Egy korábbi interjú a nemrég elhunyt Bacsó Péterrel
Metropol, Csepel.info
“A tanú című filmem után, csináltam egy filmet, a Kitörést. (…) Végül azt mondták, menjek ki a csepeli munkás fiatalokhoz, vetítsem le a filmet, és majd azok el fogják dönteni, mennyire hiteles a film. Nagyon be voltam tojva, mert korábban már részt vettem ilyen munkásvetítéseken, ahol előre manipulált hozzászólók agyonvágták a filmet.”
Bacsó Péter tagadhatatlanul részese volt a rendszerváltásnak, hiszen ő volt az első – vagy az elsők egyike -, aki nagyító alatt szemlélte a szocialista rendszer visszásságait, s mindazt, amit tapasztalt, A tanú című filmjében megpróbálta a szatíra hangján, groteszk módon a nézők elé tárni. „Ez a film volt szinte az első Közép-Kelet-Európában, amely a diktatúráról beszélt” – véli Bacsó. Nem is csoda, hogy 1969-től tíz évre „dobozba került”…
Olvastam Varga Balázs egyik cikkében, hogy az 1957-es nagy tiltás-sorozatot (minden bizonnyal ’56 miatt) követő bő egy évtizedben elkészült játékfilmek közül egy sem kényszerült doboz-létre. Ezt a folyamatot törte meg az 1969-ben betiltott, A tanú. Mennyire van ennek köze ahhoz, hogy Önt 1956-ban ellenforradalmárnak tekintették?
– Nézze, engem 1957 márciusában kirúgtak a Filmgyárból. 1950 óta dolgoztam ott meglehetősen komoly, vezető szerepben. Elég fiatalon, a dramaturgia helyettes vezetője lettem, ami akkoriban nagyon fontos, azt kell mondanom, ideológiai erődítmény volt. Akkor még, egészen 1953-ig, tulajdonképpen, amerikai szisztéma szerint működött a Filmgyár: a dramaturgia elkészítette a forgatókönyveket, amelyhez kijelöltek egy rendezőt. Szóval, nem szerzői filmek voltak, hanem kész, sajnos, leginkább ideológiai propaganda filmek készültek különböző témákban, és ezekhez keresték, elsősorban azokat a rendezőket, akiket még az előző rendszerből örökölt át a magyar filmgyártás. Aztán persze jöttek a fiatal rendezők, Fábri Zoltán, Makk Károly, akik egyre jobb filmeket készítettek. Nekik írtam forgatókönyveket. 1953 után aztán bekerültem a reformista, Nagy Imre melletti mozgalomba, a Petőfi Körbe. (Eredetileg NÉKOSZ-ista, Népi Kollégista voltam.) Ennek köszönhetően 1956 után elsőként rúgtak ki a filmgyárból, mint aki hát, a szószólója volt ezeknek az eszméknek. Ezután, azok a rendezők, akikkel akkor együtt dolgoztam, szolidaritást vállaltak, így a filmgyáron kívül is tovább dolgozhattam velük. Aztán 1961-ben visszakerültem a Filmgyárba, aminek új igazgatója, egy valamikori miniszter, Darvas József lett. 1963-ban csináltam meg az első filmemet, és utána több filmet is. A Szerelmes biciklistákat 1965-ben, aztán 1967-ben pedig a Nyár a hegyen-t, az első olyan filmet, amely 1956-ról, és az ’50-es évekről is beszélt. Ez egy Rákosi-féle, volt internáló táborban, vagyis annak barakkjaiban játszódik, amit a Badacsonyban eladnak fiatal képzőművészeknek. Nagy nemzetközi sikere volt. San Sebastian-ban díjat is nyert, Mexikóban, Acapulcóban pedig a nagydíjat vitte el.
