Mandiner
A sanghaji világkiállításon való magyar részvétel elég sok kérdést vetett fel, az ügy szép megtermett állatorvosi lova az elmúlt időszak ballib kormányzásának. Büdös közbeszerzés, offshore nyertesek, komcsi titkosügynökből lett kiállítás-szervező, elszámolatlan költségek, túlszámlázások, egy meglehetősen jellegtelen pavilon és több milliárdnyi közpénz – nem csoda, és nem is pusztán a narancsszínű diktatúra csúnya megnyilvánulása, hogy a hatóságok már nyomoznak az ügyben.
Az expóval kapcsolatos furcsa ügyeknek most csak egyikéről, és nem is legfontosabbikáról szólnánk pár szót, amire az szolgál apropóul, hogy mindannyiunk kedvenc Bolgár Györgye a Népszavában kelt ki magából a könyvével kapcsolatos vádaskodások miatt. (Mint ismeretes, a népszerű pornószerző és rádiós műsorvezető – eredetileg angolul megjelent – Made in Hungary or Made by Hungarians című könyvét lefordították kínaira, kiadták 20.000 példányban, és ezt osztogatták a sanghaji magyar pavilon magas rangú vendégeinek.)
Van szerencsénk birtokában lenni a könyvnek – mind az angol, mind a kínai változatnak –, így ennek alapján szólnánk pár szót az ügyben. A cikk első részében a piszkos anyagiakról lesz szó, a következő részben pedig tartalmilag vizsgáljuk meg Bolgár úr magnum opusát.
Maga a könyv egy kis méretű, az angol változatban 104, a kínaiban 110 oldalas képes brossúra, nagyjából harmadát színes és fekete-fehér fotók teszik ki (ezeket szerencsére nem Bolgár György készítette), a betűk és sorközök meglehetősen nagyok. Bolgár szövege 2–3 szerzői ív terjedelmű lehet, ez a piacon egy jó nevű szerző esetében kb. 100.000 forintot érhet. De ez igazából mindegy: az, hogy a Kossuth Kiadó, amely a könyvet gondozta, eredetileg (az angol kiadáskor) mennyit fizetett Bolgárnak és a többi közreműködőnek, illetve a nyomdának, teljesen érdektelen – az angol könyvben nem szerepel, hogy a kiadó állami támogatást kapott volna a könyvre, így a honorárium meg az egyéb költségek az érintettek magánügyének számítanak.
Csakhogy a könyvet, mint tudjuk, lefordították kínaira, megszerkesztették, betördelték, és a nyomdakész (de nem kinyomtatott) fájlt – Bolgár állítása szerint – 3,5 millió forintért eladták a magyar pavilon – közpénzből gazdálkodó – üzemeltetőinek.
Ez a naponta emlegetett milliárdos sikkasztások mellett piti összeg, de hát egyrészt sok kicsi sokra megy, másrészt annak illusztrálására is jó, hogy miként etetik kézből, aprópénzzel saját véleményformáló embereiket a kormányaink. Szóval nézzük az állítólag 3,5 milliós ügy részleteit.
Az angolból kínaira történő fordítás ilyen terjedelmű és jellegű szövegnél piaci áron 100–200 ezer forintot tesz ki – informátoraink szerint konkrétan ennyit is fizettek érte –, a maradék állami pénzen a kiadó és a szerző osztozott. Hogy ebből mennyit kapott ő, arról Bolgár szerényen hallgat – noha közpénzről van szó.
A tördelés a kínai változatnál annyiból állt, hogy a meglévő oldalszerkezetet változatlanul hagyva a szövegdobozokba az angol helyett beömlesztették a kínai szöveget. A képek helye és mérete, a bekezdések felosztása stb. nem változott az angol eredetihez képest, az angol és a kínai kiadvány egymás tükörképei. A kínai változat tördelés-szerkesztése tehát lényegében a Ctrl+C, majd a Ctrl+V billenytyűkombinációk néhányszori megnyomását jelentette – na jó, ne legyünk igazságtalanok, utána azért valószínűleg ellenőrizték az eredményt, s korrigálták az esetleges elcsúszásokat, ami beletelhetett pár órába (esetleg, ha rutintalan a tördelőszerkesztő, egy munkanapba). Mi például ezt a munkát 30 ezerért simán vállalnánk (számlával egy picit többért).
A kínai változat annyiban tér el az angoltól, hogy a végére hozzáillesztettek egy hétoldalas fejezetet a Gömböcről, a sanghaji magyar pavilon attrakciójáról. Pontosabban nem hozzáillesztették, hanem hozzákúrták: a Gömböcről szóló szöveg mindenféle jelzés, törés, akármi nélkül elkezdődik az eredeti könyvet lezáró szellemeskedő végszó után, vagyis a kínai szövegben így egy követhetetlen gondolati ugrás van – azért a 30 ezerért mi beillesztettünk volna ide valami elválasztó jelet.
