Csepel.info

“Nem, Pelikán elvtárs csak ül és fogja a fejét, mint a csepeli párttitkár…”

Magyar Nemzet

Tessék mondani, tud nekem adni vizet? – szólít meg a kórház kijáratánál egy fiatalka ápolónő, aki egy kicsit kilépett az épületből, ahová azért szaladtam be, mert a munkahelyemhez legközelebb itt akad gyógyszertár. Végigmérem, átfut az agyamon, hogy mi mindenért kellhet neki víz ezen az esős délutánon, ahogy ott álldogál a barátjával. Mit? – kérdezem döbbenten.

Hát tüzet – magyarázza. Jaj, kedves – válaszolom megkönnyebbülten –, én nem dohányzom, velem nem sokra megy, tudja, nincs nálam se tűz, se víz.

Na, valahogy így, az értetlen döbbenet elemi erejével hatottak rám azok a cikkek, melyek az ország egyik legolvasottabb és a másik, igen kevéssé olvasott, ám igen vonalas és pártszerű lapjában világgá kürtölik: húsz éve először nyer a Fidesz parlamenti választást. Meg hogy magyarfaló szlovák politikusok örvendenek a polgári erők győzelmének. Vagy azt a csodaszép kijelentést, hogy a választók vasárnap megkérdőjelezték a demokrácia Magyarországon húsz éve kialakult formáját. S így, a meglepetés bénultságával hatott a cenzor, bocsánat, a pártelnök mindent áthúzni kívánó, süvöltő szava, hogy az egész csak csalás volt. (Az ember szinte látja a falfehér, dühtől remegő szájú elvtársakat: „Hogy történhetett ez? Ki engedélyezte???”)

Micsoda? – kapom fel a fejemet, elvesztve minden valóságérzékem. Miféle vizet, tűz helyett? Miféle választást nem nyert a Fidesz húsz esztendeje?! Forgatom az újságot döbbenten, vizsgálom a dátumot (nem 1951, s nem is a Szabad Nép), az impresszumot keresem: tán valami vicces, az eredeti lap formátumát hűen utánzó kiadványról, az eredetit parodizáló Népszaváról, ál-Népszabadságról van szó. Vagy esetleg csak álmodtam az egészet, ezt az elmúlt, hideglelős nyolc esztendőt, amikor úgy száguldott lefelé a mélybe vesző síneken, a szabadesés gyorsabbra már nem vehető tempójával zuhanva az ország, mint a hullámvasút lejtőin?

Micsoda zöldség ez? – olvasom hitetlenkedve, hogy „demokrácia helyett” jön a szörnyű „többségi demokrácia”. Ilyen bolondgombát akkor próbáltak utoljára föletetni velem, amikor az egyetemen kötelező volt kommunista brosúrákból vizsgázni (politikai gazdaságtannak nevezték ezt a fából vaskarika, még a zeneművészeti főiskola vagy a TF hallgatóira is ráerőszakolt tantárgyat). Akkor kellett olyasmit bebiflázni, mint „haladó népi demokrácia” és „fasiszta-imperialista eszméktől telt nyugati felforgató szervezetek (mint a NATO, a FAO)”. De olyasmit még a diktatúra idején sem próbáltak nekünk beadni, hogy ha egy polgári demokráciában a választók úgy döntenek, hogy adott százalékban az adott pártra adják voksaikat, akkor az már nem polgári demokrácia. A hülye is tudja: a parlamentáris demokráciának éppen az a lényege, hogy a polgár arra szavaz, akire neki jól esik, ez szondázza meg a választók akaratát. A brit gyakorlatban, ahol még nota bene parlamentáris monarchia az államforma, és a nyomorultaknak, kapaszkodjanak meg, még írott alkotmányuk sincs (bezzeg nekünk itt fénylik a szovjet típusú alaptörvény 1949 óta többedszer átírt, frappáns változata), s a szigetországban hosszú ideje vagy az egyik, vagy a másik párt kormányoz a két nagy közül, mégsem sikít senki „túlhatalmat”. S még ez sincs betonba öntve, hiszen lehet, hogy hipp-hopp, a küszöbönálló választásnál visszaugranak a koalíciós formához. Közben itthon arról sipákolnak a demokráciavédők, hogy az egypárti kormányzás egyenlő a többségi demokrácia rituális temetésével. Még hogy így meg úgy kialakult forma, ami veszélyben van, amikor a formát a választópolgár határozza meg a népfenség elve alapján: ha úgy tetszik neki, hat, ha más a választása, hát egy pártot juttat kormánypozícióba. Mi a fenének takarodtak innen haza az oroszok, ha húsz évvel később sem érti a legnagyobb példányszámú lap, mi a demokrácia?

