Csepel.hu
A csepeli Weiss Manfréd Művek egyike volt az ország legnagyobb hadi – ipari komplexumának. Nem véletlen tehát, hogy a második világháború végén Csepel az egyik legtöbbet támadott célponttá vált. Nyolcvan éve történt a kerület bombázása, mely rendkívül súlyos károkat okozott
- április 3-áig Budapestet és környékét nem érte szövetséges légitámadás. Bár a légiriadók már rendszeressé váltak, de ezen a napon fordult komolyra a helyzet. Ezután a bombázások több hullámban érték a települést.
A 89 éves Nógrádi László így emlékszik vissza a bombázásokra: „Nem egészen kilencéves voltam 1944. április 3-án, amikor először bombázták Csepelt. A II. Rákóczi Ferenc út 45. szám alatt, egy hosszúkás családi házban laktam a szüleimmel. Egy katolikus általános iskola harmadik osztályába jártam, amely a Táncsics Mihály utcában volt, s ahol előre felkészítettek minket, mit tegyünk légiriadó esetén. Többször elgyakoroltuk, hogy levonulunk a pincébe, ahol a tornapadokon minden osztálynak megvolt a helye. Egy darabig elüldögéltünk ott, aztán fegyelmezetten visszamentünk az osztályterembe. Egyáltalán nem rettegtünk, még jó bulinak is tartottuk, hogy addig sem kell tanul – ni. A községben háromféle hangon szólalt meg a sziréna, amiből tudtuk, mire számíthatunk. A légiveszélyre berregő, morajló hang figyelmeztetett, ez jelezte, hogy támadás várható. Légiriadó esetén nagyon erős, vijjogó sziréna szólt; akkor már mindenkinek sürgősen óvóhelyre vagy pincébe kellett vonulnia. Az utcákon közben karszalagot viselő légósok terelték az embereket védett helyekre. Olykor rövidebb ideig, máskor órákig tartott a légiriadó, amelynek a végét egy elhalkuló szirénahang jelezte.
Az április 3-ai bombázás otthon ért. A házunk alatt egy jókora pince volt, oda vonultunk le a szüleimmel, nagymamámmal és másokkal is. Volt ott szék, nyugágy, és vittünk magunkkal vizet. Hallottam a robbanások tompa puffanását, éreztem, hogy a föld is megremeg, de nem minket találtak el. Nem féltem, de voltak köztünk idős asszonyok, akik remegtek és imádkoztak. Másnap az iskolában felfüggesztették a tanítást, és évzárót tartottak. A községben elrendelték, hogy a gyerekeket és az időseket vidékre, többnyire rokonokhoz költöztessék. Én Szigetújfalura kerültem, és csak 1945 januárjában tértem haza. Ott láttam, hogy a bombázók V alakban húznak az égen Csepel felé. Utóbb tudtam meg, hogy a június 26-ai bombázás során a Rákóczi úti házunkat is találat érte, de szerencsére nem sérült meg senki, mert a lövedék csak az épület egyik részét döntötte romba, a pince pedig a túlsó felén volt. A Rákóczi úton más épületekbe is bombák csapódtak. Emlékszem, volt egy ház, ahol mindenki meghalt, úgy tudom, tizennégyen laktak ott. Egy szűk pincében húzták meg magukat az emberek, de a repeszbomba pont őket találta el.”
Forrás: Csepel.hu
