Ice Hockey, Csepel.info
Szamosi Ferenc nevének említése jó apropó arra, hogy megint kalandozzunk egyet az időben, és visszanézzünk a kezdetekre. A tősgyökeres csepeli Babán József tehetséges sportolónak számított. Mutatja is a Kultúrélet képekben című lap egyik példányát, amely a csepeli dolgozók MHK-versenyéről számolt be.
A 100 méteres síkfutás döntőjéről még fotó is készült, s a képaláírás tanúsága szerint Babán József egy bizonyos Killik Ferdinándot győzött le. „Tizenkét-tizenhárom éves lehettem” – helyezi el időben a történetet. Egy atlétikai sikerből viszont még feltétlenül nem következik a jeles jégkorongkarrier. Amely azonban talán sohasem indul el, ha Babán József műbútorasztalos édesapja egy alkalommal nem készít egy intarziás ékszerszelencét báró Weiss Manfréd feleségének.
Wohl Alice asszony olyannyira elégedett volt a munkával, hogy felajánlotta Babán papának, a vételár mellett kérjen tőle bátran valamit pluszban. A mesterember tudta, hogy fia telente állandóan a teniszpályák helyén kialakított természetes jégen játszik a barátaival, de a kurblis korcsolya hol leesett a lábáról, hol meg letépte az utcai cipőjének a talpát. Ezért egy műkorcsolyát kért a nagyiparos feleségétől, s ezzel a kis Babán fiú egyik napról a másikra a környék legirigyeltebb kölykei közé lépett elő.
A Babán-fiú amúgy a Rákóczi téri textiltechnikumban tanult, s a téli időszakban gyakran kijárt a Városligetbe. A Műjégen figyeltek fel rá, s bekerült egy műkorcsolyázó csoportba. Onnan emelte ki őt a jó szemű Szamosi Ferenc (alias „Gumi”), a Postás edzője. A naptár 1951-et mutatott. Mivel az osztálytársai közül akkor már többen hokiztak – így az a Schneck János is, aki később a sógora lett –, Babán Józsefnek sem volt ellenére, hogy megismerkedjen az új sportággal.
„Gyorsan kiderült, hogy van érzékem ehhez a játékhoz – magyarázza. – S az eredmények sem maradtak el, már a második évben ezüstérmesek lettünk az ifibajnokságban. Persze, egészen más körülmények voltak abban az időben, mint manapság. Nekünk például a Postás ifistáiként fél liter tej meg egy darab zsömle volt a >kalóriapénzünk<, de így is >királyoknak< éreztük magunkat a Műjég teraszán. Hát még később, amikor 25-30 deka felvágottat is kaptunk – az ötvenes években ez maga volt a mennyország. Főleg egy olyan klottgatyás csepeli srácnak, mint amilyen én voltam. Arról azonban hokisként nem is álmodhattunk, hogy ha majd egyszer eljutunk a felnőtt válogatottságig, akkor új irányt vesz az életünk, s >profik< leszünk, mint a futballisták. Így aztán mindig munka mellett sportoltam, s negyvenkét év munkaviszony után mentem nyugdíjba a MÁV vezérigazgatóságról; az én feladatom volt a teljes vasutas állomány ellátása egyen-, munka- és védőruhával. A jégkorong sajnos 1945 után nem tudta letörölni magáról a bélyeget, hogy az urak sportja. Csak azért, mert gróf Bethlen István vagy gróf Csáky is bandyzett, illetve jégkorongozott…
A Szovjetunió színre lépése hozott némi változást, akkor már előreléptünk a megtűrt kategóriába. Ám, hogy a hivatalos sportvezetőknek mennyi fogalmuk volt erről a sportágról, ahhoz egyetlen adalék: az 1964-es téli olimpia magyar–szovjet meccse előtt Hegyi Gyula, a MOB későbbi elnöke bejött az öltözőnkbe. Azt kezdte el magyarázni, hogy a korong éppolyan gömbölyű, mint a labda, egyébként pedig nincs semmiféle tilalom azzal kapcsolatosan, hogy legyőzzük a szovjet elvtársakat… Arról az Alekszandr Ragulin, Vjacseszlav Sztarsinov, Anatolij Firszov fémjelezte szovjet együttesről beszélt, amely lényegében a világválogatottal ért fel, és egyébként megnyerte az innsbrucki tornát! A vége 19-1 lett, persze nem a mi javunkra…
