Csepel.info

Csepel.hu, Csepeli Hírmondó, Index

Nemcsak Csepel, hanem az egész ország közvéleményét megrázta a hír, hogy a nyomozóhatóságok négy holttestre bukkantak a kerület északi részén, egy erdős vidéken augusztus elején. Az áldozatok feltehetően hajléktalanok, s minden bizonnyal bűncselekmény következtében haltak meg. A rendőrség több embert őrizetbe vett az üggyel kapcsolatban, a nyomozás folyik.

A tragikus esemény hatására ismét reflektorfénybe kerültek a fedél nélkül élő emberek. A Csepeli Hírmondó összeállítása.

Mi történt?

2011. augusztus 11-én négy holttest maradványait találták meg a Nemzeti Nyomozóiroda munkatársai Csepelen. Az előzmények: augusztus 3-án rablás történt, mely során N. Alexander, B. József és a kiskorú B. Amanda kicsalta a baráti körükhöz tartozó erdélyi fiatalembert a Francia-öbölhöz közel eső erdős részre, ahol később bántalmazták. Miután értékeit eltulajdonították, kezét-lábát megkötözve, egy gödörbe temették nyakig. Csak azért nem végeztek vele, mert féltek, hogy nem jó PIN kódot adott meg, és így nem jutnak hozzá a számláján lévő pénzhez. A fiatalembert hajtotta az életösztön, kitolta testét a gödörből, és egy másik útvonalon menekült, mint amerre a bántalmazói indultak el. A bankkártya letiltását követően értesítette a csepeli kapitányságot. Az intézkedő csepeli rendőr arra kérte, vezesse őket a helyszínre, melynek környékén találkoztak B. Józseffel, az egyik elkövetővel, akit azonnal el is fogtak. Következő nap a délutáni órákban a két tettestársat, N. Alexandert és B. Amandát is kézre kerítette a rendőrség. A kihallgatásukkor mindhárman részben elismerték a cselekményt. Deme Tamás rendőr őrnagy, az Életvédelmi Osztály vezetője lapunk kérdésére az augusztus 25-ei sajtótájékoztatón elmondta: nem sorozatgyilkos ölt Csepelen, a gyilkosságok elkövetői és áldozatai egy jól behatárolt körhöz tartoznak, a helyi lakosokat, itt dolgozókat nem fenyegeti veszély.

Ujjlenyomat alapján sikerült azonosítania a Nemzeti Nyomozó Irodának azt a férfit, akit a Csepelen történt gyilkosságsorozat egyik elkövetőjének vélnek – közölte Bartha László, az NNI szóvivője szeptember 13-án. A szóvivő szerint ő B. Dragan  38 éves szerb állampolgár, aki ellen a szerb hatóságok elfogatóparancsot adtak ki. A férfit tucatnyi bűncselekmény elkövetése miatt körözik.

Az NNI az osztrák hatóságokkal együttműködve újabb gyanúsítottat fogott el. B. Zsolt 32 éves magyar állampolgárt Bécsben tartoztatták le.

A kiserdőben

Az 57 éves Sz. József hajléktalan ugyanúgy meglepődik a csepeli kiserdőben, mint én, amikor a sűrű bozótosban összefutunk. Körülbelül azon a helyen találkozunk, ahol a négy holttestet kiásták. Errefelé gyakorlatilag csak hajléktalanok járnak, illetve a rendőrségi helyszínelés óta már ők sem, mert szanaszét széledtek.

A tisztáson földgépek túrták fel a földet, a hatalmas gödröt azonban rögtön betemették a helyszínelés után. Középen egy bakancs hever, a bokrok között rendszámtáblával ellátott selejtes moped, rengeteg kacat és szemét. Innen egy ösvényen át lehet eljutni egy sátrakból, bodegákból összetákolt kolóniára, ami most kihalt. A két helyszín körülbelül 50-60 méterre található egymástól.

