Blikk.hu
Emléktáblát helyeztek el a szoros egyik sziklafalánál
Minden egyes nap azt várom, hogy a férfi, akibe évekkel ezelőtt beleszerettem, és akivel a jövőmet terveztem belépjen az otthonunk ajtaján – mesélt az embert próbáló időszakról a Blikknek Erőss Zsolt özvegye, Sterczer Hilda.
– A férjemnek soha nem lehetett volna a hagyományos értelemben vett temetése, ezért a barátokkal így búcsúztunk el tőle – mesélte Hilda, aki mászótársaival egy emléktáblát helyezett el a Békás-szoros egyik sziklafalára. – „Üzenem az otthoni hegyeknek: …A víz szalad, a kő marad, a kő marad…” – Zsolt egyik barátja választotta ezt az idézetet. Nekem szánták ezt a feladatot, de nem tudtam volna olyan gondolatot találni, amely kifejezhetné az érzéseimet.
A fiatal asszonynak és nagyobbik gyermekének, Gerdának pszichológus segít feldolgozni a tragédiát.
– Azt már elfogadtam, hogy Zsolt, a hegymászó meghalt. Hiszen tudom jól, csak akkor menekülhetett volna meg, ha két kipihent, oxigénpalackos serpa indult volna vissza érte a halálzónába. Az agyamat viszont képtelen vagyok átkapcsolni: a férjemet, a gyerekeim apját ma is hazavárom.
Két hónapja egy országot döbbentett meg, amikor Erőss Zsoltnak és fiatal mászótársának, Kiss Péternek a sikeres csúcstámadás után a Kancsendzöngán nyoma veszett. Ugyan több mentőexpedíció is indult a magyar hegymászókért, de a napok múlásával bele kellett törődni: Erőss Zsolték végső nyughelye a hegy maradt. A tragédia után sokan elképedve figyelték, ahogy a Hópárduc néven emlegetett hegymászó fiatal özvegye könnyek nélkül, magában gyászol. Pedig Hilda csak erős próbált maradni. Az idő múlásával azonban egyre gyakrabban „jön vele szembe” a rideg valóság: egyik pillanatról a másikra omlott össze körülötte minden.
– A legrosszabb, amikor egyedül vezetek hazafelé, és nincsenek velem a gyerekek. Olyankor zakatolnak a fejemben a kérdések, és rám tör a félelem, mi lesz velünk később – mesélte Hilda.
– Bár elhelyezkedtem egy cégnél, és a gyerekekkel is sokat foglalkozom, a nagy álmok, amelyeket Zsolttal terveztünk, már soha nem valósulhatnak meg, és ez iszonyú nehéz.
Mindeközben szombaton végső búcsút vettek Erőss Zsolttól és barátjától, Kiss Pétertől.
A Hópárduc barátai, mászótársai és özvegye egy emléktúrát szervezett a Békás-szorosba, ahol Zsolt fiatalként szeretett bele a hegymászásba.
– A férjemnek soha nem lehetett volna a hagyományos értelemben vett temetése, ezért a barátokkal így búcsúztunk el tőle – mesélte Hilda, aki mászótársaival egy emléktáblát helyezett el a Békás-szoros egyik sziklafalára. – „Üzenem az otthoni hegyeknek: …A víz szalad, a kő marad, a kő marad…” – Zsolt egyik barátja választotta ezt az idézetet. Nekem szánták ezt a feladatot, de nem tudtam volna olyan gondolatot találni, amely kifejezhetné az érzéseimet.
Forrás: Blikk.hu
Erőssnek kell lennie most Hildának! 😉
Szép, méltó helyen van az emléktábla. Igaz, a Békás vize szalad, de a kő és az emléktábla marad.
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja, száját hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.