Figyelő
Tenni akaró szociális munkásként könnyen az ember ölébe hullik egy Soros-ösztöndíj. Ezzel mindaddig nincs is baj, amíg ki nem derül, hogy egészen mást vár el a hálózat az aktivistától, mint a mélyszegénységben élők segítése. Mert ez utóbbi pont nem cél.
Erről beszélt a Figyelőnek Békés Bence, aki az ország több cigánytelepén járt jogvédőként, de aztán kiábrándult a Soros-féle sajátos filantrópiából.
– Minden szociális munkásból törvényszerűen baloldali aktivista lesz?
– A szociális munkások döntő többsége se nem baloldali, se nem aktivista. Ez egy elsősorban fővárosi jelenség, és itt is inkább azokra jellemző, akik egyéb tevékenységeik miatt kötődnek a baloldali aktivizmushoz, vagy az aktivizmus miatt mentek szociális területre. Hasonló az arány, mint a civil szervezeteknél, ahol hatvanezer szervezetből csak pár tucat az, amelyik előtérbe helyezi aktuálpolitikai nézeteit. Az igaz, hogy a szociálismunkás-berkekben 2010 után elindult egyfajta politikai aktivizmus, kialakult egy baloldali kör. Jómagam 2009 tavaszán kaptam ösztöndíjat a Nyílt Társadalom Intézettől. Az volt a feladatom, hogy keressek támogatandó roma szervezeteket vagy szerveződéseket; sok csoporttal és aktivistával kerültem kapcsolatba.
– Kétféle, egymással érintőlegesen sem találkozó narrációval találkozhat az ember a közbeszédben a mélyszegénységet, valamint a cigányság helyzetét illetően. A liberális civil szervezetek, jogvédők és politikusok út szélén hagyottakról meg segélyezésről beszélnek, a kormány viszont azt mondja, a kiút a munka: segítséget kap mindenki, aki szándékot mutat a felzárkózásra.
– Az előző szemlélet mentén indultam el magam is; úgy nevezem, áldozati narráció. A 2010 előtti egy-két évben már világossá vált számomra: nem segít a romákon, ha áldozatnak láttatják őket. Ezzel a tudattal nem lehet előrelépni, csak konzerválja a helyzetet. A másik megállapításom az volt, hogy kizárólag a többséggel való együttműködéssel lehet változtatni az állapotokon. Viszont az áldozati kultúrának hangsúlyos eleme volt, hogy lehetetlenné tette a partnerek közötti kooperációt.
– Tehát azt sugallták a romáknak, hogy számukra előnyösebb, ha nem állnak szóba a hatalommal?
– Azt sugalltuk nekik, hogy a politikai hatalom ellenség, csak az erőből ért, és a saját közösségeik azon tulajdonságairól, amelyek lehetetlenné teszik az együttműködést, nem szabad beszélni, mert az áldozathibáztatás, és csak a rasszizmust táplálja. 2010 előtt lehetett látni, hogy a szociális és etnikai feszültségek kritikusan súlyossá váltak, ennek oldalvizén a Jobbik nagyon megerősödött. Azt is lehetett tudni, hogy a rendőrség utcán szolgálatot teljesítő állományának egy része is feléjük húzott. Gyurcsány nem tudta leváltani a miskolci rendőrkapitányt, az állam végtelenségig meggyengült, amiben ennek a szociális és etnikai feszültségnek nagy szerepe volt. Csoda, hogy ezekben az években nem robbantak ki jelentősebb tragédiákkal járó tömegesemények.
– A segélyezés aranykoráról beszélünk?
– Nem teljesen, mert Gyurcsány az utolsó pillanatokban elkezdte lefaragni az erre szánt forrásokat, csak ő nem tett mellé mást – ez lényeges különbség.
– Merthogy ha egy generációval feljebb nézünk, a roma szülők még dolgoztak, felszívta őket a szocialista ipar, nem mellesleg meg közveszélyes munkakerülésért elzárás járt 1989-ig.
– Pontosan érzékelték maguk az érintettek, hogy megöli a lelket a tétlenség meg a segélyre várakozás. Amerre én jártam az országban – legalább nyolcvan cigánytelepről van szó –, mindenhol mindenki azt mondta: ne segélyt adjatok, hanem munkát. Ha nincs „rendes” feladat, akkor a közmunkát terjesszétek ki, s tegyétek folytatólagossá. Nekem kifejezetten tetszett a 2010 után elindított új gyakorlat, azzal együtt, hogy minden ilyen nagy átállítás veszteséggel is jár. Jól látható volt, hogy a segélyezés átszervezésével, a munka irányába tereléssel párhuzamosan a korábbi etnikai feszültségek is csökkentek. Nem láttuk többet grasszálni a Magyar Gárdát és a Betyársereget, illetve nagyon sok helyről hallottam történeteket arról, hogyan vált békésebbé, nyugalmasabbá egy falu.