Aztán a ’60-as években elindult a mozgolódás…
– Igen, ott volt a párizsi diák mozgalom, Csehszlovákiában az emberarcú szocializmusért való fellépés, Magyarországon pedig beindult az új gazdasági mechanizmus, és a kultúrában is egy nagy – Nyugat felé való – ablaknyitás érvényesült. Ebbe a trendbe sorolható az én A tanú című filmem, ami az első komikus és kinevettető ábrázolása volt ennek az egész sztálinista szisztémának. Aztán pont beleestem ennek az egész mozgásnak az elfojtásába is, és hát, ennek volt szerepe abban, hogy ezt a filmet aztán tíz évre dobozban hagyták. Ez is egy ilyen fura, felemás helyzet volt: attól függően, éppen ki volt a vezetők közül előnyösebb pozícióban, úgy vetítették ezt a filmet féllegális módon, különböző privilegizált szervezetekben, minisztériumokban, KISZ táborokban. Azoknak, akiket elég érettnek éreztek ahhoz, hogyha ezt a filmet megnézik, nem tántorítja el őket a szocializmus eszméitől. Úgyhogy: elég kalandos útja volt a filmnek. Végül meguntam ezt a felemás helyzetet. Írtam egy levelet az akkori kulturális miniszternek, Pozsgay Imrének, hogy vagy fogadja el, integrálja a magyar kultúra ezt a filmet teljes egészében, vagy pedig én, személyiségi jogaimnál fogva megtiltom, hogy levetítsék. Ennek hatására összeültek a politikusok, és végül született egy kompromisszum: egyetlen moziban, a Nagymező utcai Tivoli moziban megengedték vetíteni a filmet. De A tanú-t egy ideig nem engedték külföldre. Végül 1980-ban került ki Cannes-ba, ahol átütő nemzetközi sikere volt: harminckét ország vette meg.
Mennyire volt érthető a film más, nem szocialista országban, illetve más nyelvre fordítva? Olvastam, hogy az újvidéki bemutatón, mivel ott nem magyarról, hanem az angol nyelvű kópiáról fordították le a filmet, nyelvi furcsaságok keletkeztek: „a gyomrom forog tőle” kifejezést „pillangók vannak a gyomromban” szófordulatra fordították.
– Ez utóbbira nem emlékszem, de bizton állíthatom: értették. A tanúval voltam New York-ban, a Lincoln Center-ben, ahol a vetítés után volt egy vita. Történt ott, hogy egyszer csak felállt egy hölgy, és azt mondta, hogy tessék nekem megmondani, mikor fogják ezt a filmet a Szovjetunióban vetíteni? Ez volt ugye 1980-ban. Mondtam, hogy, hát, nézze asszonyom, nem tudom, attól függ, hogy meddig élünk. Mit tesz Isten, 1991-ben meghívták a filmet Moszkvába, és vetítették is egy moziban, abban, amely Berija – a KGB vezetője, egy szörnyű, fenevad pasas – mozija volt egykor. A végén kaptam, egy hatalmas szovjet koszorút. Ha az ember sokáig él, sok minden megtörténhet vele. Két-, vagy három évvel ezelőtt (2004-2005 körül) pedig Londonban volt egy betiltott filmeknek tartott fesztivál, ahol szintén vetítették a filmet, és ott fordult elő, hogy majdnem infarktust kaptam, ugyanis a második felvonás után a negyediket fűzték be. Azt hittem, ott halok meg. Fölrohantam a gépházba. Kérdezte tőlem a gépész, hogy most mit csináljon, álljon meg, fűzze át, vagy menjen tovább. Kis gondolkodás után azt mondtam, menjen tovább, majd a néző összerakja a fejében, gondoltam. Így a film végül továbbment. Puzzleként, értelemszerűen kellett összerakni a történetet, de végül így is megértették.
Milyen volt az Aczél Györggyel való viszonya?
