Csarnai Márk, Metszet.info
1848. március 15-én – az európai forradalmi hullám részeként – Pest-Budán is kitört és vér nélkül győzött a forradalom a nemzeti szuverenitás és a polgári átalakulás jelszavaival. Megszületett a modern parlamentáris Magyarország, és megkezdődött a szabadságharchoz vezető folyamat, amelynek célja a Habsburg-uralom megszüntetése, a függetlenség és az alkotmányos berendezkedés kivívása volt.
Március 15-e 1928-ban vált hivatalos keretek közt megtartott nemzeti megemlékezéssé. A kommunisták az 1950-es években eltörölték, majd később újra visszaállították a szigorúan meghatározott keretek közti megünneplését. A rendszerváltozás után az Országgyűlés nyilvánította hivatalos nemzeti ünneppé az 1991. évi VIII. tv. alapján, amelyet a 2012-es Alaptörvény is megerősített.
1945 márciusában még dúltak a harcok Nyugat-Magyarországon, mikor Szegeden a Független Kisgazda Párt (FKgP) képviseletében Balogh István római katolikus pap és Rákosi Mátyás közösen emlékezett meg az 1848-as forradalomról. A háború utáni rendszer első intézkedése volt, hogy az 1390/1945. évi miniszterelnöki rendelettel március 15-ét nemzeti ünneppé nyilvánította. Az 1947-től kiépülő kommunista hatalom saját előképét akarta látni az 1848-as forradalomban, és 1848 eszméivel együtt sajátította ki a megemlékezéseket is, majd megkezdődött március 15. tartalmának teljes átformálása. Az 1948-as évfordulót még uraló Kossuth-Petőfi-Táncsics alakja mellé, illetve helyére bekerült a Lenin-Sztálin-Rákosi hármas alakzat, s a nemzeti trikolór színeit immár határozottan elnyomta a vörös, végül 1951-ben egy minisztertanácsi rendelet megszüntette az ünnep munkaszüneti jellegét.
Kisajátított ünnep a Rákosi-rendszerben, forrás: mult-kor.hu
1848 valamennyi célkitűzése, a sajtószabadságtól kezdve az idegen katonák hazaküldésén át a nemzeti függetlenségig, mind kellemetlen volt a szovjet megszállásra épült diktatúra számára, amely megpróbálta kiirtani a társadalomból a szabadság iránti vágyat. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt ’48 újra a függetlenség szimbólumává vált. A forradalom egyik követelése volt március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása, melyet október 28-án Nagy Imre rádióbeszédben jelentett be. A szovjet intervenciót követően március 15. üzenete félelmetessé vált a Kádár-rendszer szemében, mely ’48-at éppúgy nem tekintette nemzeti ünnepnek, mint a Rákosi-éra és ismét munkanappá változtatták. A levert szabadságharc újraindítását nem véletlenül erre a dátumra tervezte a Márciusban Újra Kezdjük mozgalom. Ám a szervezkedés – elsősorban az újjászerveződő politikai rendőrség munkájának hatására – a házfalakra festett „MUK” feliratok szintjén elhalt. Jórészt a MUK ellensúlyozására szervezték 1957. március 21-én – a Tanácsköztársaság évfordulójára – tízezer fegyveres munkásőr demonstratív felvonulását a fővárosban.
1957. március 15., forrás: Szegedi Néplap
A hatvanas évek elejétől iskolai ünnepségeket ugyan már országszerte tartottak, ám a felnőttek számára továbbra is munkanap volt a forradalom évfordulója. A rendszer propagandagépezete a Forradalmi Ifjúsági Napok (FIN) keretében igyekezett összekapcsolni a ’48-as forradalomra emlékező március 15-ét az 1919. március 21-i Tanácsköztársaságról és az 1945. április 4-i „felszabadulásról” való megemlékezéssel. Az 1970-es évek elején a kül- és belpolitikai események – a prágai tavasz elleni fegyveres beavatkozás, a magyar reform megakadása, az ún. munkásellenzék jelentkezése – az ifjúság körében is egyre nagyobb ellenállást váltott ki, melynek megnyilvánulási lehetőségét március 15. nem hivatalos nemzeti jelszavakkal való megünneplésében találták meg. 1971-től kezdve Budapesten több megmozdulás is volt, melyet a hatalom gumibottal oszlatott szét, a résztvevőket őrizetbe vették, több száz fiatalt pedig kizártak a felsőoktatási intézményekből. A március 15-i megmozdulásoknak a „puha diktatúra” úgy próbálta erejét venni, hogy már az ünnepet megelőző napokban több „gyanús” fiatalt őrizetbe vett, az iskolákban egész napos megemlékezéseket szerveztek, hogy a diákok ne mehessenek az utcára, illetve a problematikusnak számító közterületekre a KISZ jelentett be rendezvényt, miközben a Munkásőrséget is mozgósították.
1972. Petőfi szobor, forrás: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
A ’80-as években kibontakozó ellenzéki irányzatok által szervezett eseményeken, összejöveteleken kezdetben néhány százan merték ünnepelni március 15-ét, azonban a rendszerváltás előestéjére, már több ezren vonultak fel és vettek részt koszorúzáson, ünnepi beszéden, mely a hatalom akaratának erodálódását jelezte. Az 1988. március 15-i tüntetés a Kádár-rendszer addigi legnagyobb ellenzéki tüntetése volt, jelezte a fokozódó társadalmi elégedetlenséget és a magyarság szabadságvágyát. A tüntetők 1956 óta először követelték nyilvánosan a többpártrendszert, a sajtószabadságot, az új alkotmányt és Kádár távozását. A tüntetés, a letartóztatások ellenére felgyorsította a pártosodás folyamatát és megdöntötte azt a tévhitet, hogy a rendszer leválthatatlan. 1989. március 15-e egy defenzívába szoruló rendszer végnapjait tükrözte, és egyben a demokratikus átmenet lehetőségeinek irányába mutatott. 1987 decemberében az MSZMP Politikai Bizottságának határozata március 15-ét ismét piros betűs ünneppé-, a demokratikusan választott Országgyűlés 1991-ben pedig hivatalos nemzeti ünneppé nyilvánította.
1989. március 15., “Ennyi volt, elég volt”, forrás: tortenelemportal.hu
Írta: Csarnai Márk, történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos segédmunkatársa
Az eredeti bejegyzés a Metszet.info-n jelent meg 2017. március 15-én (link).
csepel.info
Azért fejlődünk. Ugyanaz az csőcselék Kádár alatt még gumibotozott, most már csak fütyülésre telik nekik.
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját, hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.
Az a csőcselék aki akkor gumibotozott,ma a kormányban és a rendőrségen is bent van.Ugyanúgy bevihetnek politikai okokból mint akkor.2x engem is bevittek,mert gyanítják hogy hungarista szervezetekhez tartozom.(ez nem igaz,csak a rendezvényekre járok mint szimpatizáns,tag nem vagyok sehol) Nem győzöm ismételni:nem volt rendszerváltás.