“Egy kiló kenyér közhaszna nagyobb, mint egy bármilyen jól esztergált bütykös tengelyé, aminek a megmunkálásán apám valamikor oly sokat dolgozott a Weiss Manfrédban, majd a Csepel Autógyárban.”
Szabad Föld, Csepel.info
Herder-díjas történész, volt kultuszminiszter, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke, a neve mint jelölté vetődött fel a köztársaságielnök-választások idején, sőt legutóbb miniszterelnök-jelöltként is beszéltek róla, ha csak néhány napig is. Glatz Ferenccel, a Magyar Nemzeti Vidék Hálózat elnökével Tanács Gábor beszélgetett.
– Ön elsősorban történész, mégis gyakorlatilag bármilyen posztra keresnek embert ebben az országban, a neve biztosan felmerül. Ennyire univerzális lenne?
– Gyermekkorom óta egyaránt érdekel a természet és az emberi közösségek megismerése. A dolgok eredetének tudása és a dolgok további sorsának alakítása is. Ez magyarázza, hogy ugyanolyan szenvedéllyel kutatok, írok, mint szerkesztek vagy szervezek konferenciákat, hozok létre új intézményeket. 1956 és egy kitűnő történelemtanár hatására történelmet tanultam, de például a fizika, a biológia iránti érdeklődésem még a történész-világkongresszusokon előadó történészként is megmaradt bennem. Kollégáim megdöbbennek, amikor a modern ember életfeltéeleinek taglalásakor rákérdezek: vajon tudják-e, hogy egy kilogramm hús megtermelése mögött hány ezer liter víz felhasználása rejlik? Pedig csak ember és természet viszonyának ismeretében lehet dönteni a politikában preferenciákról, élelemtermelésről, környezetkultúráról, útépítésről, vízgazdálkodásról. Rosszul neveljük mi, történészek a politikusokat is. A II. világháború után alakult ki az a felfogás, hogy a politikai hatalmi és a katonai tényezők az igazán fontosak az emberiség történelmében, és hogy a jövő is ettől függ.
– A pártok úgy látják, hogy a választásokon dől el minden.
– Az egyoldalú érdeklődés hagyományát csak felerősíti a politikai rendszerváltás Kelet-Európában. Az emberek azt hitték, hogy bevezetik a politikai többpártrendszert, és attól azonnal fehérebb lesz a kenyér. A politikusok pedig szavazatnyerés céljából megígérték, hogy majd ők, a politika, mindent elintéznek. Most látszik, hogy ez nem nagyon volt sikeres jövőépítés. Tisztában vagyunk azzal, hogy húsz év múlva az lesz a nagy kérdés: van-e víz a poharunkban?
– De mi köze ehhez a történettudománynak?
– Sok köze lehetne. Például: napjaink és a jövőnk talán legnagyobb kérdése, hogy mi okozza a Föld felmelegedését. Az egyik álláspont szerint ezt emberi tényezők, így a fosszilis energiahordozók, azaz a szén, a gáz, az olaj elégetése. A másik szerint csupán a Föld öntörvényszerűségéből következik a felmelegedés. A vitát és így a jövő teendőit is eldönthetné, ha a történészek meg tudnák mondani, hogy az elmúlt 150 évben a gőzgép, majd a robbanómotorok, a nagy energetikai rendszerek üzemelése óta menynyi fosszilis energiahordozót bányásztunk és használtunk fel. Ehhez viszont a történésznek tudnia kell technikai alapismereteket, földtörténetet, egy kis geofizikát, kőzettant és kémiát, hogy a felhasználást rekonstruálhassa. Ön univerzalitást emlegetett, én inkább szintetizálásnak nevezném.
– Szóval, ön jól szintetizál, és ezért forgott fent a neve az idei miniszterelnök-keresés közben is?
– Nem hiszem. Egyébként csak a nevem forgott, nem én forogtam; valóban, tizenöt év alatt többször is. Nem gondolkodtam rajta, miért. Talán azért, mert az utóbbi 19 évben elsősorban konfliktuskeltő politikusok és közéleti emberek kerültek a felszínre. Míg én, ismerten, konszenzusteremtő vagyok. Nem elvtelenségből. Apámtól tanultam: ne azt nézd, ki mondja, melyik oldalról, hanem azt, hogy mit mond. Mind jobban növekszik az igény a szakszerűség, a tudományos megközelítés iránt. Ez nyugaton már gyakori: nézze meg Ausztriát, Németországot, elő-előjönnek a nagykoalíciók. Visszatérve kérdésére, a miniszterelnökség emlegetésére: két napon belül kiderült, hogy egy olyanfajta professzorkormány, amely esetleg nagykoalíciós alapon, addig intézi a dolgokat, míg a választások lezajlanak – szóba sem jöhet. Amikor ez világossá vált, írtam egy levelet, hogy felejtsék már el a nevemet is.
– Hogy keveredett a vidékpolitikába?