Fogalmam sincs az egészről; kirázott a hideg, amikor meghallottam, mi történt – magyarázza a férfi, s szemlátomást igazat mond, mert maga is arra volna kíváncsi, hová tűntek a hajléktalanok, akikkel hetente kétszer-háromszor találkozott, de nem tudja, merre mentek. – Légvonalban talán ötszáz méter sincsen, ahol lakom. Hetente többször is eljártam ide, hogy megetessem a kutyákat. Az egyik kutya most is itt lehet a közelben, de nagyon félős; ha idegeneket vesz észre, rögtön elbújik – mondja.

Kik éltek itt?

Névről senkit nem ismerek. Összesen heten-tízen lehettek egyszerre, de a számuk változott. Csak kisebb részben akadt közöttük csepeli, a többség a belső városrészből vándorolt ide. Vidékről is jöttek… Laktak itt párok és idősebbek is, sátrakban húzták meg magukat egész évben. Alaposan berendezkedtek; csak körül kell nézni, mindenféle holmit összeszedtek maguknak. Napközben általában elkóboroltak, de délutánra, estére visszatértek. Abból éltek, amit összeguberáltak maguknak. Gyűjtögettek, koldultak, meg ki tudja, honnan szereztek pénzt… Ilyesmiről nem beszéltek. Itt főztek, ettek, a Dunára jártak mosakodni, vagy nem fürödtek, mert nem törődtek vele.

Honnan ismerte az ittenieket?

Magam is itt laktam évekkel ezelőtt, de ez nem embernek való, inkább elköltöztem az unokatestvéremhez – fejtegeti a férfi, aki most szégyelli, hogy ide tartozott. – Nála sem fényesek a körülmények, de legalább normális fedél van a fejem fölött, s meg tudok mosakodni. Dolgozni nem tudok, mert beteg vagyok; különben sem vennének fel sehová. Néha alkalmi munkát vállalok, ebből élek.

Mondja, ha kiáltást hallana innen, meghallaná ott, ahol lakik?

Naná! Még a kutya vonyítására is felfigyelek, mert jó a fülem. Ebben az erdőben olyan csend van, hogy a legkisebb neszezés is elhallatszik több száz méterre. De soha nem hallottam kiáltást, semmiféle különös zaj nem ütötte meg a fülem.

„Mi magunk is félünk…”

Az erdő eldugott részén található kolóniában két sátor és egy fabódé áll, amelyekben a hajléktalanok laktak. A földön matracok, pokrócok, különféle rongydarabok, ruhák, egy polcon evőeszközök, lábasok, odébb újságok és rengeteg limlom. Az egyik fekvőhely mellett gyerekeknek való játékok, babák hevernek. A telep közepén gyújtották meg a tüzet, aminek a nyomai most is látszanak. A tábor szélén egy gödör fölött fapalánkokból összevert sufniban alakították ki a vécét. Műanyag ülőkéje van, mellette kitépett újságpapírok. Egy kutyaól is látható, de kutya sehol.

Az erdei kolónia a Francia-öböltől északra, a Duna-parttól néhány száz méterre fekszik. A közelben korábban eperföld volt, de jelenleg megműveletlen, gazos a vidék. A fákkal, bokrokkal benőtt táj az egykori eperföld végében kezdődik, s egészen a Kis-Dunáig nyúlik. A tábort jószerivel csak gyalog lehet megközelíteni, mert a földutak autóval nehezen járhatók. A legközelebbi lakott hely innen mintegy két kilométerre található a Szabadkikötő irányába. Egy üzem működik itt, aminek bejárata mellett az a név áll, hogy Titánia Kft. A cégnél dolgozók szinte semmit nem tudnak a hajléktalanokról, mert nem avatkoznak egymás dolgába, és a „csövesek” által lakott területre nem szoktak elmenni.

A Francia-öböl déli részén, a Corvin út mentén, a vágányokon túl a bokrokkal takart területen több ponton is kolóniákban élnek a hajléktalanok. Az útról nem lehet észrevenni őket, mert szemmel nem látható helyeken ütöttek tanyát, ám nem kell sokáig gyalogolni, hogy rájuk bukkanjon az ember.

