Csepel.hu
Kétszáz nap a halál árnyékában. Ennyit, vagyis kétszáz napot töltött Wittner Mária a siralomházban az ’56-ot követő megtorlás idején, de végül életfogytiglanra változtatták az ítéletét.
Neve összeforrott a forradalommal és szabadságharccal, ma ő a Fidesz egyik legmarkánsabb parlamenti képviselője. Holnap ünnepli hetvenötödik születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.
– Önnek kétségtelenül nehéz élete volt. Többszörösen is nehéz, s ebben a halálos ítélet csak egy állomás…
– Nem volt könnyű, ez igaz. Állami gondozásban, pontosabban a karmelita nővéreknél nevelkedtem tizenhárom éves koromig. Anyámat nem is ismertem. Nehéz élet? Én jóleső érzéssel gondolok vissza a karmelitáknál töltött esztendőkre. Nyugodt, békés évek voltak, a háború borzalmaiból szinte semmit sem éreztünk. Az oroszok feldúlták a zárdát, mi a pincében voltunk ezalatt. Egy tizennégy éves lány fenn maradt, szegényt el is kellett temetni utánuk.
– Mikor találkozott először az édesanyjával?
– Épp tizenhárom éves koromban. A nagyanyámnál voltam, s jött egy asszony, meg egy kislány. Az asszony adott egy puszit, a kislány meg azt mondta, ez a te anyukád, én meg a húgod vagyok. De hát ettől még nem változott semmi.
– Milyen pályára készült, mi szeretett volna lenni?
– A képzőművészeti gimnáziumban szerettem volna tanulni, mert jól rajzoltam, de nem vettek fel. Helyhiány miatt, mondták. Valójában a karmeliták, vagyis a klerikális neveltetésem zavarta az iskolát. Reálgimnáziumban kellett továbbtanulnom, noha humán érdeklődésű voltam. A második osztály után otthagytam. A szolnoki nevelőintézetbe kerültem, Patkós Gyula igazgató úrhoz. Ő helyezett el dolgozni Kunhegyesre, a járási tanácshoz. Segített bennünket, ahogy tudott. Sok volt az intézetben az osztályidegen gyerek. Nem tanulhattak tovább. Patkós igazgató úr hivatalosan állami gondozásba vetette őket, így már felvételizhettek, akár egyetemre is.
– Kommunista volt az igazgató?
– Volt párttagkönyve. De ettől még nem kellett elveszítenie az emberségét. Amikor kijöttem a börtönből 1970-ben, egyenesen hozzá vezetett az utam. Nála nevelkedett a fiam, és rendszeresen látogatott odabenn.
– Hogyan kapta el fiatal lányként a forradalom forgószele?
– Egyrészt szerettem a történelmet, sokat olvastam róla. Másrészt a karmelita nővérek hazaszeretetre neveltek bennünket. Március 15. és augusztus 20. kitüntetett ünnep volt ott náluk. Harmadrészt pedig az első munkahelyem a kunhegyesi járási tanács begyűjtési osztálya volt. Itt annyi lelketlenséget és kegyetlenséget láttam és tapasztaltam, hogy egy idő után ott is hagytam az egészet. Megmutatta nekem a rendszer az igazi arcát.
– Igen, de hogyan lett fegyveres felkelő?
– Akkor már újra Pesten éltem, mosásból, takarításból tartottam el magam. Amilyen egy fiatal, engem is érdekelt az a különös fellángolás, ami október 23-án kezdődött. Sokan gyűltünk össze a sajtóháznál, vártuk a tizenhat pont kinyomtatását, ám egyszer csak jött a hír, hogy az ávósok embereket ölnek a rádiónál. Gyorsan átmentünk oda. Onnan kerültem aztán a Corvin közbe október 24-én délután, ott ismerkedtem meg a Katival is, barátnők lettünk.
– Le is vannak fényképezve együtt. Mindkettejüknél fegyver van, önnél talán épp egy dobtáras géppisztoly. Honnan tudta, hogyan kell azt kezelni?
– Akkoriban volt még honvédelmi oktatás a gimnáziumokban, és szigorúan is vették. Fiú vagy lány, mindegy, meg kellett tanulni a fegyverek kezelését, lőttünk is velük.