– Szakmai, és nem érzelmi alapon. Akadémiai elnökként, 1996-ban javasoltam, hogy az akadémikusok egyik fő kötelessége legyen a Kárpát-medence népeinek jövőjét abból a szempontból vizsgálni, mit kínál az itt élőknek és követel az itt élőktől a következő 20-30 év. Aktívan részt vettem a vízgazdálkodás, energetika, mezőgazdaság, környezetvédelem, informatika, ugyanígy a nemzeti nyelv, a kisebbségi kérdés kutatásában. Az utóbbi tíz esztendő világváltozásai – éghajlat, környezetpusztulás, vízhiány, energia- és élelemválság – mind-mind a vidéki térségekre terelték a figyelmemet, a helyi lehetőségek jobb kihasználására. Következtetésem az, hogy a következő évtizedekben az államnak aktív politikát kell folytatni a vidéki térségekben: segíteni azok belakottságát, különben elvadul a természet. Felértékeli a vidéki térségeket az alternatív energia termelése, és vidéken helyezkednek el a víznyerő helyek is. Nem beszélve most már az egészséges élelemtermelésről, amely a Kárpát-medencének nagy lehetőségeket kínál a következő fél évszázadban, és amelyet a rendszerváltás során a politika tönkretett. Egyik kormány sem tudta eddig a lehetőségeinket érvényre juttatni. Egyébként is, a jövőről beszélve: tudomásul kell venni, hogy minden egyes kenyér mögött lekaszált, karbantartott föld van. Egy kiló kenyér közhaszna nagyobb, mint egy bármilyen jól esztergált bütykös tengelyé, aminek a megmunkálásán apám valamikor oly sokat dolgozott a Weiss Manfrédban, majd a Csepel Autógyárban.
– 2005-ben civil mozgalmat indított Párbeszéd a Vidékért címmel. A politika is támogatta. Tartott egy sereg fórumot 2005-ben, amely konkrét javaslatcsomaggal zárult. Megvalósult ebből valami?
– Valóban, minden politikai párt egyetértésével – mert akkor még volt ilyen – és kormánytámogatással 2005 őszére készen volt a Nemzeti Vidékpolitikai Tanács terve. Az Európai Uniót megelőzve kezdtünk vidékpolitikába. Sajnos azonban a politikusok, illetve az akkori párton belüli hatalmi harc hátráltatták az előrejutást. Mégis, 2006 tavaszán bekerült a törvénytervezet a parlament elé, az utolsó ülésen. Kilencvenvalahány százalékot kapott. Azután jött a választás, elkezdődött az anyázás, és senki nem törődött már a vidékpolitikával.
– Ezért vállalta el három évvel később a Magyar Nemzeti Vidék Hálózatának az elnöki posztját?
– A hálózat létrehozatalát – civilek, politikusok szervezeteként – 2008-ra az EU írta elő. Én ebben az unió politikájának a megújítását láttam. A diktatúrák legyőzése után ugyanis Európában – Keleten és Nyugaton – a demokratikus berendezkedésből csak a többpártrendszer helyreállítása történt meg, a civil szféráé nem. Én a politika, a szakma és a civil társadalom párbeszédének lehetőségét láttam és látom a vidéki hálózatok létrehozásában. Az Európai Unió több szakmai bizottságában 1992–2004 között láthattam, miként erőlködött generációm több tagja, hogy egy új politikai kultúrát alakítsunk ki, ahol a közéletet nem nyúlja le a pártélet. Annyiban elégedett vagyok, hogy a hálózat elnöksége véleményt nyilváníthat minden, a vidéket érintő politikai akcióról. És kezdeményezhet akciókat. Művelődésügytől az agrárügyön át a közlekedésügyig, az informatikai beruházásokig. Nem az FVM egy tárcabizottságáról van szó, hanem egy nemzeti hálózatról. Amely, remélem, majd elnyeri a politikától való függetlenségét, és önálló köztestületként tud egyszer még – feltehetően egy új parlamentáris ciklusban – működni. Mert a vidék nemcsak aszály meg belvíz sújtotta terület, de politika sújtotta térség is Magyarországon.
– De hogyan tud ezen segíteni a hálózat?
– Úgy, hogy eléri: 2013-ra, amikor újabb hétéves tervet kell csinálni az EU-ban, jöjjön létre 170-200 helyi fejlesztési terv. Alakuljanak ki és érjenek össze. Mielőtt nyugdíjba megyek, szeretném egy nagy térképen az egységes Kárpát-medencei fejlesztési tervet látni, ami az érintettek közreműködésével, alulról épült fel.
Ez mindenhez ért?
NagyTíszteletűMindenbenJáratosReneszánszEmber Glatz Ferenc aki melesleg elöl -hátul doktor valahogy nem érti, hogy bütykös tengely nélkül neki kéne szántania ahhoz hogy kenyeret egyen. Egyébiránt fejtegetéseit, melynek részleteivel akár egyet is értek ajánlom b. lajosnak többszöri olvasásra, hátva eléri tudati küszöbét.
atata, kicsit megszerkesztettünk, mert túllépted a határt.
Glatz úr, írja már meg nekünk, milyen tanácsokat adott Tóth Mihály csepeli polgármesternek a Stratégiai Tanácsadó Testület tagjaként, amelynek Önön kívül tagja volt Medgyessy Péter is. És havonta mennyiért?
Egyáltalán minek egy polgármesternek Stratégiai Tanácsadó Testület, tudtommal nem hadvezér az illető. Önök ketten Medgyessyvel milyen tanácsot adtak a nevezetes Észak-Csepel-Wallis ingatlan óriásbizniszben, amiből egy, szerencsére Önnél ötletesebb, csepeli honfitársunk kitessékelte a Wallist Bajnai Gordonostól együtt. Spóroltunk 3.8 Milliárdot, mert 4 Milliárd helyett 200 Millióval kullogtak el, persze azért sem csináltak semmit. A szóban forgó terület ma is szántóföld.
“Egy kiló kenyér közhaszna nagyobb, mint egy bármilyen jól esztergált bütykös tengelyé, aminek a megmunkálásán apám valamikor oly sokat dolgozott a Weiss Manfrédban, majd a Csepel Autógyárban.”
Valóban jelentős korlátoltságra vall, ha valki ilyet mond. Vagy azt gondolja, hogy a kenyér csak úgy “terem” a földeken, és csak ki kell menni összeszedni?
Az ilyen okoskodó okostojásoktól mindig is kirázott a hideg.
Megkattant az öreg.