Mindezek alapján a kínai változat elkészítése és nyomdakésszé varázsolása néhány százezer forintos költséget jelentett a kiadónak, ehhez képest a Bolgár által bevallott 3,5 millió forint – ne feledjük, itt egy egy tenyérben elférő színes-szagos brossúráról van szó – aránytalanul sok. Aki írt, szerkesztett, fordított már könyvet, az tudja, hogy itt egy tizedesvesszőnyit eltévedt a ceruza.
Ráadásul a kínai kiadásban szereplő jelzés szerint minden jog a Kossuth Kiadóé maradt. Nos, nem valószínű, hogy a Kossuth szénné fogja keresni magát a kínai Bolgár úron, de azért az meglehetősen furcsa, hogy (közvetve) a magyar állam úgy fizet ki 3,5 milliót egy könyv kiadási és terjesztési jogáért (nem magukért a kinyomtatott példányokért!), hogy a könyvvel kapcsolatos minden jog továbbra is az eladóé.
Amúgy a Kossuth Kiadó is megér pár szót. Elődjét Szikra néven a Magyar Kommunista Párt alapította 1944-ben, az 1956-os sajnálatos események után vette fel a Kossuth nevet. 1989-ben az MSZP tulajdonába került, később privatizálták. A Párt kiadójaként a Kádár-kori könyvkiadás egyik zászlóshajója volt, s piaci pozíciói – és szocialista kapcsolatai – most is számottevőek. Elnök-vezérigazgatója és egyik tulajdonosa Kocsis András Sándor, aki számos egyéb pozíciója mellett a XXI. Század Társaság elnöke. A teljesség igénye, hogy tudjuk, miről van szó, nélkül néhány név a XXI. Század Társaság on-line arcképcsarnokából (tagok, díjazottak, egyebek): Ágh Attila, Ferge Zsuzsa, Galló Béla, Kéri László, Kertész Ákos, Kósa Ferenc, Ormos Mária, Persányi Miklós, Petschnig Mária Zita, Tamás Pál, Vértes András, Vitányi Iván.
Hogy Kocsis úr elköteleződéseit még jobban megvilágítsuk – s mert minden mindennel összefügg – álljon itt egy idézet egy interjúból, amelyet a méltán népszerű Klubháló közölt Bolgár György kiadójával és a sanghaji könyvüzlet egyik kedvezményezettjével:
Kocsis András: Természetesen tudomásul veszem, hogy egy plurális politikai rendszerben a politikai játszmák része az, hogy bizonyos tényeket én másképp értelmezek. Ami a szomorú, hogy a társadalom nagy része nem felkészült arra, hogy az apró distinkciókat dekódolni tudja. Még az értelmiség egy jó része sem tudja, mit takar a reálérték, nominálérték, infláció fogalma, ami rendben is van. A baj az, hogy a politikusok erkölcsi hitele gyenge. Ha ez magas lenne, sokkal inkább interiorizálható lenne a véleményük. Ma ez sok esetben hitalapon működik, elsősorban a jobboldalon. Azonkívül ez egy szociálpszichológiai tény. Mondok egy példát. Egy kétgyermekes, viszonylag jól működő család, mint a társadalom mikroközössége él egy erdő közepén. Kilépve az ajtón tudják, hogy pontosan hat ösvény vezet a házuktól az erdőn túlra, egyik a kúthoz, másik az élelmiszerbolthoz, harmadik a templomhoz, a többi három is egy-egy meghatározott helyre. Ezek a kitaposott ösvények adják a család társadalmi kapcsolatait. Tegyük fel, jön egy vihar, mely után eltűnnek az ösvények, ott marad a család egyedül. Ez történt a rendszerváltás után. Vagyis a családok egy dezorientált állapotba kerültek, egy pillanat alatt leomlottak a falak, egyfajta értékrendet hirtelen felváltott egy új. Csakhogy a társadalom nem így mozog. Az erdei családnak meg kell találnia a válaszokat arra, hogy az életét hogyan folytassa tovább. A családfő felvetheti, hogy próbáljanak maguk új ösvényeket vágni az erdőben, de várhatnak külső segítségre is, amelynek többféle módozata lehetséges. Az egyik külső erő ígérheti a családnak, hogy pillanatokon belül viszi a segítséget, míg a másik mondhatja, hogy csak egy hónap múlva tudnak segítséget vinni a családhoz, addig a helyiek próbáljanak meg maguk is mindent a helyzetük javítása érdekében. Hát, ma ez a különbség a két nagy politikai csoportosulás álláspontja és társadalomhoz való viszonya között.