– Egyáltalán, meghúzta valamikor is a ravaszt a forradalom alatt?
– Egyszer. Ávós orvlövészek bújtak valamelyik ház tetején. Velük váltottunk tüzet. Eltalálták a mellettem álló fiú kezét, akinek szinte felrobbant ettől a kézfeje, mert az ávósok dum-dum golyóval lőttek. Később is sok, dum-dum okozta borzalmas sebet láttam.
– Félt?
– Nem értem rá félni. Csak később gondoltam bele, mi lett volna, ha…
– Mit remélt, mi következik a forradalom után?
– Azt, hogy kimennek a szovjet csapatok. És persze véget ér a Rákosi-rendszer. Hazugságaival, padláslesöpréseivel, ávós brutalitásaival együtt. Aztán jött november 4. Tudtuk, minden elveszett. Meg is sebesültem akkor, aknaszilánkot kaptam. Hosszú évtizedek után a szilánk elmozdult, s a gerincembe vándorolt. Csak 1980-ban operálták ki onnan.
– Önt 1957. július 16-án tartóztatták le. Addig már megjárta Ausztriát, mégis hazajött. Miért?
– Kati egészen Svájcig jutott, ő onnan jött vissza… Kádár büntetlenséget ígért a forradalom résztvevőinek, eszembe sem jutott, hogy le fognak tartóztatni. Úgy gondoltam, amit mi csináltunk a Katival, azért fél Budapestet börtönbe zárhatnák.
– Hogyan akadtak a nyomára?
– Feljelentettek. Az Árgyélusné és a Kerekes. Eredetileg mindketten nemzetőrök voltak, de a Kerekes már rendőr szakaszvezetőként jelent meg a tárgyalásomon. Vajon hány ilyen ember volt beépítve a forradalom különféle csoportjaiba és szervezeteibe? És ki gondolt akkor erre?! Nekünk, fiataloknak tiszták voltak a szándékaink, ha mondják, el sem hisszük, hogy ennyire mocskos a világ.
– Halálra ítélték, akárcsak a Katit. Ön kétszáz napot töltött a siralomházban, végül életfogytiglant kapott. Katit viszont kivégezték. Miért nem kapott életfogytiglant ő is?
– Nem tudom. Ezt nem lehetett kiszámítani, mint ahogy semmit sem. Jog, törvény, ilyesmivel nem törődött a hatalom.
– Volt-e valamilyen túlélési stratégiája odabenn, a börtönben?
– Nem volt. Kalocsán kevesen kaptak annyi fegyelmit a pofájukért, mint én. Ha valami igazságtalanságot tapasztaltam, azt igyekeztem helyretenni.
– Ezek szerint sokszor kapott szigorított zárkát is… Hogy bírta?
– Csak a héját ettem meg a kenyérnek, mert ha a belsejét nyállal keveri az ember, akkor olyan lesz, mint az agyag. Jól lehet formázni vele. Kisplasztikákat csináltam, rájöttem, hogy ehhez is van érzékem, nemcsak a rajzhoz. Így telt az idő. Egy darabig őrizgettem ezeket a szobrokat, de jött a hipis, vagyis a kutatás, s akkor elvették őket. Aztán kezdődött minden elölről.
– Mi volt a helyzet a könyvekkel? Hisz azt mondta az előbb, szeretett olvasni.
– A könyv, az irodalom, a történelem nagyon sokat segített odabenn. Igaznak éreztem a mondást, tényleg a könyv a legjobb társ. És nem is jelenti föl az embert. Nagy könyvtára volt a kalocsai börtönnek. Sok olyan kötettel, amelyet odakint tiltólistára tettek. Az a vicc, hogy amíg az elvtársaknak kint Marxot és Lenint kellett forgatniuk a „foxi-maxin”, én odabenn Kantot olvashattam.
– Miért maradt ki a nagy, 1963-as amnesztiából?
– Mert ahogy az ügyész mondta, engem nem nevelt át a börtön.
– Próbálták beszervezni?
– Még a Markóban, amikor előzetesben voltam. Nem ment. Talán a neveltetés, a zárdai közösségi élet miatt nem. Ezért rá kellett húznom egy hetest. Kádár nagy hangon hirdette később, hogy nincsenek már politikai foglyok Magyarországon, én meg ott ültem benn Kalocsán.
