Szemlélek magazin
Nagy port kavar egy gyermekek számára készült könyv, mely a nemi indentitásról is tartalmaz történeteket. A közismert neveléskutatóval arról beszélgettünk, hogy milyen hatásai lehetnek a gyermeklélekre.
– Olvastad a könyvet?
– Igen, egy-két jó írás is található benne, de a legnagyobb rész valójában a nemek összezavarásáról szól. Az alattomosságát tartom a legkárosabbnak. Ez így megtévesztő. Olyan, mint a trójai faló. A kezembe vettem, gyönyörű rajzok vannak benne, ritmikus verselés, ami odáig vezet, hogy a herceg a herceg karjaiban találja magát. Közben semmi nem figyelmeztet a végkifejletre. Sok drasztikusan sulykoló elemet tartalmaz több „meséje” is. Holott egy mese nem sulykol, hanem sugall. A klasszikus és művészi értékekkel bíró mese finoman, de nagyon egyértelműen juttat el az alapigazságokig. Ez a mesekönyv pedig egy nagyon-nagyon kis zugba, egy részterületre viszi el az olvasót. Ezért kérdezem, miért nem írjuk rá, hogy ez a könyv alapvetően az azonos neműséggel vagy mássággal foglalkozó írások gyűjteménye. Ez lenne a legkevesebb.
– Sokan azért is veszik védelmükbe, mert tartalmaz örökbefogadásról vagy hajléktalanságról is egy-egy történetet.
– Ez igaz is. De hogy úgy mondjam, a meleg vizet nem kellett feltalálni. A klasszikus mesék közt is találunk természetesen számos ilyen történetet, gondoljunk csak pl. Babszem Jankóra, aki örökbefogadott fiú, vagy Bambi is árván maradt, Dömdödöm pedig alig dadog. Minden mese figyel a gyengékre, a peremre szorultakra: a hangyát nem tapossuk el, az öregasszonynak köszönünk és segítünk, a legkisebb vitéz indul el a sárkány ellen és a békát megcsókoljuk. Számtalan szimbólum mutatja, hogy vigyázzunk a kicsire, a szegényre, az elesettre.
– A fülszövegen az olvasható, hogy minden gyermek polcán ott lenne a helye.
– Ez szakmailag tarthatatlan álláspont. Pont egy gyermekjogi szakértő jelenti ezt ki? De ha szakmai szempontból vizsgáljuk, láthatjuk, hogy már a pályázati kiírás, amire e kötet elkészült, alapvetően hibás. Hiszen arra kéri a pályázót, hogy saját szempontok szerint dolgozzák át a történetet. Először is:
a mese sosem saját szempontok alapján mesél. Egy közösség letisztult, megállapodott, legyalult igazságairól szól.
A másik, hogy említi a művészi szabadságot az alkotásban. Ez is legyen, de akkor mondjuk azt, hogy ez egy felnőtteknek készült könyv, amelyben az alkotó ilyen formában élt a szabadságjogával. És egy nagykorú majd eldönti, hogy le akarja-e venni a könyvespolcról vagy sem.
– Mivel a népmese szájról-szájra terjedt, azért mindenki formálhatott rajta a maga ízlése szerint. Akkor az nem saját szempontú?
– Nem egészen. Ha a faluban Juliska hozzátette a saját álláspontját az eredeti sztorihoz, akkor azt a következő mesélő újraformálta, lefaragta. A jó mesemondó az élet alapértékeit soha nem változtatta meg. A jó jó, a rossz rossz maradt. Igen-igen, nem-nem. És ha valami sérült, vagy eltérő, akkor azon segíteni kell, hogy visszataláljon az élet útjára. Tehát kijelenthető, hogy a klasszikusokban csak a közösség szempontjából továbbhagyományozható értékek vannak. A nagy egészet szolgáló alapigazságokat mutatja be. „A mese élni tanít” – ahogyan Boldizsár Ildikó mesekutató és meseterapeuta találóan fogalmaz. Tulajdonképpen arról szól, hogy arra van az élet, erre meg a halál. És a kettő közt nincs átmenet. Egyébként alapvetően a mese felnőtt műfaj volt. Hiszen mindenkinek szüksége van arra, hogy újra és újra ránézzen az iránytűre, hogy segítsen eligazítani bennünket a zavarosban.
