Ice Hockey, Csepel.info
Babán József
Kicsit meglepődik a kérésen, hogy adjon interjút az icehockey.hu jégkorongozó legendákról szóló sorozatába, de készséggel rááll a beszélgetésre. Babán Józseffel azt is tisztázzuk, hogy mivel Csepelen él, valahol a „szigetvárosban” találkozunk majd.
Ám amikor a konkrét időpont és helyszín ügyében hívom, röviden csak annyit mond, most sajnos nem aktuális a dolog, mert árad a Duna, s emiatt a gátakon a helye. Jó egy héttel később sikerül végül találkoznunk, mégpedig a csepeli stadion mögötti egyik csendes utcában lévő otthonában, ahol immár 72 esztendeje lakik. Igaz, a múlt század harmincas éveiben itt még csak egy szoba-konyhás kis ház állt, a mai, több generációnak otthont adó családi fészek hosszú-hosszú esztendők alatt épült fel, nyerte el jelenlegi formáját.
A BVSC hajdani klasszis bekkje, majd edzője bevezetésként elmeséli, hogy bár a 76. életévét tapossa, manapság is aktívan dolgozik. A csepeli önkormányzat polgári védelmi kirendeltségének szerződéses munkatársa. Ebbéli minőségében került a minapi áradáskor a Csepel-Rózsadombnak nevezett ártéri területen a gátra. Az itteni zártkertekben több hétvégi házikó épült, s bár ezek közül némelyikben két méter is magasan állt a víz, az önfeláldozó munkának hála sok értéket sikerült megvédeni arrafelé is. A Duna ugyan időközben visszahúzódott, de a veszély teljesen nem múlt el, mert a teknőszerű területen olykor egyméteres lappangó víz található, ami egyelőre nem tud visszafolyni természetes úton a folyóba.
Aztán jövetelem céljára terelődik a szó, én pedig a honlapon a hoki legendáiról szóló sorozatról informálom. Amikor elmondom, hogy többek között a nagyszerű szélső, Kiss Tibor is volt már a vendégünk, Babán József egyből mesélni kezd, s aztán vagy két órán át egyik sztorit ölti a másikba.
„Óh, a Golyó! – sóhajt fel Kiss Tibor neve hallatán. – Nem tudom, mennyire közismert, de őt és még másfél sornyi fiatal srácot annak idején én vittem a KSI-ből a BVSC-hez. Ez volt az a balhé, amely >hetet egy csapásra< néven került be a sportág történelemkönyvébe.
Nos, ez az eset még 1979-ből való, én akkoriban a vasutas hokicsapatának a vezetőedzője voltam. A BVSC-ről tudni kell, hogy elsősorban nevelőegyesületnek számított. Akadt olyan időszak, amikor akár két csapatot is ki tudtunk volna állítani az OB I-ben, de ehhez a szövetség nem járult hozzá, mondván: ha a két gárda között évad közben is mozognának a játékosok, az felborítaná az erőviszonyokat. A hetvenes évek második felében viszont épp úgy állt a helyzet, hogy néhány idősebb hokis befejezte a játékot. Ezért úgy gondoltuk, a helyükre érdemes lenne néhány rutinos korongozót hozni, akik amúgy is elkívánkoznak addigi együttesükből. Így is lett, ám mint utóbb kiderült, alaposan melléfogtunk. Az újonnan érkezők egy része ugyanis nem tudott beilleszkedni, állandósultak a súrlódások, az addigi családias hangulatnak vége lett.”
A baj pedig sosem jár egyedül. A hokiszakosztály ugyanis elveszítette legfőbb patrónusát, Szirányi Cyrillt (a Starsban hokizó Szirányi Bence nagypapáját). A MÁV Budapesti Igazgatósága munkajogi csoportjának vezetője tragikus hirtelenséggel elhunyt, s bár utódja, Miklós Károly is a legjobb tudása szerint tette a dolgát, a szakosztály robogott a megszűnés felé. A felnőtt csapaton belüli feszültségek ugyanis közben felerősödtek. Mindenféle szóbeszédek terjengtek a sportágban arról, hogy a máshonnan érkezők a volt csapataik elleni meccseken – finoman fogalmazva – nem hajtottak teljes erőbedobással. Az 1978-79-es szezonban a tradíciókhoz méltatlanul szerepeltek a kék-sárgák, összesen hat pontot szerezve lettek a négy csapatból negyedikek; a bronzérmes Székesfehérvári Volán 13 pontot gyűjtött… Babán József vezetőedzőként igyekezett kézben tartani az eseményeket, próbált az érintett hokisok lelkére beszélni, hogy az addigi teljesítménynél sokkal több és jobb kell tőlük, ám nem járt eredménnyel. Ráadásul éppen ebben az időben vállalta el, hogy a válogatottnál Rajkai László szövetség kapitány segítője is legyen. Végül drasztikus lépésre szánta el magát: hét jégkorongozónak azonnali hatállyal ajtót mutatott.
