában, szinte rendszeresen, hasonlóan, nem kevés gyakorisággal, ilyen minden kritikán aluli megnyilvánulásokat közzé tenni, ez mégis csak az emberi gondolkodásra, jellemtelenségre utal, egyértelműen. Igen komoly eű. problémákat vethet fel sok tekintetben. Állapotát tekintve, a gyógyíthatatlanság egyértelmű jelei mutatkoznak, az operatív beavatkozásnak is alig, alig van már esélye. Konstans. Nagy kár!
Tisztelt Udvarhelyi Úr!
Igazából a sajtó is egy “üzleti vállalkozás”. Természetesen üzleti csoportok, pártok érdekei, pénzei húzódnak mögötte, és Ők döntik el, hogy kikkel szeretnének együtt dolgozni.
Csináljon egy saját újságot, ahol Ön a tulajdonos és onnan senki se tudja elküldeni.
Kedves Rend, a cikkünk éppen arról szól, hogy Udvarhelyi úr egy saját blogoldalt indított. A cím, ahol megtalálja: udvarhelyiandras.blogspot.com
Kedves Udvarhelyi barátom , minek koptatod jobb sorsra érdemes tolladat ezekre a neve nincs senki izékre.
Keress fel beszélnünk kéne. csaba.peter.alajos@gmail.com