– Miért tolódott el a műfaj a gyermekszobák felé?
– Természetesen akkoriban is ott sündörögtek a kicsik a nagyok körül. És mindent hallgattak. Mert hallhatták. (Leszámítva a speciálisan felnőtteknek szóló történeteket, de ezektől most tekintsünk el, azt sosem a gyermekek előtt mesélték.) A szimbólumok a gyermekek lelki világának megfelelő képekben beszélnek. A mese a jót jónak nevezi és a rosszat rossznak. A következmények is világosak. Aki jót tesz, jót kap, még ha nehézségek árán is. (Jótett helyébe jót várj…) A vitéz nem várja otthon, hogy a királylány bejön majd a szobába, hanem elindul, alászáll a pokolra vagy felmászik az égig érő fára. Túljut pár nehézségen, legyőzi önmagát, segítséget kér és ad másoknak, mire odaér az életcéljához. Nem lehet mutyizni! Ha nem tartottad be a szabályt és a parancs ellenére hátranéztél, akkor bizony kővé válsz, száz évre! Nem mondhatod, hogy nem is néztem annyira hátra, és jogom volt hozzá, legyen inkább csak ötven év! A leggyönyörűbb, amikor azt is kimondja a mese, hogy ebből a helyzetből önmagad által nem menekülhetsz. Csak ha valaki hasonló áldozatok által megment, mert igazán szeret téged. Érezhető, mennyi bölcsesség lapul a sorok között. A szimbólumok belső feldolgozásából pszichés energia származik, ami oldja a szorongásainkat, edzi az akaratot és számos pozitív hatása van.
– Már kaptunk képet arról, hogy hat jól egy mese. De hogyan árthat?
– Az óvodás, kisiskolás korban még nem alakul ki a többszempontú gondolkodás. Épp abban az életszakaszban, amit a könyv fülszövege ajánl. 7 éves kortól is csak éppen megkezdődik ez a folyamat, ha megfelelő táptalajra talál. Így, amikor már érettebb személyiségek lesznek, ezeket az átmeneteket be tudják majd fogadni. Kodály Zoltán mondja: „a gyereknek a legjobb is csak éppen elég jó.” A tiszta forrásra mindenhol oda kell figyelnünk a gyermekeinkkel kapcsolatban, nem csak a táplálkozásban.
Egy óvodásnak nem adunk koktélt, annak ellenére, hogy a világ színes és koktél is létezik és én is szívesen megkóstolom. De nem öt évesen.
Csak a tiszta szellemi táplálék az, ami segíti a gyermeket, hogy ebben felnövekedve megerősödjön, és a belsővé tett értékek mentén tudjon majd dönteni. Toleranciára, befogadásra, irgalomra nem a nemi identitás összezavarása során nevelünk. Elfogadjuk a meséből az öregembert, a szegényt, a gyengét, hiszen velük élünk. De nem mondjuk ki, hogy ez a helyzet optimális és jó. Hanem törekszünk a segítségre, a gyógyulás felé vezető útra lépésben.
– Miként tekintsünk a nemiségünkre vagy annak másságára?
– A nemünk határozottan eldől már születésünk előtt, a teremtés nem képez átmeneteket. Igen kis százalékban fordul elő ezzel ellentétes jelenség, pl. a hermafroditák, de ez terápiás terület, valóban nem tartozik a gyermekek világába. Ez egy nehézség. A társadalom kis százalékát érinti szerencsére. Nyilván keresnünk kell a segítséget, hogy meggyógyulhassanak az ezzel együtt élők. A nemi identitás bizonytalanságát a színtévesztéshez is hasonlíthatjuk. Vagy a tejallergiásokkal ugyanez a helyzet. Nem jelentjük ki, hogy allergiásnak lenni márpedig jó. Hanem megpróbálunk minden olyan módszert, ami ahhoz segít, hogy a meglévő nehézségeik ellenére is teljes életet tudjanak élni.