Asszony, te ne szólj egy szót sem, hanem eridj be a házba! – förmed a párjára egy fiatal, szikár férfi, akit más férfiak és gyerekek vesznek körül. Valamennyien hajléktalanok, és nem szívesen veszik, hogy megzavarják őket. A „ház” egy fabódé, amelynek ajtaja egy deszkapalánk. Előtte tűzhely, ahol máskor szalonnát sütnek, vagy ételt melegítenek. – Jobb, ha az asszony nem beszél, mert feleslegesen jár a szája. Mióta holttesteket találtak az erdőben, egyre-másra járnak hozzánk a rendőrök. Pedig semmit nem tudunk az esetről… Mi magunk is félünk, mert nem akarunk bajt a fejünkre. Azért is vagyunk együtt, hogy megvédjük magunkat.

Kitől félnek?

Nem egyformák a hajléktalanok… Vannak agresszív emberek is közöttük, akiket inkább elkerülünk. Jobbára csak látásból és a keresztnevük alapján ismerjük egymást. Innen pár száz méterre is van egy tanya, de oda nem járunk. A rendőrök onnan vitték el Józsit, akivel néha szót váltottam. A felesége is vele lakik, de őt nem vitték el. Magas, erős férfi, nem lehet több negyvenévesnél. Egy-két haverjával olykor megjelent a környéken, de mást nem tudok róla. Elég erőszakos ember…

Maguk honnan jöttek, miből élnek?

Szinte mindenki máshonnan érkezett, csepeli nincs is közöttünk. Más tanyán talán akad helybéli. De nem firtatjuk, ki hová valósi. A párommal, meg néhány rokonnal, ismerőssel itt húztuk meg magunkat. Eddig nem háborgatott minket a kutya sem… A Vöröskereszttől szoktak felkeresni, ők hoznak ennivalót, ruhát. Napközben gyűjtögetünk a környéken, és eladjuk, ha értékes holmira bukkanunk. Ha lehet, alkalmi munkát vállalunk, de nem vesznek fel sehová.

Mit szoktak gyűjtögetni?

Például vasat. A földeken elég sok vashulladékot találunk, amit aztán eladunk. Az ehető növényeket, gyümölcsöket is összeszedjük.

A szikár férfi – nevezzük Imrének – egy darabig elkísér azon az úton, amely a szomszédos hajléktalantanyára vezet, de félúton visszafordul.

A bokrok takarásában található a tanya, ahol Józsi lakott a feleségével. Az asszony meg néhány haverja talán most is ott van. De én nem megyek tovább, mert nem akarok ramazurit… Egy jókora eb is őrzi a telepet, arra feltétlenül vigyázni kell! – mondja, és máris sarkon fordul.

Józsiék tanyájához szűk ösvény vezet, néha ráadásul elágazik az út. Egészen közel járok a Francia-öböl déli részéhez, ahol rábukkanok a telepre. A tanya kihalt, a fabódé üres. Egy megtermett kutya az óljában pihen láncra kötve, de inkább félősen visszahúzódik, és nem ugat. A környezet ugyanazt a benyomást kelti, mint a többi hajléktalantanya: tűzhely, szárítókötél a fák között, szétszórt rongydarabok, temérdek kacat.

Egy hétre rá már Imrét és társait sem találom a helyükön. Asszonyostul, ismerőstül szedték a sátorfájukat, és elvándoroltak. A környékbeliek azt mondják, hogy kétszer is láttak rendőröket náluk, utána vonultak el. Állítólag Csepelt is elhagyták, de ebben senki nem biztos. A hatóságoknak az is szemet szúrhatott, hogy kiskorúak is éltek a kolónián. Legalább két-három gyerek vagy serdülőkorú fiatal rendszeresen itt lakott.

