Csepel.info

Vélemény – Hanthy Kinga, Napi Gazdaság

Nagy a zaj a banki elszámoltatások körül, naponta újabb és újabb felháborodott szervezeti képviselők nyilatkoznak, panaszolják, hogy az adósok nem erre számítottak. És főleg, hogy nem értik az értesítőket. Hogyan is értenék, hiszen már azt sem értették, amit annak idején aláírtak. Elkábította őket az ügyintéző kedves, meggyőző duruzsolása, és szinte olvasatlanul írták alá a szerződéseket. Nem foglalkoztak kockázatokkal, szankciókkal, elhitték, hogy minden rendben lesz, a világ legjobb üzletét kötötték.

Alacsony kamat, hosszú futamidő, meglesz a nagy ház, a kis kocsi, majd tíz-húsz év alatt szépen visszafizetik az egészet. Még a megtakarításukra sincs szükség. Fel sem merült talán bennük, mekkora meggondolatlanság, sőt felelőtlenség tízéves hitelt felvenni egy autóra, amely akkorra már alig ér valamit (a kötelezően megkötött drága casco biztosítást mint bónuszt az ügyintéző csak futólag említette), vagy húsz évre eladósodni a ház miatt, főleg svájci frankban, miközben akkoriban, amikor ezek a hitelszerződések fogantak, még arról volt szó, hogy nemsokára itt a magyar euró. Svájci frankról szó sem esett. Az is igaz persze, hogy ezek a szerződések gyakorlatilag olvashatatlanok, pontosabban még a magasan iskolázottak számára is szinte értelmezhetetlenek, tele jogi passzusokkal, kibogozhatatlan feltételekkel, a végén hitelesítve a közjegyzővel. Márpedig akkor mindennek rendben kell lennie.

Itt van mindjárt egy történet, így igaz az utolsó szóig. Élt egy ember, valamikor jó módú vállalkozó; utazgatott a család, medencét építettek a kertben. Ám lassan elpárolgott a vállalkozás, elfogytak a kuncsaftok. Meghalt az asszony, kellett a pénz a temetésre, meg még ki tudja mire, felvett kétmillió forintnyi szabad felhasználású svájcifrank-kölcsönt, amit szépen ráterheltek a házára. Egy ideig fizették a fiával, közben az ember nyugdíjba ment, és mint majd minden magyar vállalkozónak, a minimálbér után minimális nyugdíja lett. A fiú meg hol dolgozott, hol nem, a végén már inkább csak az apját ápolta. Megcsúsztak a fizetéssel, pontosabban egy idő után már nem fizették a részleteket. Amikor az apa meghalt, ott állt a fiú a megterhelt házzal. Úgy nézett ki, úszik az egyetlen öröksége, viszi a bank. Elővette a vastag szerződést, mutogatta mindenkinek, mindenki másként értelmezte. Senki nem derűlátóan.

Volt azonban abban a szerződésben egyetlen könnyen értelmezhető passzus: az apa annak idején a halála esetére biztosítást kötött a hitelre, vagyis arra, hogy akkor a bank eltörli a maradékot. Elindult ezzel a tudással és a szerződéssel a kezében a fiú, ám a bank azonnal hazaküldte, mondván, nincs itt semmi felmentés, fizetnie kell. Ennek a fiúnak azonban szerencséje volt, megismerkedett egy hozzáértő és kitartó fiatalemberrel, aki kezébe vette az ügyet, és bár hónapokba telt, elment egészen az akkori pénzügyi felügyeletig, a PSZÁF-ig, és végül elérte, hogy az legyen, ami a szerződésben is van. A hitelt jóváírták, és a fiú még nyolcszázezer forintot vissza is kapott. Jó történet, hiszen jó a vége, de alapvetően nagyon szomorú. Miféle bankrendszer, miféle szolgáltatás az, amelyik mindent elkövet, hogy kizárólag ő járjon jól, hogy az ügyfelét kisemmizze?