– Meddig figyelték a szabadulása után?
– Hát 1989-ig biztosan. Amikor kijöttem a börtönből, azt hittem, hogy a söprűhöz nem kell erkölcsi bizonyítvány, azaz takarítani bárhová felvesznek. Tévedtem. Iskolában például azért nem engedtek takarítani, mert még megfertőzöm a diákokat az ellenforradalmi eszméimmel. Volt más baj is. Egy téeszben dolgoztam, s ha bármi eltűnt onnan, bármit ellopott valaki, rögtön engem gyanúsítottak, elvégre börtönviselt voltam. Ez nagyon kiborított, többször kaptam emiatt ideg-összeroppanást.
– Időnként elég nagy a zaj az ön személye körül mostanság. Főként mióta parlamenti képviselő. Megbánta, hogy bekapcsolódott a politikai életbe?
– Dehogy. Én annak idején a siralomházban megesküdtem arra, hogy ha valaha az életben változik a rendszer, s beszélni lehet majd, mindent elmondok a forradalomról és a megtorlásról. Nem is az élőkért, hanem a holtak emlékéért. Akkor fogadtam ezt meg, amikor a Katit elvitték.
– Megkapta a becsületét az 1956-os forradalom?
– Nem. Ha megkapta volna, akkor nem feküdnének még mindig öten-hatan egy sírban, arccal lefelé, összedrótozva. Itt kezdem. És nem lehetnének részesei az ország irányításának az egykori pártállam emberei. Ez a másik. Semminek sincs vége, csak most szellemi síkon folytatódik a küzdelem, a harc.
– Hogyan érzi magát a parlamenti padsorokban? Egy forradalmárnak való ez a hely?
– Amikor a szocialisták meg a liberálisok elkezdenek hazudozni, azt nem tudom elviselni. Ilyenkor ki is megyek. Egyébként az első négy év nagyon rossz volt, épp ezért, vagyis az SZDSZ és az MSZP parlamenti túlsúlya miatt. Nem akadt olyan jobboldali módosító vagy törvényjavaslat, amit elfogadtak volna. Most viszont ők panaszkodnak a leghangosabban, hogy mellőzik őket. De az, hogy ott lehettem a kettős állampolgárság és az új alkotmány megszavazásánál, nagyon felemelő érzés volt. Annál is inkább, mert az 1949-ben átvett sztálini alkotmányban ott bújt a KGB negyvenöt pontból álló hatalomtechnikai filozófiája. Ezt bizonyítani lehet.
– A Duna tévé június 11-én leadja az önről készült portréfilmet, a Hóhér, vigyázz!-t. Ezt 2008-ban nem engedték levetíteni a Parlamentben…
– Régi kommunista módszer: amiről nem beszélünk, az nincs.
– A gyerekeinek mit adott át az életpályájából?
– Hogy ígérjen bárki bármit, sohasem szabad Magyarország tönkretevőivel tartani. Soha! A fiam egyébként már nem él, meghalt 2005-ben.
– Ön szerint Dániel Péter afféle magányos bolond, vagy irányítják valamilyen magasabb szintről?
– Dehogy bolond! Irányítják. És persze gonosz ember, aki pont megfelel erre a feladatra. A megtorlás idején mindennek elmondtak bennünket. Söpredéknek, gyilkosnak, rablónak, prostituáltnak. Az erő birtokában beszélt a hatalom, nem volt tanácsos tiltakozni. Én mégis megtettem. Ennek az lett az eredménye, hogy hatodrendű vádlottból előresoroltak elsőrendűvé. De ma már nem olyan időket élünk. A napokban tudtam meg, hogy az ügyészség beszállt a Dániel Péter-ügybe, ezzel közvádassá vált a per.
Sinkovics Ferenc – Magyar Hírlap
Isten éltesse sokáig a képviselő asszonyt!
Sajnos nem láttam a filmet.Még mindig nincs annyi bátorság,hogy az m1-en leadják?A Trianon című filmet sem adták az m1-en,több ember láthatná ha ott is leadnák ezeket a filmeket.
Díszpinty!