Ügyvezető igazgatók a hajléktalanszállón

Czecze Katalin, a Magyar Vöröskereszt csepeli intézményvezető-helyettese azt mondja, hogy szociális munkásaik rendszeresen látogatják a szabadban élő hajléktalanokat. Feladatuk közé tartozik, hogy felderítsék a lakhelyüket, felmérjék egészségi állapotukat, szükség esetén ellássák őket ruhával, élelemmel. Becslésük szerint legalább száz hajléktalan él a Duna-parton lévő erdőkben, illetve a kavicsbányák környékén, de számuk akár 140-re is emelkedhet.

Ősszel, amikor közeleg a tél, alaposabb felmérést végzünk körükben – mondja az intézményvezető-helyettes. – A maguk módján együttműködnek a szociális munkásainkkal, de többségük ragaszkodik ahhoz, hogy a telet is a szabadban töltse. Félig lebontott házakban, sátrakban, különféle kalyibákban húzzák meg magukat. Csoportokban élnek; akadnak közöttük házaspárok, élettársak. Hetven százalékuk férfi, a többi nő. Néha kiskorúak is elvegyülnek köztük, de tudják, hogy ez tiltott, ezért titkolják. Ha ilyenre fény derül, azonnal intézkedünk.

Mióta léteznek ilyen kolóniák?

Sok évvel ezelőtt is laktak hajléktalanok a szabadban. Korábban például a szennyvíztisztító területén voltak sokan. Utána elvándoroltak onnan, s a félreeső helyeket keresték fel szívesen.

Mifélék ezek a hajléktalanok, milyen az egészségi állapotuk?

Túlnyomó többségük pszichésen beteg, rengeteg közöttük a súlyos alkoholista. Orvoshoz azonban nem akarnak fordulni. Nemritkán rémes sebeket kötözünk be mi magunk, mert nem mennek el a sebészhez. A segítséget csak olyan formában fogadják el, hogy a szociális munkás ellátja őket. Egyedül az ennivalót és a ruhát fogadják el ellenkezés nélkül.

Mennyire jellemző rájuk a bűnözés?

A bűnözés nem a hajléktalansággal függ össze, hanem az alkohollal. Az erőszakos bűncselekmények nem gyakoribbak, mint másutt. Inkább az jellemző, hogy ők maguk válnak bűncselekmények áldozataivá.

Czecze Katalin elárulja, hogy a csepeli szállón a száz hajléktalanból legalább 15 ügyvezető igazgató él. A szálló címére érkeznek azok a hivatalos levelek, amelyekben a hajléktalan ügyvezető igazgatókat szólítják fel tartozásaik rendezésére, vagy peres ügyeik intézésére – természetesen mindhiába.

Már alig emlékszem rá, amikor aláírtam a papírt a cégalapításról – vall színt az egyik „ügyvezető igazgató”. – Egy ismerős kért meg rá, hogy adjam a nevem a céghez, a többi az ő dolga. Tízezer forinttal honorálta az aláírásomat. Jól jött a pénz… Tudom, hogy rászedtek, de mit tehetek utólag? Nekem hiába küldi az adóhatóság a leveleket, hogy fizessek ki milliókat, nincs egy fillérem sem…

A híresztelésekkel ellentétben a csepeli bányatavaknál kevés hajléktalant találok. A terület valójában Szigetszentmiklóshoz tartozik, de Csepel lakott körzetéhez közelebb esik. A főváros határától a Kék-tavat lehet a leghamarabb elérni, de vele egy magasságban található a Katalin-tó is. (A tavakat a helyiek nevezték el, a nevek tehát nem hivatalosak.) A Kék-tó az egyik legnagyobb állóvíz, és még nem építették körbe. A Katalin-tavat horgászatra használják, és körbe van kerítve. A Kék-tónál alkalomadtán bukkannak fel hajléktalanok, mivel azonban jobbára kietlen pusztaság és nincs körülötte erdő, kevésbé alkalmas sátorverésre.