Az emberek mostanra megtapasztalták − ha nem a maguk kárán, akkor a másokén −, hogy a bank nem a barátjuk. Csak addig, amíg az ügyféllel le lehet szerződni. Onnantól nincs szeretet, udvariasság, ha elmaradás van, jönnek a zaklató telefonok és érkeznek a kimutatások. Még aki nem került be a devizahitel-csapdába, az is megértéssel és szánalommal hallgatta a panaszokat a brutális törlesztőrészletekről, az egyre növekvő tartozásokról, mert tudta, hogy az adós már valóban a családjától veszi el a falatot, hogy törlesszen, hogy ne vigye el a bank a tetőt a feje fölül. Ez lehetett az oka − ez a széles körű megértés − annak, hogy senkinek nem jutott eszébe tiltakozni a bankmentő csomag ellen, még akkor sem, ha maga nem volt érintett, és tisztában volt vele, hogy annak az árát, ha közvetve, ha ravaszul is, de vele is kifizettetik a bankok.

Ám most, hogy megérkeztek a végelszámolások, ismét megjelentek a médiában az elkeseredett adósok. A boldog várakozás után egy csomó boldogtalan ember született. A többség viszont felvonja a szemöldökét, azt gondolja, itt valami nincs rendben. Elhiszi, hogy a bankok még mindig próbálkoznak, igyekeznek a lehető legjobban járni, de közben arra is gyanakszik, hogy az adósok csodára vártak. Pedig nincsenek csodák, a kölcsönt vissza kell fizetni. Ahogy a mesés hozam reményében brókerekre és álbrókerekre, maszek Marcsikákra bízott milliók sorsa is csalóka ábránd lehet.

Azt nyilatkozta Csányi Sándor, hogy nagy felelősség terheli az államot, mert miközben sok olyan dolgot tanulnak a gyerekek az iskolában, amivel soha többet az életükben nem találkoznak, semmiféle pénzügyi ismeretet nem oktatnak. Pedig tudatosítani kellene az emberekben, hogy ha valaki a jegybanki alapkamatnál vagy egy állampapírénál 2-3 százalékponttal nagyobb kockázatmentes hozamot ígér nekik, akkor azonnal menjenek a rendőrségre, és jelentsék fel. De minimum ne tegyék oda a pénzüket. Mondja ezt az OTP vezére, aki a bankjával együtt nyakig benne van az egész devizahitel-borzalomban, és akinek persze a tekintetben teljesen igaza van, hogy a magyar emberek többsége pénzügyi analfabéta. Ám az elmúlt években a bankok mindent elkövettek azért, hogy megutálják őket, elvesszen irántuk a bizalom, sokan ezért sétáltak be inkább a szélhámosok karjaiba. Ezt hívják a rossz társadalmi tapasztalat következményének. Sokat kell azért dolgozni az elkövetkezendőkben, hogy ez a bizalom visszaálljon.

Most ismét oda jutottunk, ahol néhány éve voltunk. Zokogó embereket látunk, akik örökségüket, temetésre összespórolt pénzüket, gyermekük jövőjét fektették be szélhámos vállalkozásokba, és mindannyian nagyon sajnáljuk őket. És hallgatjuk a csalódottak tömegét, akik a banki elszámolások kapcsán másban reménykedtek, mert lehet, hogy éppúgy nem olvasták el azokat a törvényeket, amelyek az utóbbi időben róluk születtek, mint annak idején a hitelszerződést. De talán most valóban itt az ideje a helyzet alapos tisztázásának, a megvilágosodásnak. A döntésünket vállalni kell, ha rosszul döntöttünk, akkor annak a következményét, a felelősségét is. Mindenkinek: magánembereknek, bankoknak, szélhámosoknak és államnak egyaránt. Mindig lesznek Marcsikák és Tarsoly Csabák, megnyerő szélhámosok − hiszen milyen szélhámos az, aki nem megnyerő −, akik azt ígérik, hogy leveszik a gondunkat a vállunkról, megoldják helyettünk az életünket. És reménykednünk kell abban, hogy nem lesznek többé bülbülszavú bankok, csak tisztességesek, amelyek a maguk és az ügyfél kölcsönös hasznára törekednek.

Az igazság pillanatáért nagyon sokan nagyon nagy árat fizettek. Tudjuk, hogy Magyarország nemcsak a pénzügyi csodavárók, hanem a maszatos pénzek és pénzügyek országa is. Itt lenne az ideje végre őszintén elszámolnunk egymással.

Forrás: Napi Gazdaság

This entry was posted on 2015. május 9. szombat at 07:52 and is filed under Gazdaság, Kormány, Vélemény. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.