“Bencsik Gyula: A balliberális értelmiség nem misztifikálja túl az esetleges jobboldali hatalomváltást?
Kocsis András: Baloldali értelmiségiként adhatok erre egy cinikus választ, amely három részből áll. Első része az, hogy a magyar nők szépek voltak, szépek vannak és szépek lesznek, második, hogy a Duna folyását nem lehet megállítani, a harmadik, hogy az amerikai temetők tele vannak nélkülözhetetlen emberekkel. Tehát ha a társadalom egészséges, nagy dráma nem várható, bár a társadalmi közérzet romolhat. A Fidesz paternalista agresszivitása engem is riaszt.”
Na most az, hogy Kocsis András Sándor tagja-e a „Baloldal jó, jobboldal rossz” formulában hívők klubjának, teljességgel az ő magánügye – egészen addig, amíg vállalkozása nem kap első látásra indokolatlanul nagy mennyiségű közpénzt az általa olyannyira kedvelt kormánytól. Most viszont kapott. Ráadásul a Kossuth jelentős részben állami pályázatokból él, s a magyar állam az elmúlt időszakban rendszeresen támogatta különböző kiadványait. Ez önmagában nem gond – minden minőségi kiadó pályázatokból él -, de azért jegyezzük meg, már csak ezért is, mert a Kossuth a virágkorát élte az utóbbi években.
Egyébként az az eddigiekből is kiderült, de azért külön felhívnánk rá a figyelmet, hogy ez a 3,5 milliós összeg – Bolgár állítása szerint is – csak a nyomdakész fájl vételi árát jelenti, magának a könyvnek a kiadása többe került nekünk, hiszen még ki is kellett nyomtatni 20 ezer példányban (ha egyáltalán igaz ez a szám). (Érdemes megfigyelni, ahogy nyilatkozataiban Bolgár maga is finoman elhatárolódik könyve további sorsától.) A kínai verzióban – a Szekszárdon nyomott angollal ellentétben – nincs megadva, hogy hol készült a kiadvány. Feltehetően egy kínai nyomdát bíztak meg a munkával, ami indokolt, hiszen Kínában közismerten a világon legolcsóbban lehet nyomtatni, ráadásul a szállítási költség is megspórolható – viszont talán érdemes lenne az illetékeseknek megnézniük a kínai nyomda által kiállított számlát, hátha a piacinál némileg nagyobb összeg szerepel rajta. (A HVG „15 milliós könyvbizniszről” ír az eset kapcsán, s ha ez a szám, illetve a Bolgár György által írtak igazak, akkor a nyomtatás és a pavilonba szállítás 11,5 millióba került, ami a kínai árakat figyelembe véve kissé sok.)
Érdemes elidőzni ennél a 20 ezres példányszámnál is. (Mellékszál, de megjegyeznénk, hogy a közhiedelemmel ellentétben a sztárszerzőkön kívül a 20 ezres szám Kínában is kifejezetten magasnak számít.) A szervezők tájékoztatása szerint a könyvből a magyar pavilonba látogató fontos emberek és delegációk kapnak ajándékba, kereskedelmi forgalomba nem kerül. Na már most, a kínaiak kedvelik a fontos emberek és népes delegációk kiküldését, de azért annyira nem, hogy az expó szűk fél éve alatt húszezer fontos főt küldjenek a sanghaji gömböcsimogatóba. Vagyis az állítólagos példányszám túlméretezett, és mivel a könyvek a csak az expóra szerződött Genexpo birtokában vannak, az sem valószínű, hogy a remittendát ingyen eljuttatnák az utazási irodáknak vagy a kínai külképviseletekre. Kérdés az is: lehet-e bizonyítani, hogy a könyv egyáltalán megjelent 20 ezer példányban – a nyilvános és a tényleges példányszámokkal való trükközés ősi, pártállástól független foglalatosság a magyar könyvszakmában. Mindenesetre egy Sanghajba küldött ellenőrző küldöttség egy darabot sem látott a kötetből a pavilonban.
Ennyit a pénzünkről, ami hogy, hogy nem, egy progresszív médiaszemélyiség, egy szoci-közeli könyvkiadó és egy volt titkosügynök által vezetett offshore cég bankszámláján kötött ki. A következő részben azt vizsgáljuk meg, hogy miért volt baromság Bolgár György könyvét kínaiul kiadni.
“Mindenesetre egy Sanghajba küldött ellenőrző küldöttség egy darabot sem látott a kötetből a pavilonban”
Akkor megállapítható, hogy vitték a könyvet mint a cukrot?
Tuti, hogy Kínában többen beszélnek magyarul, mint Magyarországon kínaiul!