Tavaly több hajléktalan is letelepedett a tó mellett, de a környéken élők nem tűrték ezt – ecseteli Füredi Jánosné, akinek a nyaralója található a helyszínen. – Megkértük a polgárőrséget, hogy gyakrabban ellenőrizze őket, mire elvonultak. Idén csak egy hajléktalancsaládról tudunk, akik egy üresen álló házba költöztek be, de már kérdőre vontuk őket, hogy mit keresnek ott. Nem akarjuk, hogy elvaduljon a környék, s még több betörés legyen a térségben.

A Kék-tótól távolabb több bányató is található. Nagy részüket már kivonták a termelésből, és a nyaralósok víkendházakat építették köréjük. Azokon a helyeken azonban, ahol jelenleg is kavicsot bányásznak, rendszeresen megjelennek a hajléktalanok. A tavak szomszédságában vagy a víz által körbevett apró szigeteken ütnek tanyát.

Tanyák a kavicsbánya szigetein

A sziget kellő védelmet nyújt számunkra – magyarázza János, egy középkorú hajléktalan, aki párjával és hozzájuk csapódott más ismerősökkel együtt él két sátorban. – Tudjuk, hol sekély a víz, ahol könnyűszerrel bejutunk a szigetre. Eredetileg Szolnok megyéből származunk, utána a fővárosba költöztünk, majd folyton váltogattuk a lakóhelyünket, egy éve pedig itt telepedtünk le. Errefelé nem háborgatnak… Ha mód nyílik rá, alkalmi munkát vállalok a bányánál, s abban reménykedünk, hogy egyszer kedvezőbbre fordul a sorsunk.

A hajléktalanokkal foglalkozó szakemberek szerint már a rendszerváltás előtt éltek a szabadban otthontalanok Csepel különféle részein. Számuk folyamatosan változott, de összességében inkább emelkedett az utóbbi húsz évben. Egy részük vidékről jött a fővárosba, hogy jobb körülményeket találjon, mások eleve budapestiek, és Csepelen leltek rá azokra a félreeső helyekre, ahol észrevétlenek maradhatnak. A fedél nélküliek kisebbik része ragaszkodik ahhoz, hogy télen-nyáron a szabadban éljen, és semmiképpen sem költözne hajléktalanszállóra. A többség azonban elfogadja a felajánlott hajléktalanszállót, s különösen télen alakul ki zsúfoltság a menhelyeken.

Ábel Attila alpolgármester úgy nyilatkozott, hogy Csepelen egyáltalán nem a hajléktalanok belvárosból való kiszorítása okolható a fedél nélküliek számának növekedéséért, hanem egy jól meghatározható, többéves folyamat, egészen pontosan a ferencvárosi rehabilitáció vezetett ide. A telepek elszaporodása az elmúlt évek rosszul megtervezett, végiggondolatlan ferencvárosi és józsefvárosi tömbrehabilitációja miatt történt, ami a szegény lakásbérlők kiszorításához vezetett. A csepeli önkormányzat már tavaly felszámolt egy vadtelepet a Királymajornál. Az itt élők holmija között pénztárcákat, telefonokat és még kábítószer-használathoz szükséges tűket is találtak. Ráadásul 360 köbméter szemetet is maguk után hagytak.

Misetics Bálint szociológus a hvg.hu-n megjelent cikkben úgy vélekedett, hogy az erdőbe azok mennek, akik már nagyon régóta hajléktalanok és vágynak egy saját lakásra. Az erdei környezetben próbálják megvalósítani álmaikat, ezért alakítják ki a lakókörnyezetüket, építenek bodegákat, gyűjtenek fát és főznek. Primitív körülmények között, de gyakorlatilag háztartást vezetnek, és folyamatos életvitelre rendezkednek be. Közülük többen az erdőből járnak dolgozni vagy iskolába. Arról azonban nincsenek pontos adatok, hogy milyen összefüggés van a belső kerületek rehabilitációja és a hajléktalanság között, mert ilyen jellegű kutatásokat nem végeztek. A hajléktalanokról a szociológusok is keveset tudnak; a szabadban élők vándorlásairól, életmódjáról, szokásairól egyelőre csekély ismerettel rendelkeznek.