– Sokan mégis azt mondják, hogy a homoszexualitásuk természetes, hiszen már születésük előtt is ilyenek voltak.
– Ha ez igaz is lenne – megjegyzem számos kutatás cáfolja -, akkor sem szabadság az, amikor ezerből egy lesz, aki megmondja merre kormányozzon a többi ezer. Hiszen azoknak is van szabadságuk abban, hogy nem akarják ezzel összezavarni a saját gyermekeiket. Nekem magán- és szakmai véleményem is az, hogy ez az esetek döntő többségében nem genetikai meghatározottság, hanem egy sérülés. Érdemes lenne kutatni, mi volt az a pillanat vagy élmény vagy emlék, ami a jelenlegi állapotot előhívta. Ha megvan, lehet ezen segíteni. Világra jövünk egy halom sajátos nemi jelleggel attól függően, hogy nőnek vagy férfinak születünk. De mindezek széles skálán mozognak. Például valaki nagyon férfias vagy nagyon nőies alakkal rendelkezik, míg mások nem. De az utóbbiakat is – ezen a skálán belül -, segíthetem, hogy megerősödjenek az eredetiségükben. Elképzelhető, hogy aki számára a homoszexualitása már normális, gyermekként nem erősítették meg eléggé azt, hogy ő nő vagy férfi. Vagy nem jól. Ha pl. valaki önbizalomhiányos, nem arra neveljük, hogy keress magad mellé valakit, mert magad úgysem állsz meg a lábadon. Hanem az önbecsülését erősítjük meg. Ez a nevelés feladata.
– A kulcs a nevelés?
– Csak az az ember tud majd ebben a „színes”, zűrzavaros világban jól megállni, aki gyermekként kellő belső szilárdságot kapott. Ő tud majd ezekkel az átmenetekkel valamit kezdeni. Mindig a paradicsompalántát hozom fel példának. Minden eszközzel vigyázzuk, óvjuk addig a percig, amikor már azt látjuk, megerősödött. Akkor ültetjük csak ki a kertbe. Tudjuk, hogy az élet azért gyakran jégverés meg fagy meg minden. Akkor ne kezdjük el már palánta korában egy kicsit érzékenyíteni, mert nemsokára úgyis jön a jégverés? Ha igen, akkor a palánta nem fogja túlélni ezt az időszakot sem, nemhogy megálljon a jégverésben. Vagy egy másik példa. Tanítjuk, hogy írjuk az „a” betűt. Ezt tisztán, világosan, újra és újra. Nem mondja a tanító, hogy akkor lehet így is írni meg úgy is. Meg kicsit laposabban, vagy cirill betűvel vagy rovásírással vagy szájjal. Ez a gyereket csak összezavarná. Lehet, hogy felnőttként majd kiválasztja, hogy ír, de nem kisiskolásként. A hangsúly az egyértelmű iránymutatáson van. A könyv kapcsán tehát azt mondom, hogy
ha nyitva hagyjuk a kaput és lehetősége van a szülőnek megvásárolni, figyelmeztessük őket, hogy nem ezzel teszik a legjobbat a gyermeküknek.
Még akkor sem, ha otthagyja a választás lehetőségét, hogy később akár a saját nemével éljen a gyermeke. Ez egy felnőttkori döntés. Ami nem is a legjobb szó, mert amint utaltunk már rá, rengeteg körülmény játszik szerepet ennek kialakulásában. Nem helyezhetjük gyermekeink vállára a döntés terhét. Én a beszélgetéseim során szellemi hormonkezelésnek hívom a jelenséget. Hiszen a fejlődés, a személyiség harmonikus kiteljesedésének egészséges ívét rontja el/rontja meg ez a hozzáállás.
– Nyugaton az identitáshoz való könnyelmű hozzáállás már ismert.