– A területen tevékenykedő balliberális civilek és a sajtó szerint a közmunka semmiféle értéket nem teremt, sőt kifejezetten megalázó.
– Rabszolgamunkának nevezik, persze. A nemzetközi szakirodalom már a kilencvenes években kifejtette: az államnak rengeteg pénzt kell fordítania arra, hogy az állástalan mielőbb visszakerüljön a munkaerőpiacra, mert hat hónap elteltével ennek csökken az esélye, beállnak olyan mechanizmusok, amelyek miatt lényegesen nehezebb munkát találni. Mit mondhatunk arra a rengeteg emberre, aki az elmúlt 15-20 évben vagy eddig még soha nem dolgozott? Őket nem lehet egyik napról a másikra munkába állítani, sokuknak csak a gyerekét lehet majd. Amikor ösztöndíjas voltam, szerveztek a szikszói cigánytelepen az asszonyoknak pelenkacsomagolást. Bálából kellett volna szortírozni a selejtet, majd becsomagolni a többit. Ebből a munkából meg lehetett volna élni, és egy civil szervezetet is el lehetett volna tartani. De megbukott a dolog. Nagyon egyszerű tevékenység volt, mégsem tudták az elvárt minőséget nyújtani. Tisztességes emberek voltak, de ez nem ment.
– Miért támadják a civil szervezetek a munkán alapuló felzárkóztatást, miért szeretnék konzerválni az áldozati szerepet és mítoszt?
– Ezek a civilek többségükben azok, akiknek fogalmuk sincs a helyi viszonyokról, a célcsoport és környezetük jellemzőiről, a leszakadó térségek mindennapjairól, viszont a rendszerváltás utáni, külföldi mintákra alapozó szociálpolitika vagy jogvédelem dogmákká vált tételei az iránymutatók számukra. A jogvédelem területén magam is részt vettem a TASZ romaprogramjának a megírásában, nagy részét én írtam. Egy évig jártunk Ózdra és környékére Juhász Péterrel. Az a projekt a helyi igényekre és szükségletekre reflektált. Kifejezetten figyeltünk arra, hogy ne gerjesszen további helyi konfliktusokat, hanem olyan humánerőt vigyen helyi szintre, amellyel magát a jogot lehet érvényesíteni. Aztán más irányt vett a megvalósulás, három hónap után le is léptem. A terepmunkából Budapestről, Skype-ról irányított történet lett, s a jogvédő tevékenységet folytatók nem is tudták, milyen helyi problémákba nyúlnak bele. A visszacsatolás, az utánkövetés kimaradt belőle, ahogy az általam ismert összes jogvédő programból. Tehát nem is voltak kíváncsiak a hatásra, a képviselt családok és közösségek további sorsára.
– Elmondhatjuk azt, hogy a 2010 előtti, etnikai feszültségekkel terhelt helyzet konszolidálódott?
– Mindenképpen. A romák terrorizálása véget ért. Az a balos vélemény, hogy a közmunka megbukott, mert a közmunkásoknak csak a 10-15 százaléka kerül a nyílt munkaerőpiacra, hazugság. Az ellenkezője igaz, kifejezetten jók az eredmények. Pár nappal ezelőtt beszéltem egy telepen élő barátommal, akinek semmiféle politikai vagy civil szervezeti érintettsége nincs, és elmondta, hogy aki akart, elment a telepről közmunkába, majd mostanában le is csökkentették a közmunkások számát, mert sokakat foglalkoztatnak immár a környező üzemekben. A vejei – akik nyolc általánost végeztek – közül az egyik 300 ezer forintot keres.
– Amint ezt leírom, nyolc cikk fog megjelenni, hogy ez nem létezik, hazugság. Számít erre?