– Ez egy nagyon ellentmondásos viszony volt. 1956 után, amikor ő hatalomra került, nem ismertük egymást, de minden megszólalásában én voltam az ellenforradalmi reakció megtestesülése. Egy véletlen folytán kerültem vele szorosabb kapcsolatba. A ’60-as évek elején vettem – nagy utánajárással- egy kis Fiat Zastavát. Már az első nap karamboloztam vele. Akkor még nem volt jelentős autóforgalom, így csak egy fának mentem neki a Gyarmat utcában. Bekerültem az újságba, a „fekete krónika” című rovatba, Aczél ezt olvasta, aki szintén aznap karambolozott, és akkor felhívott telefonon, kérdezte hogy vagyok. Attól kezdve megszelídült a viszonyunk. Mást nevezett ki végre Fekete Péternek. Stúdióvezető lettem.
Aczél segítségével jutott ehhez a poszthoz?
– Nem, inkább a sors keze, meg hát, én voltam az adott csapatban a legjobb szervező, és mondjuk ki, dramaturgnak is én voltam a legérettebb. Abban a csoportban, aminek a vezetője voltam, – később Dialóg Stúdiónak nevezték el – volt Fábri, Makk, Kovács András, Máriássy, szóval a legjobb erők. E stúdió kapcsán gyakran kerültem dialógusba és konfliktusba Aczél Györggyel. Érdekes módon, A tanú című filmmel kapcsolatban sokszor találkoztunk, és ő soha nem mondott véleményt. Mindig, amikor arról volt szó, hogy engedik-e a filmet a felsőbb politikusok, vagy nem, ő mindig az éppen akkori minisztert, vagy a helyettesét bízta meg, hogy velem felvegye a kapcsolatot, de ő soha nem vitatkozott velem. Mikor aztán a ’80-as évek közepén, ő egy új lakásba költözött, és egy videó-könyvtárat csinált magának, akkor írt nekem egy levelet, amiben kért tőlem egy kazettát A tanúról, és egyben megköszönte „közös művünket”. Én meg visszaírtam neki, hogy ez úgy volt közös, hogy én leforgattam, maga meg betiltotta.
Hogyan jellemezné Aczélt?
– Ő inkább pozitív, mint negatív figurája volt a korszaknak. Volt annyira intelligens ember, és azt kell mondanom, volt benne annyi progresszió, hogy tudta, egy jó, hiteles magyar film, amiben benne van az ellenzékiség diszkrét bája, jobban használ az ország imázsának, mint egy rossz propaganda film. A magyar filmgyártás sorra csinált olyan filmeket, amik nagyon élesen kritizálták a rendszert: Kovács András Ménes gazda című filmje, Makk Károly Szerelem című filmje, Gábor Pál Angi Verája, de én magam is csináltam a Te rongyos életet, meg a Tegnap előtt-et. Nagyon messzire elment a magyar filmgyártás, olyan messzire, amilyen messze sem a történelem-, sem pedig a politikatudomány nem jutott el akkoriban.
Hallottam egy Önnel készült interjúban, hogy Aczél sokszor „kibabrált” Önnel? Tudna erre példát mondani?
– A tanú című filmem után, csináltam egy filmet, a Kitörést. Ez egy munkásfiúról szólt, annak nehéz helyzetéről, arról, hogyan próbált kitörni abból az immobil helyzetből, amiben akkor egy munkás a megmerevedett társadalmi struktúrában volt. Ezt a filmet körülbelül háromnegyed évig nem engedték megjelenni. Végül azt mondták, menjek ki a csepeli munkás fiatalokhoz, vetítsem le a filmet, és majd azok el fogják dönteni, mennyire hiteles a film. Nagyon be voltam tojva, mert korábban már részt vettem ilyen munkásvetítéseken, ahol előre manipulált hozzászólók agyonvágták a filmet. De nem volt más lehetőségem, kimentem hát Csepelre. A pártközpontból is érkezett egy „munkatárs”, aki magnóval felvette az egész vitát. A vita mellettem állt ki, és ezek után végül is nem nagyon volt mit tenni, megengedték, hogy kikerüljön a film. Nagy visszhangja volt. Hát, ez volt az egyik… De hát, mint stúdióvezető, sokszor konfliktusba kerültem vele. Ott van Makknak a filmje, a Szerelem, amely Déry Tibor két novellájának az összeolvasztásából készült. Arról négy évig folyt a vita Aczél és köztem, hogy megengedik-e megcsinálni filmet, vagy nem. És hát, sok konkrét ügyben ő volt abszolút hatalmi helyzetben. Nyilván őt is érték támadások: az ortodox kommunista pártoknak állandó céltáblája volt. Ő volt a revizionista közöttük, aki engedett. A szovjetek is nagyon támadták őt, pont ezekért.
