Csepel.info

Index

Tamás Gáspár Miklós a rendszerváltozás előtti demokratikus ellenzék meghatározó alakja, majd az első szabadon választott országgyűlés szabaddemokrata képviselője volt.

Később fokozatosan eltávolodott a pártpolitikától, és kutatóként, közíróként tette le markánsan névjegyét. 74 évet élt.

Erdélyben született 1948. november 28-án, Kolozsvárott diplomázott filozófiából 1972-ben, Magyarországra 1978-ban települt át. Fiatal értelmiségiként a román és a magyar kommunista belbiztonságiakkal egyaránt meggyűlt a baja. Ahogy gyakran mondogatta: Romániában még amiatt üldözték, amit nem volt hajlandó megtenni, Magyarországon pedig már azért, amit csinált.

Előbbivel a hatalommal szembeni amorf engedetlenségére, utóbbival a nagyon is konkrét (és persze illegális) ellenzéki szervezkedésekre utalt. De valójában mindkettővel ugyanarra; a szellemi függetlenség kérlelhetetlen őrzésére.

E jellemvonása a demokratikus átmenet után is meghatározta életét, egyik hatalmi pólus vagy kurzus sem tekintette sajátjának sosem – igaz, mindegyik olvasta.

Nem hallgattak, de figyeltek rá

Még azok is (sőt talán leginkább azok), akik egyik-másik munkahelyéről eltávolították.

Tamás Gáspár Miklós – nem egészen önkéntes világutazóként – kutatott Párizsban, Berlinben, Washingtonban és Bécsben, tanított (egyebek mellett) a Yale-en, Oxfordban és a New York-i Columbia Egyetemen, valamint előadásokat tartott évtizedeken át szerte a világban. Könyveit, esszéit több mint tucatnyi nyelvre fordították le.

2022 októberében beszélt először nyilvánosan súlyos betegségéről. Négy gyermek édesapja volt.

TGM útja: az utópiáktól a cselekvésig

Röpke parlamenti képviselői korszakán utóbb ő maga is élcelődött; olyasmi volt az számára, amit ki kellett próbálnia, hogy megtudja, nem arra vezet az útja. Ez a TGM-i út egyébiránt világnézetileg szerfelett kacskaringósnak, vargabetűkkel tarkítottnak tűnhetett, bírálták is ezért számtalanszor.

Jelesül például azzal, hogy míg a nyolcvanas években a hazug társadalmi hierarchiák leépítését a baloldali anarchizmus zászlaja alatt hirdette, a kilencvenes évek legelejére már a libertárius jobboldalisággal flörtölt. Mondván, a minimális államban talán az elnyomás is kevesebb, áthagyományozott magasműveltség és tartás nélkül pedig úgysincs semmi, amit élhető civilizációnak nevezhetnénk. Szuverén, rendkívül olvasott ember lévén ő már csak tudta.

Mi tagadás, a teátrális intellektuális gesztusok sem álltak tőle távol. Az ezredfordulóra például úgy adta ki hetykén mind a bal-, mind a jobboldal útját kiáltványaiban (Búcsú a baloldaltól – 1989; Búcsú a jobboldaltól? – 1994), hogy ő maga végül a szociáldemokrácia langymeleg napernyője alatt pihent meg, jórészt beletörődve a kapitalizmus adottságába, immáron „csak” az egyenlőtlenségek utólagos korrekciójára fókuszálva. A forradalmi újraalapozás igénye átmenetileg lelkiismeretes aprómunkává szelídült nála ekkoriban, igaz, az elméletekből cselekvés is lett; TGM egyre gyakrabban szólalt meg újra közpolitikai kérdésekben.

Végsőnek bizonyult világnézeti szintézise szerint a modern (ha úgy tetszik: skandináv típusú) szociáldemokrácia a kapitalizmus abszurd következményeinek menedzselésére ideig-óráig alkalmas lehet, de eközben fel kell(ene) élesztenünk a társadalom-, gazdaság- és államszervezési folyamatok átfogó, marxiánus kritikáját. Persze még véletlenül sem valamiféle sztálinista/kádárista reneszánszra utalt ezzel, számára a megvalósult szocializmus tudatlanok, gyávák és/vagy becstelenek által összefércelt államkapitalizmus volt csupán.

2021-es, Antitézis című gyűjteményes kötete valójában szintézis, amely korunk zsigeri antikommunizmusát egyenesen a kapitalizmus ön gyűlöletére vezeti vissza.