Csepel dolgát az is nehezíti, hogy a Francia-öböl északi része nem az önkormányzat tulajdona. Ezt a területet adta el a korábbi önkormányzat spanyol befektetőknek, akiről semmit sem lehet tudni. Tulajdonosként nem törődnek a vidékkel, képviselőiknek még a nyomát sem látták errefelé. Ez a táj amolyan senki földje, ahol mindent felver a dudva. Kilométereket gyalogolhat az ember, mire lakott területre ér.

Amikor újra arra a tanyára érek, amelynek közelében az elásott tetemeket kihantolták, Sz. Józsefnek a nyomát sem lelem. Egy horgász szerint pár napig még eljárt megetetni a magukra hagyott kutyákat, de utána elmaradt. A kolóniába senki nem tért vissza; az itt élő hajléktalanok némelyikéről legfeljebb a rendőrség tudhat, de a nyomozók egyelőre hallgatnak. Sz. József utoljára még azt mondta, hogy mocskos hely ez… Azóta pedig még mocskosabb, hogy kiderült, elásott embereket rejt a föld.

Hajléktalan-kisokos

Hajléktalan-kisokos címmel jelent meg egy füzetecske szeptember elején, amelynek felelős kiadója Somfai Ágnes, az LMP fővárosi képviselője. A kiadvány a párt honlapján lát napvilágot, illetve ingyen osztják szét azok között, akik többet akarnak megtudni a hajléktalanokról.

Somfai Ágnes érdeklődésünkre elmondta, hogy hamarosan egy bővebb füzetet is kiadnak. Céljuk az, hogy az emberek reálisabb képet fessenek a hajléktalanokról, és enyhítsék az előítéleteket. A füzetben egyebek mellett az áll, hogy a hajléktalanság alapvető oka a szegénység; akadnak ugyanis emberek, akiknek nincs elég jövedelmük, hogy lakhatásukat biztosítsák. A legutóbbi, 2008-ban készült fővárosi hajléktalanregisztráció szerint a leghidegebb téli napokon mintegy 2000-2500 ember alszik fedél nélkül Budapesten. Rajtuk kívül még legalább 5000 ember húzódik meg valamelyik éjjeli menedékhelyen. Somfai szerint vannak vidéki városok, amelyekben rosszabb a helyzet, mint Budapesten. Sokan azért nem mennek hajléktalanszállóra, mert nincsen hely, vagy olyan rosszak a körülmények, hogy inkább az utcán, erdőben élik életüket. Mások a párjukkal akarnak maradni, de a legtöbb szállón erre nincs leehetőség. Nagy részük azért nem dolgozik, mert beteg; ráadásul az utcáról, erdőből vagy menedékhelyről jóval nehezebb munkába járni. Számos munkaadó eleve nem szívesen alkalmaz hajléktalant. Csalóka az a nézet, hogy a hajléktalanok többsége koldul és kéreget; a valóság az, hogy nagyobb részük nem kéreget, de a kolduló hajléktalanok feltűnőek, mert szem előtt vannak. „Az utcai hajléktalanság visszaszorítása alapvetően nem rendészeti kérdés: nem érhető el eredmény azzal, hogy egyik kerületből elűzik őket egy másikba, vagy rendőri erőszakkal kényszerítik őket tömegszállásokra. A megoldás az volna, hogy egyre kevesebben kényszerüljenek az utcára, és a már hajléktalan embereknek legyen lehetősége kiemelkedni a hajléktalanságból – ehhez pedig szociális lakáspolitikára van szükség” – teszi hozzá a fővárosi képviselő.

Forrás: Csepeli Hírmondó, Csepel.hu

This entry was posted on 2011. szeptember 28. szerda at 12:21 and is filed under Csepel, Krimi, Média, Társadalom. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.