„Akkoriban nem láttam más kiutat, de a mai fejemmel másként döntenék – ismeri el önkritikusan. – Voltak ugyanis olyanok, akik csak a hangadók uszályába kerültek, például Kósa Ambrus, Bakai László vagy éppen Szilassy Béla. Egy jó edzőnek az ilyen szituációkban tudnia kell mérlegelni, tudnia kell diplomatikusnak is lenni, én azonban világ életemben megmaradtam játékosnak. Játékos fejjel gondolkodva pedig nálam nem fért bele, hogy bárki is ellazsálja, netán elszórakozza a meccseket.”
A nagytakarítás persze óriási visszhangot váltott ki, a Népsport például 1979 márciusában terjedelmes cikkben foglalkozott a történtekkel. A BVSC játékoskerete alaposan megrostálódott, mindössze 13 hokis maradt. A társulat feltöltésére érkeztek a KSI-ben végzős ifjú reménységek, és kezdetben úgy tűnt, a BVSC lehet az 1979-80-as évad meglepetéscsapata. De a jó kezdést gyenge folytatás követte, és végül megint csak negyedikek lettek a vasutasok, akik 1980. március 24-én Székesfehérváron fejezték be az aktuális szezont. Mint utóbb kiderült, ez volt a BVSC történetének utolsó élvonalbeli hokimeccse, a bajnokság zárását követően ugyanis a Szőnyi úton bejelentették a jégkorong-szakosztály feloszlását.
Ezzel lényegében el is dőlt, hogy Babán József egyébként gazdag éremgyűjteménye csonka marad – felnőtt bajnoki aranyat ugyanis sem játékosként, sem edzőként nem tudott nyerni.
„Nincs bennem tüske, tudomásul veszem, hogy így alakult a sportkarrierem; egyszerűen nem volt szerencsém” – mereng el a múlton. Azt mondja, főként a szinte állandóan jelentkező kapusproblémák miatt nem jutott a BVSC ötről a hatra. Pedig többek között az Újpestről is ismert Bessenyei György vagy éppen Pásztor Pál is védte a vasutasok hálóját, de kék-sárgában mintha rajtuk is átok ült volna. Máskor meg egyéni tragédiák miatt törtek ketté ígéretesen induló pályafutások. Ilyen volt például a legendás Balogh „Szúnyog” bátyjának esete, aki egy bemelegítésnél szedett össze súlyos szemsérülést. Vagy a briliáns tehetségű Leveles György drámája, aki ugyancsak egy hihetetlenül peches szituációban szenvedett – utóbb végzetesnek bizonyuló – szemsérülést. Pedig a Koutny, Babán, Zsitva, Bikár, Leveles ötös fogattal akár évekre kibérelhette volna a dobogó tetejét a BVSC…
Megkérdezem, nem fordult-e meg az évek során a fejében, hogy más klubnál próbáljon szerencsét. „Már alá is írtam a Dózsának!” – árul egy kevesek által tudott információt. No igen, Újpesten jól ismerték, pontosan tudták, hogy Babán Józseffel nem vennének zsákbamacskát, hiszen a válogatott hátvéd, kölcsönjátékosként, rendszeresen túrázott a lilákkal, sőt a Fradival, az Építőkkel meg a Meteorral is. „1956 szilveszterét például az újpestiekkel töltöttem Varsóban – mondja. – Emlékszem, csak úgy tudtunk nekivágni az útnak, hogy a nemrég elhunyt Pozsonyi Lajos szerzett egy teherautót, s az vitt el minket a határig.”
Ha már ilyen nagy becsben tartották a Dózsánál, vajon miért táncolt vissza mégis? Főként, hogy a liláknál újra együtt dolgozhatott volna korábbi edzőjével, Szamosi Ferenccel. „Amikor a BVSC-nél bejelentettem a távozásomat, edzőm, Háray Béla elsírta magát, s azt vágta a fejemhez, ezt igazán nem gondolta volna rólam. Addig mondta a magáét, míg fogtam, és összetéptem az átigazolást. El lehet képzelni, milyen idegesek lettek Újpesten, amikor megtudták, hogy mégsem megyek át. De nekem fontosabb volt a klubhűség… ”
Folytatása következik…
Egy humoros emlék. Amikor a Kisstadionban kisiklott a BVSC csapata a jégre, a közönség “Józsi egy széles mosolyt” -tal üdvözölte. Ugyanis, mint akkor sok hokisnak, hiányoztak elől a fogai.
Örömmel tett eleget a közönségnek.
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját, hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.