Szerintük valószínűleg az a demokrácia, amikor a nemzet lakossággá züllesztett maradványai, illetve annak 99,9 százaléka büszke és öntudatos arccal elvonul az urnák elé, hogy 98,9 százalékos arányban megszavazza az MSZP az MSZMP – micsodáját? Program, izé, uralmát, mert az a nép uralma, na. Ezt persze senki nem nevezte közülük diktatúrának, a pártállam cenzora, jaj, dehogy, a pártállamot belülről bátran lebontó Lendvai Ildikó például egyszer sem panaszkodott akkoriban „túlhatalomra”. Persze csak konspirációs okokból, hogy meg ne sejtsék, miképpen készül a kommunizmus megdöntésére. Aztán vannak közöttük fiatalabbak is (juj, kimondtam, mindjárt le kitépi a körmömet a hajamat Lendvai Ildikó), szerintük meg az a demokrácia, hogy négyévente, megvárva, hogy legyen mit lefölözni, visszajönnek, és a lét nejlonszatyrokba tömködtetik a Gyula taxisokkal.

Tűz van – közli az egyik legolvasottabb és talán az egyik legkevésbé olvasott lap is. Tűz van – kürtölik világgá, amikor végre a jótékony, hűs tavaszi áradás közeleg. Nézik az áradatot elkeseredetten a Pelikán elvtársak, megfordítanák, de jaj, eszükbe se jutna már elébe állni.

Nem, Pelikán elvtárs csak ül és fogja a fejét, mint a csepeli párttitkár, jaj, már megint ez a csúf szövegromlás, a csepeli polgármester, aki híradások szerint szintén csak ül és a fejét fogja ideje nagy részében. Így bucsálódhatott egyre a csepeli tanácselnök elvtárs is 1956 októberében. (Azért szépen lobog ez a „tűz”…)

Jön az áradat, amely elviszi hátán a sok mocskot, szennyet. Zavaros eszméket is fölvet a habja, és számító, hidegfejű, hivatásos kereskedelmi hajósok is fogódznak a sodrába, de végre eljön, lemosdat mindent, aztán levonul, helyet csinál a nyár gyümölcsérlelő forróságnak, mert hát ilyen a tavasz. Ugye a szél ilyen tavasszal, a népdal is megénekli.

Itt volt az idő, kegyetlenül hosszúra sikeredett már a tél, amikor „egyedül maradtunk fosztott termeinkben”. Amikor elmondhattuk, hogy a „Martinuzziak kora jött újra”, s újra láthattuk a „csukott ajk s nyitott szem hőseit”.

Zúgni kezdett az ár, szembemenni vele vakmerő és értelmetlen vállalkozás: azt írják hát, hogy „kétharmados többséggel meg lehet szüntetni a kétharmados törvényeket, és így a következő ciklusban már egyszerű többséggel teljhatalom teremthető”. Meg hogy a szélsőjobb komoly károkat okoz az „őt felnevelő” Fidesznek.

De hát nem az kérdőjelezi meg a képviseleti demokrácia alapjait, ha 8 évvel egy lezajlott kormányzati ciklus után kétségbe vonjuk a párt korábbi győzelmét, azt, hogy húsz év alatt nemcsak hogy nem először nyer választásokat, de az egyetlen létező, alternatív erő, mely kormányzati tapasztalattal rendelkezik?