Fűt minket a kilátástalanság haragja, szegény Marx pedig kellően védtelen, több mint ideális bokszzsák. Eközben persze napjaink kapitalista államai pontosan azért egyre tekintélyelvűbbek, mert eszmei és szervezeti értelemben egyaránt eltűnt az antikapitalista baloldal mindenütt. A végső nagy feladat így nem is ideológiai természetű már, hanem antropológiai, vagy még inkább: önismereti. Őszintébbnek kell(ene) lennünk önmagunkhoz, önmagunkról, ahogyan egymáshoz is. A saját frusztrációinkról éppúgy, mint a tényleges emberi igényeinkről, vágyainkról.

Gyász és remény: igazságérzet, pesszimizmus, humánum 

Tamás Gáspár Miklós munkássága kiszámítható sosem volt, de következetes nagyon is: talán az utolsó őszinte szentimentalista volt mifelénk – egy hiperpragmatikus világban. Szellemi-erkölcsi alapállása végső soron mindig érzékenységéből, empátiájából fakadt.

Bár a születési és fabrikált előjogok teljes tagadása az anarchista korszakában még inkább volt elemi indulat, mint kiforrott társadalomkép, már akkor ugyanaz hajtotta, mint konzervatív-liberális kitérőjekor, amikor épp az áthagyományozott tudáskorpuszok felszabadító erejében bízott. Egy olyan világ vágya, ahol mindenki számára legalább egy kicsit méltóságteljesebb a létezés. Utópia vagy nosztalgia, mindegy is, az érzelmi mozgatóerő megegyezett.

Később a társadalmi igazságtalanságok kitartó krónikásaként pedig úgy hitte, ha már egyenlőség rövid távon úgysem lehetséges, legalább az egyenlő tisztelet adassék meg mindenkinek. Nem igazán törődött az ortodox marxisták kritikáival sem – akik szerint minden identitáspolitikai csatározás pusztán pótcselekvés, amely jórészt tudatosan tereli el a figyelmet a felszámolandó vagyonegyenlőtlenségek alapproblémájáról –, mert valamit addig is tenni kell. Hiszen a nagybetűs ember jobbat érdemel.

NAGYON JELLEMZŐ MÓDON A COVID-LEZÁRÁSOK IDEJÉN IS AZT FIRTATTA ÁJULT ÉRTETLENSÉGGEL, HOGY MIKÉNT SIKERÜLT MILLIÓK SZENVEDÉSÉT, HALÁLÁT ÉS GYÁSZÁT PŐRE BÜROKRATIKUS INTÉZKEDÉSSOROZATKÉNT MEGÉLNIE A MODERN NYUGAT ÁTLAGPOLGÁRÁNAK.

Mintha az együvé tartozás érzése teljesen eltűnt volna ebben a mi kozmikussá hájpolt, pitiáner kis lóversenyünkben.

Naná, hogy volt benne sértettség, hiszen a tét túl nagy, de az eredmény túl kevés. Az eszmei kudarcélmények bántották leginkább. Például hogy a szocializmus versus kapitalizmus történelmi párharcban úgy vált lesajnált vesztes féllé a munkásmozgalom, hogy politikai-kulturális értelemben ma is annak vívmányai definiálják a hétköznapjainkat; az általános szavazati jogtól a nők egyenjogúsításán át a fizetett szabadságig.

Vagy hogy az egyenlőségi mozgalmak eredetileg pontosan azért követeltek általános választójogot, hogy a kapitalizmus vehemens kontrollját így garantálják örökre, ehhez képest a jobboldali populizmus és fasisztoid államkapitalizmus legmegbízhatóbb támasza éppen a proletariátus lett. Nos, az emberek eredendően talán mégsem annyira jók, mégis szeretni kell őket. Meg kell próbálni szeretni őket.

Ilyetén felelősségtudata hol lelkesebb, hol türelmetlenebb, hol csalódottabb volt, de még időskori pesszimizmusa is inkább hatott egy eszköztelen közgondolkodó segélykiáltásának, mintsem beletörődő, végső lemondásnak. Menetrendszerű világvégejóslataival mintha csak azt tesztelte volna, vajon maradt-e még bármi jóérzés bárkiben is.

Tamás Gáspár Miklós javíthatatlan humanista volt, akit nem is kellett megjavítani. Nem romlott el sosem.

Forrás: Index

This entry was posted on 2023. január 15. vasárnap at 18:25 and is filed under Gyász, Társadalom, Történelem. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.