De hát már az is csoda volt, hogy egyáltalán ott lehettünk az ötkarikás játékokon, hiszen Magyarországon a cipőfűzőtől a hokibotokig mindent magunknak kellett beszereznünk. Ahogy akkoriban mondták, a csehszlovákiai >cserekereskedelem< keretében. Amikor életünkben először hajlított tollú botot láttunk, azt hittük, a játékostársunknak selejtes darabot küldött a kanadai rokona. Később úgy tettünk ívet az ütőinkbe, hogy a bot tollát meleg vízben beáztattuk, majd fém sablonnal összehúztuk, s ezután szárítottuk ki. Akkor edzettünk, ha éppen jutott jégfelület; nem egyszer este tízkor. A tréninget követően rohantam, hogy elérjem az utolsó, Csepelre induló buszt. S még valami: noha sok remek ember, kiváló nevelő állt a csapatok élén, az igazán modern szakmai munka csak akkor kezdődött el itthon, amikor az ostravai tornatanár és ifiedző, Vladimir Kominek 1960-ban a válogatott élére került…”
Babán József 55 alkalommal játszott a felnőtt válogatottban, minden idők legjobb honi bekkjei között tartják számon. Még Szamosi Ferenc állította a védelembe annak idején, mert a Postásban hiány volt ezen a poszton. Siraki Lóránt, Bárány István és Rendi János alkotta védelmet (akkoriban egy-egy csapat legfeljebb két sorból állt), de utóbbi már a negyvenhez közelített. Mégis neki lett a párja először az ifjú Babán József, ő tanítgatta a szakma fortélyaira a tehetséges fiatalembert. Gyorsan kiderült, hogy lehetetlent nem ismerő, kőkemény srácról van szó, aki nem kért és nem adott kegyelmet. Nem véletlen tehát, hogy a Fradi-tábortól a „mosolygós gyilkos” becenevet kapta. A Fradi–Postás (később BVSC) rangadókon gyakran fel is harsant a zöld-fehér kórus: „Józsi, mosolyogj!”
De az is megesett, hogy az utcán kiáltott utána egy fanatikus fradista. „Büszke voltam rá, hogy a palánknál itthon nemigen ment el mellettem senki. A szovjetek elleni, már említett olimpiai meccsen döbbentem rá, micsoda messze is vagyunk valójában a világ elitjétől. Mire ugyanis odapréseltem volna az ellenfél csatárát a palánkhoz, ő már méterekre előbbre járt” – teszi hozzá kissé lemondóan.
Végezetül arról faggatom, van-e manapság kapcsolata a sportággal. Elmeséli, hogy az öregfiúk válogatottjába többször hívták, de az önköltséges mulatság, és a nyugdíjából nem futná a külföldi utakra. Mostanában a teniszre állt át, a barátokkal hetente játszik a Vágóhíd utcában. A jégkorong-mérkőzéseket a tévében megnézi, s ha valahová meghívják, örömmel elmegy, de ha nem keresik, azt is tudomásul veszi.
„Nekem annyi szépet, annyi különleges élményt adott a hoki, hogy akkor sem tudnék haragudni rá, ha akarnék” – mondja búcsúzóul, majd felajánlja, hogy elvisz a legközelebbi HÉV-állomásig. Az autóban még büszkén mesél a családjáról, gyermekeiről és a négy unokáról, akik közül csak az egyik fiú, ám ő sem lépett a nagypapa örökébe.
Persze, amíg csak világ a világ, a Babán név azért így is ott lesz a magyar hokitörténelem legfényesebb lapjain.
Kapcsolódó:
Aki Weisséknek köszönhette, hogy hokis lett – interjú Babán Józseffel, 1.rész