Nem kéne a demokrácia (Istenem, hogy szerette ezt a szót zengeni Péter Gábor és Gerő Ernő) miatt aggódóknak inkább azon töprengeni, hogy mégis mi végre ez az Európában példátlan MSZP-s népszerűség-zuhanás a 2006-os 43 százalékról a 2010-es első fordulóban elnyert 19 százalékra, úgy, hogy a velük elvtársi egységbe forrt SZDSZ, mely a voksok 6,5 százalékát kapta, szó szerint megsemmisült négy év alatt, így eredménye értelmezhetetlen, a választók iránta érzett szimpátiája ki sem mutatható? Mi volna, ha – felnyitogatva a nokiásdobozokba rejtett múlt titkait – elindulnának a semmibe illant, összesen mintegy 30 százaléknyi rokonszenv után? Ha leülnének a hülyének nézett (majd tüntet egyet, aztán megunja és hazamegy) választópolgárral, s megkérdeznék a véleményét? Nem azt a pofátlanságot kéne megbánni, hogy sok millió ember szemébe vágták: március 9-e után március 10-e következik, ahelyett, hogy szép csöndben bejelentette volna az illető a lemondását. Amikor pedig ki lehetett volna mondani, hogy itt aztán tűz van, babám, „ég a kunyhó, ropog a nád”, akkor meg vízágyút hozattak.

S a tűzre poroltó folyadék helyett rálocsolták a lopott benzint, mint az Egészséges erotika mindig rosszban sántikáló, bikkfanyelven makogó illetékes elvtársai, akik sunyi kis csórásaik, primitív csalásaik folytán egyszer csak az egész rájuk bízott „ladagyárat” lángba borítják.

Fejet kell hajtanunk a magyar nép bölcsessége és hagyományos törvénytisztelete előtt, hogy mindenféle, szélsőjobbról és szélsőbalról bőven, gyanús szervezettséggel jövő és ismétlődő provokáció ellenére sem éretlen perpatvarral, hanem egy Európa mértani közepén álló országhoz illően, az urnák előtt adott választ „a bukott rendszer örököseinek” országvesztő ámokfutására.

Mert a választ megadták. Olyan iszonyú erővel válaszolt, most már 2008 tavasza óta másodjára, ez a nép, melyből érezni lehet Botond Bizánc kapuit bedöntő erejét, a törökkel, orosszal egyaránt dacolva a puszta közepére települt falvak kitartó türelmét, e nagyszerű nemzetnek a nyugati s keleti rabló hordákat rendre visszahőköltető, elemeket hasogató energiáját.

S mikor az általuk annyira gyűlölt „bajszos emberek” által csöndesen eldörmögött, nyugodt „nem” elhangzott, rájuk ütve a történelem bíráinak elvtársi ügyekben mostanság oly gyakran lesújtó kalapácsát, ők kijelentik: nem győzött a Fidesz húsz esztendeje. Érződik, meg nem történtnek tekintenék legszívesebben az elmúlt húsz évet úgy, ahogy volt. Csakhogy ez a nemzet olyan, mint a kuvasz. Nem ugrik azonnal, de megjegyzi azt, aki árt neki. És emlékszik, akár évtized múltán is, arra, aki megharagította őt. Csendben várja a szükséges pillanatot. De akkor jaj annak, aki ráemelte a kezét.

Nem, nincs nálam tűz – válaszoltam nevetve a nővérkének az esőben a félrehallott kérdés tisztázása után, vizet sem viszek, tüzet sem hordozok. Pedig milyen szép is lenne tüzet vinni. Együtt morogni a Ghymes együttes hátborzongató feldolgozásában a visszhangzó, ezeréves igét:

„Tüzet viszek, ne lássátok,
Ég a ruhám, ne hagyjátok,
Áj, áj, kecskeháj,
Majd meggyógyul, hogyha fáj.
Tüzet viszek, ne lássátok,
Ég a ruhám, ne hagyjátok,
Áj, áj, kecskeháj,
Majd meggyógyul, hogyha fáj.”

Vége ennek a borzalomnak, bekötözhetjük végre a sebeinket. Majd meggyógyul, hogyha fáj.

Udvardy Zoltán jegyzete

mno.hu

This entry was posted on 2010. április 17. szombat at 17:42 and is filed under Csepel, Pártok, Vélemény. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.