Blikk
2017. október 9-én hunyt el az 1954-es világbajnoki ezüstérmes magyar válogatott utolsó tagja, Tóth II József. Cikkünkben az ő életét, pályafutását idézzük fel.
Tóth II József a Vas megyei Merseváton született 1929. május 16-án, de egész pályafutása a Csepelhez kötődött. Az 1947/48-as bajnokcsapatban nem játszó kerettag volt, a következő idénytől viszont bejátszotta magát az 1950-ig még külön településnek számító Csepel csapatába. Hiába teljesített jól a magyar élvonalban, elmondása szerint az 1952-es olimpiára azért nem juthatott ki, mert Angliában voltak rokonai, és féltek, hogy disszidál. Miután megnősült, ez az akadály elhárult, és 1953-ban bemutatkozhatott a nemzeti tizenegyben.
Az 1954-es világbajnokság előtt pályára lépett, sőt gólt szerzett az Anglia elleni 7:1-en, és Sebes Gusztáv szövetségi kapitány elsőszámú jobbszélsőként számolt vele Svájcban. Pedig erős ellenlábasai voltak a posztján, hiszen a korszak két legerősebb csapatának, a Bp. Honvédnak és az éppen Bp. Vörös Lobogónak hívott MTK-nak olyan játékosai voltak, mint Budai II László vagy Sándor Károly. A Dél-Korea elleni vb-nyitányon még Budai játszott, de az NSZK elleni 8:3-on már ő volt a jobbszélső, és szintén megkapta a lehetőséget Brazília ellen is. Ott azonban súlyos izomszakadást szenvedett, és mivel akkoriban még nem volt cserelehetőség, sérülten a pályán kellett maradnia, hogy legalább lekössön egy embert. Így Uruguay ellen és az NSZK elleni döntőben már szó sem lehetett a játékáról. Sérüléséből sohasem épült fel teljesen, és bár 1957-ig időnként szerepet kapott a válogatottban, már nem ő volt az elsőszámú jelölt.
Tóth II József a Vas megyei Merseváton született 1929. május 16-án, de egész pályafutása a Csepelhez kötődött. Az 1947/48-as bajnokcsapatban nem játszó kerettag volt, a következő idénytől viszont bejátszotta magát az 1950-ig még külön településnek számító Csepel csapatába. Hiába teljesített jól a magyar élvonalban, elmondása szerint az 1952-es olimpiára azért nem juthatott ki, mert Angliában voltak rokonai, és féltek, hogy disszidál. Miután megnősült, ez az akadály elhárult, és 1953-ban bemutatkozhatott a nemzeti tizenegyben.
Az 1954-es világbajnokság előtt pályára lépett, sőt gólt szerzett az Anglia elleni 7:1-en, és Sebes Gusztáv szövetségi kapitány elsőszámú jobbszélsőként számolt vele Svájcban. Pedig erős ellenlábasai voltak a posztján, hiszen a korszak két legerősebb csapatának, a Bp. Honvédnak és az éppen Bp. Vörös Lobogónak hívott MTK-nak olyan játékosai voltak, mint Budai II László vagy Sándor Károly. A Dél-Korea elleni vb-nyitányon még Budai játszott, de az NSZK elleni 8:3-on már ő volt a jobbszélső, és szintén megkapta a lehetőséget Brazília ellen is. Ott azonban súlyos izomszakadást szenvedett, és mivel akkoriban még nem volt cserelehetőség, sérülten a pályán kellett maradnia, hogy legalább lekössön egy embert. Így Uruguay ellen és az NSZK elleni döntőben már szó sem lehetett a játékáról. Sérüléséből sohasem épült fel teljesen, és bár 1957-ig időnként szerepet kapott a válogatottban, már nem ő volt az elsőszámú jelölt.
Klubszinten viszont még várt rá egy nagy siker, a Csepel ugyanis hatalmas meglepetésre megnyerte az 1958/59-es bajnokságot, pedig egy évvel korábban csak a tizedik helyen végzett. A fellángolás azonban csak tiszavirág életű volt, a Csepel a kiesőjelölt csapatok közé sodródott. Ebben közrejátszott az is, hogy a vezetőség nagytakarítást hajtott végre a keretben, több korábbi kulcsembert is kirúgtak, az akkori magyarázat szerint fegyelmi okok miatt. Közéjük tartozott Tóth II József is, aki így 1961-ben befejezte pályafutását.
A futballtól nem szakadt el, alacsonyabb osztályú csapatoknál edzősködött, de komoly feladatot nem kapott. Ahogy egyszer fogalmazott: Csepel messze van Budapesttől. Ez is közrejátszhatott abban, hogy évekig meg sem jelent a neve a sajtóban, a 2000-es évek elején fedezték fel újra. Élete utolsó éveiben sokszor betegeskedett, az 1954-es vb-ezüstérmesek közül utolsóként hunyt el 2017. október 9-én az egyik dél-pesti kórházban.
Forrás: Blikk