A „kibabrálások” mellett, Aczél persze szerette kegyeltjei közé fogadni az értelmiséget. Erről milyen tapasztalatai vannak?
– Ő egy olyan ember volt, ami ma már ritkaság. Ha az ember felhívta telefonon, vagy ő vette fel, vagy visszahívott. Ma már erre nincs példa. Személyes volt a kontaktus. Olyan is volt, hogy meghívott ebédre, vagy vacsorára. Több ízben voltam nála, az utolsó időkben. Gyönyörű lakása volt a Szent István parknál, hatalmas tetőterasszal. Ha jól emlékszem, 1990-ben, vagy 1991-ben halt meg, télen. Iszonyatos hóvihar volt a temetésén. Kimentem a temetésére. Ketten voltunk ott filmrendezők. Mondanom sem kell, fotósok hada ostromolt minket. Úgy éreztem, hogy az emberi tisztesség megköveteli, hogy ott legyek. Még ha időnként harcba voltunk is… Az életünknek egy fontos figurája volt.
Van egy, talán túlzottan (is) általánosító csoportosítása az Aczél köré „szerveződő” értelmiségieknek. Kíváncsiságból megkérdezem: magát hova sorolná? Négy csoportot különböztetnek meg: a celebritások, akik a politikai rendszertől függetlenül itthon és külföldön is hírnévre tettek szert; a hűbérurak, akik Aczél révén kerültek különböző pozíciókba; a bizalmasok, akikkel Aczél együtt kártyázott, nyíltabban beszélt velük (ilyen volt Major Tamás) és a holdudvar…
– Úgy érzem, hogy a pályafutásomhoz Aczél tekintélye, vagy segítsége egyáltalán nem kellett. Én voltam a legszélsőségesebb, én mentem el a legmesszebb a rendszerkritikában. Engem, mint stúdióvezetőt is leváltottak 1969-ben. Csak 1975-ben tértem vissza. Csináltam harminc filmet, és a mai napig úgy érzem, nincs bennük egyetlen mondat sem, amit ne vállalhatnék, vagy szégyellnem kellene. Semmiféle hazugságot, vagy propaganda retorikát nem tettem bele a filmjeimbe. Nem hittem bennük. Független értelmiséginek tartottam magam akkor is. Autonóm ember voltam, és vagyok ma is.
Olvastam valahol, hogy az akkori vígjátékokban – amik legtöbbször átmentek a hatalom rostáján – sokszor voltak bújtatott utalások a rendszerre vonatkozólag. Abban, hogy A tanú című filmjének szatirikus hangvételt kölcsönzött, mennyire volt benne az, hogy így esetleg a téma, az utalások könnyebben emészthetővé válnak, hogy és esetleg jobban átmegy a „rendszeren”?