– Így reagálnak majd, tudom, rengeteg vitám van ebből. De a valóság előbb-utóbb megmutatja magát. Ezzel és a korrupcióval kapcsolatban van a legtöbb polémiám. Azt mondják, hogy most sokkal nagyobb a korrupció, miközben 2010-ig jóval kevesebben foglalkoztak ezzel a témával, mint ma; lehet mondani, hogy tizedannyian. Érdekes módon eztán indultak el olyan új médiumok, amelyek kifejezetten és szervezetten közpénzfigyelésre fókuszáltak. Civil oldalon meg döbbenetesen megsokszorozódott ez a tevékenység. Míg korábban a TASZ vagy más szervezetek évente maximum hat-nyolc közérdekű adatigénylést adtak be, 2010-et követően naponta ennyit. A civilek és a média kezében lévő ellenőrző reflektor azelőtt csak pislákolt, a Fidesz győzelme után meg mintha száz százalékra kapcsolták volna.
– Kinek a kezében van ez a reflektor?
– Aki finanszírozza.
– A hangoskodó civilek jelentős részét a Soros-alapítvány finanszírozza. Erre utal?
– Így van. De tudok más forrást is, amelyik évtizedek óta jelen van Magyarországon, azonban csak most lett fontos számára a téma.
– A cigányügyben mekkora a Soros-szervezetek szerepvállalása?
– Szerencsére nem nagy. Lehetett érzékelni kísérleteket arra, hogy éhséglázadások legyenek. Amikor ösztöndíjasként terepen voltam, azt láttam, hogy adott ponton megjelent a budapesti közösségszervező, s azt mondta: asszonyok, ezentúl én fogok idejárni hozzátok, és kiképezlek benneteket a tüntetésekre. Az ottani vezetőket félretolták volna, ám a helyiek erre teljesen normálisan úgy reagáltak, hogy soha többet nem álltak velük szóba. Persze pénzt se kaptak, legfeljebb egyszer.
– Milyen módszereket használnak még ezek a civilek a befolyásolásra?
– A körülbelül kétszázezer embert foglalkoztató közmunkaprogram kapcsán nyilván sikerül pár tucat visszaélést, durvaságot begyűjteni, majd a médiában rákenni az egészre. Az egyedi integrációs programok is szembeállíthatók az állami rendszerrel, folyamatosan azt lehet kérdezni, hogy a kormány miért nem úgy csinálja, mint azt Sajókazán, Toldon vagy más civil projektekben teszik. Miközben abban biztos vagyok, hogy ezek a civilek pontosan tudják: azt, amit ők csinálnak, nem lehet országos kiterjesztésű programmá tenni. Így viszont őket felhasználva szólják le az oktatás átszervezésének a pozitív lépéseit.
– Kultúrharc folyik, amelyben a jobboldali konzervatívok igyekeznek megőrizni a hagyományos értékeket a Soros-hálózat nyílt társadalom utópiájával szemben. Ezen túlmenően mi lehet még a tétje az április 8-i parlamenti választásnak?
– Ilyen mértékben még soha nem akartak kívülről belenyúlni a magyar belpolitikába, ez önmagában elég ijesztő. Ha az ellenzék kerül hatalomra és megtartja az ígéreteit, azaz szétveri a közmunkát, visszadobják az önkormányzatokhoz az oktatást, az végzetes lesz az esélyegyenlőség szempontjából. A kis iskolák a helyi politikai játszmák martalékává válnak. Korábban az Ózd melletti Farkaslyukban a szülők hordták be a fát telente az iskolába, hogy legyen fűtés, majd leülték a lopásért kapott büntetést. Ennek a Soros típusú világnak az egyik nagy bűne, hogy iszonyatosan leegyszerűsítette a közbeszédben ezeknek az ügyeknek a tárgyalását. A populizmus ellen populizmussal harcoltunk, s ezzel megsokszoroztuk azt. Ez is kultúrharc.
– Miért szállt ki a hálózatból?
– Ha megváltozik az ember szemlélete, akkor annak természetes következményei vannak. Én két évig kaptam ösztöndíjat, majd további három éven keresztül folytattam a vállalt feladatok elvégzését saját pénzből, a szabadidőmben. A végleges döntésem 2013 környékén született: többet nem tartom velük a kapcsolatot. De a mai napig van közeli hozzátartozóm, barátaim, akiknek nem az a véleményük, mint nekem, és van kötődésük ehhez a közeghez. Sokan magas színvonalú, értékes munkát végeznek. A vitáink nem rongálják, hanem értékesebbé teszik a személyes kapcsolatunkat. Persze vannak olyanok is, akik megszakították velem a kapcsolatot vagy személyeskedő módon támadtak, mert nem fogadják el, hogy az a fajta segítői attitűd, amely a segítettet egyfajta áldozati státuszban tartja, nem működik.