– Ott, ha az óvónő észreveszi, hogy egy kislány traktorral játszik, akkor figyeli, hogy ez talán akkor már nem is kislány. Kiskorban kaphat már olyan hormonkezelést, ami segíti a nemi változást. Nagyon jól érezzük, hogy ez így nincs rendben. És a minimum az, hogy nincs a helyén a dolog. Számomra ez megrontás. Régen viccként mondtuk, hogy „azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány”. Most ez elkövetkezett. És sajnos, ha kitekintünk, láthatjuk, hogy a mesekönyv csak az első lépés. Láttam már szoknyás királylánybabát, aminek hímvesszője van…No comment.
– Kinek van a legnagyobb felelőssége a nemi identitás kifejlődésében?
– Elsősorban a család szerepe a döntő. Ha azt látja egy gyermek, hogy anya és apa kapcsolatából fakad az éltető szeretet, akkor az tiszta sor. De ha elkezdjük ragozni, hogy akár lehetne máshogy is, akkor nem értik, mi is az élet rendje. Ezt a rendet fel lehet borítani, de annak következménye van. Óriási méltóság a szabad akarat, de úgy érzem, ebben a helyzetben durván visszaélünk vele. Elég világossá tette a Teremtő a világ rendjét. Nem születik élet máshogyan. Az ilyen jellegű didaktikus, kioktató szexualitás nem a mesék világába tartozik. Bármennyire is meseszereplőket használnak fel rá. A szexuális nevelés ebben az életkorban nem ezt jelenti. A mesének nem ez a dolga. Életkori sajátosság is, hogy ebben az életszakaszban elzárkóznak a nemiség ilyen megközelítésétől. Ez egy természetes pszichés védekezés. Például hiába természetes, hogy anya és apa otthon meztelenül mászkál, de a kicsik ezt nem szeretik. És ha nem találkoznak felnőtt meztelenséggel ovisként, attól még a testük nem fog tabuvá válni maguk számára. Esetleg megtanulják, hogy a testünk jó dolog, szép is lehet, de nem kirakat.
– A gyerekeink találkoznak a való életben is a könyvben említett kérdésekkel.
– Igen, de ha már mesének hívja ezt a szerző, akkor mindez túl didaktikus. Ezért irodalmilag sincs a helyén. Bár az élet más területén is megfigyelhetjük ezt a fajta szemléletet. Sajnos sok hittankönyvben is olvashatóak a túl szájbarágós tanmesék. Jobb lenne, ha nem vonnánk le egy jó történet végén vastagon a tanulságot, hanem mindenki a saját érzelmi hálójában dolgozhatná fel. Onnan húzódik le a tudatalattiba. Bízhatunk a jó mesében, a jó irodalomban, a tiszta forrásokban. Az érzelmi azonosulás útja rendkívül hatékony. Ha pedig belenyomjuk mindezt mások szájába, az erőszak.
Egyszóval nincs helye az óvodákban, iskolákban és a gyerek könyvespolcokon, mert nem segíti a szilárd személyiség megalapozását.
– A magyar oktatási rendszer engedi, hogy az efféle könyvek és a hozzájuk tartozó munkafüzetek, oktatási segédletek, foglalkoztatók bejussanak az iskola falai közé?
– Sajnos nem tiltja ki egyértelműen. Ezért kell, hogy felemeljük a szavunkat. Ne tehessenek fel olyan kérdéseket pl., hogy szerinted fontos-e, hogy fiú vagy-e vagy lány? Azt a vitakultúrát viszont most kellene megtanítani, hogy csak arról a témáról vitatkozzunk, amely területen megfelelő mennyiségű információnk és megbízható tudásunk van. Egy gyermeknek a nemi identitása pont nem egy ilyen terület. Erre nem lehet ekkor még megfelelő rálátása, sem érettsége ahhoz, hogy a dolgok súlyát mérlegelje.
Mindezeken túl pedig, tudod, sokszor elgondolkozom azon, hogy földünk túloldalán, amikor naponta sok-sok gyermek hal szomjan, amikor hálásak lennének azért, ha hetek után egyszer nem éhen fekhetnének le a földön kialakított „ágyukba”, vajon meditálnak-e azon, hogy szeretem-e, hogy fiúnak születtem, nem lennék-e boldogabb, ha holnaptól szoknyácskát húzhatnék…??
Forrás: Szemlélek