– Ellenkezőleg. Ez sokkal nehezebb. A hatalomnak soha nincs humorérzéke. Nem szereti, ha kinevetik. Azt még elbírja, ha kritizálják. Például a Nyár a hegyen című filmem nagyon éles kritikával él, drámai módon beszéli el a történetet, olyan emberek is megjelennek a filmen, akik egykor tényleg ott voltak abban az internáló táborban, sőt, feltűnik benne a tábor volt parancsnoka is. Érdekes módon, ez a film csont nélkül átment. A tanú meg fennakadt. Máig sem tudom, hogy kik, és hogyan tiltották be. Annyi azonban bizonyos, hogy a film elkészülte után két nappal felhívott az akkori főigazgató, Újhelyi Szilárd, hogy felejtsem el ezt a filmet. Elképzeltem, ahogy ülnek a vetítőben… Az akkori hadügyminiszter, Czinege elvtárs, rengeteg kitüntetéssel járt, szóval, olyan volt, mint a filmbeli Bástya elvtárs. Saját magát láthatta a filmen, és nyilván azok a korlátolt politikai vezetők, akik akkor alkották a politikai bizottságot, azok közül is sokan magukra ismertek. Hiszen a Rákosi-, és a Kádár-korszak külsőségeiben nem sok különbség volt.
Az, hogy Virág elvtársat Gerő Ernővel, Bástya elvtársat Farkas Mihállyal azonosítják, mennyire volt tudatos koncepció az Ön részéről? Vagy ezek már a későbbi évek találgatásai?
– Ez egy érdekes kérdés. Virág elvtárs modellje egy Péter Gábor nevű pasas volt, aki az ÁVH-nak volt a vezetője. Ő csinálta a Rajk-pert. Őt már 1956 előtt becsukták. Rákosi rátolta az ügyet. Ő lett a bűnbakja az egésznek. Aztán a ’60-as évek végén, azt hiszem, kiengedték a börtönből. Péter Gábor – akinek eredeti foglalkozása szabó volt , s erre a filmben is célzok – később egy divatintézetben lett könyvtáros, ő adta a divatlapokat a manökeneknek. Azt mondják, idővel teljesen olyanná változott, mint filmbeli hasonmása, Virág elvtárs, azaz Őze Lajos. A másik karakter, Bástya elvtárs modellje Farkas Mihály, akkori hadügyminiszter, aki egy iszonyatos nagy barom volt. Néhányszor találkoztam vele. Sajnos, amikor Nagy Imre 1953-ban hatalomra került, nem tudom miért, ezt a Farkas Mihályt tette a kultúra főnökévé, és ilyen módon, miután én a Filmgyárban voltam, össze kellett vele találkoznom. Egy végtelenül buta ember volt, akinek semmi érzéke nem volt a kultúrához.
Egy Önnel készült interjúban azt mondta, tulajdonképpen Ön Pelikán elvtárs. Ez mennyiben van így?
– Ifjú, tizenhat éves koromban ért engem a felszabadulás, 1944-ben, és akkor rögtön beléptem a kommunista pártba. Egy lehangolt országban éltünk, de én hittem abban, hogy van egy igazságos társadalmi eszme, és valóban, az 1945 utáni első években hát, azt kell mondanom, ha nagyon nehéz helyzetben is, de felépült ez az ország. Nagyon hittem bizonyos eszmékben: Népi Kollégista lettem, önként, lelkesedéssel mentem el vasutat építeni Jugoszláviába. Ebben rokon voltam Pelikánnal: abszolút lojális voltam, és hittem ebben az egészben. Aztán különböző perek felnyitották a szemem, és nagyon szégyelltem magam, hogy bedőltem a propagandának, és hát, bizonyos fokig kollaboránsa is voltam ennek a nagyon elítélnivaló, és csúnya dolognak, amibe ez 1949-ben beletorkollott. Ezért lettem aztán nagyon vad reformista.
Vannak-e a filmjében életrajzi tapasztalatok által ihletett részek?
– Ebben, A tanú című filmemben, nem, de van egy filmem, a Tegnap előtt, az tényleg az én életsorsom darabjaiból áll össze. A tanúhoz talán annyiban van személyes közöm, hogy fiatal koromban én is sokat voltam a Dunán. A Dunának egy metaforikus értelmezése is van: a sors, vagy a történelem, amely időnként kiárad, és az ember nem tud mit tenni ellene.
