Csepel.info

Építészfórum

Február közepétől már Budáról is az új csepeli központi tisztítóműbe kerül a szennyvíz a tavaly megépített budai Duna-parti főgyűjtőcsatornán keresztül. Mindez nem kevesebbet jelent, minthogy mostantól nem terheli a Dunát a fővárosban keletkező szennyvíz eddig tisztítatlan része (mintegy 49%-a), így a budapesti szennyvíz 95%-a válik (biológiailag is) tisztítottá.

Napi hatszázezer (!) köbméter szennyvíz keletkezik a fővárosban, amelyből a Csepelen felépült tisztítómű 350 ezret fog megtisztítani. 2010 augusztusáig még csak próbaüzemben. Ez adta az apropót, hogy egy kis áttekintést készítsek arról, mit és hogyan befolyásolt ez sok évtizeden keresztül elodázott beruházás a városszerkezetben. Aki velem tart készüljön rá: penetráns lesz.

Hőskorszak

A csepeli központi szennyvíztisztító kérdése több évtizede beszédtéma volt már, amikor végre a helyét a Budapesti ÁRT (az FSZKT és a BVKSZ elődje) is megjelölte Csepelen. Igaz, nem a mostani (Nagy-Dunai) oldalon, hanem a Szabadkikötő úttól keletre, a Ráckevei-Soroksári Dunaág mellett.

Hogy miért pont ott? Mert ott volt egy gigantikus méretű tisztítóműhöz a lakott területektől viszonylag távol, mégis a folyó mentén elegendő hely a főváros birtokában. A 90-es években ezt a szántó és gyümölcsös művelési ágba tartozó területet, azaz a csepeli szigetspicc keleti oldalát úgy kerülte el a XX. századi városnövekedés, hogy e területen üzemeltette a II. világháború utáni időszakig a csepeli Weiss Manfréd Művek a saját külön bejáratú repülőterét – gyepes kivitelben. „Vörös Csepelen” ugyanis a háború előtt repülőgépeket (is) gyártott a később államosított cég.

Hogy hogyan került a reptér és környezete a Duna Tsz. kezelésébe és szántó művelési ágba, majd később fővárosi tulajdonba, azt ma már nehéz kibogozni. Mindenesetre oda került, és az akkori technológiai lehetőségek mellett, feltételezve egy 1000 méteres egészségügyi védőtávolságot és egy óriási szagos-bűzös létesítményt, pusztán ide lehetett elhelyezni a szennyvíztisztítót.

A telepítés helye azonban nem kevés fejtörést okozott környezetvédelmi szempontból, lévén a Ráckevei-Soroksári Dunaág függőmeder, amelyet alul-fölül zsilipek szabályoznak, ennél fogva vízmozgása csekély, még a tisztított szennyvizek befogadására sem alkalmas, sérülékeny ökoszisztéma, amellyel akkoriban már illett számolni. Mint ahogy az is kezdett kínossá válni, hogy Budapest a Duna egyik legnagyobb szennyezője a Fekete tengeri torkolatig. Ebben a helyzetben az elképzelés az volt, hogy a tisztítótól nyugati irányban egy nyomócsatorna épül a Nagy-Duna felé, ami erre táplálja majd a megtisztított szennyvizet.

Csere-bere, fogadom

A másik oldal, azaz a szigetcsúcs Szabadkikötő feletti része ekkor még jórészt csepeli kerületi tulajdonban volt, habár fizikailag a Fővárosi Csatornázási Művek ténykedett rajta. Szennyvíziszap lerakóhelyként használta, miután az azt megelőző negyven évben a Csepel Művek egyik illegális kohósalak lerakójaként tartották számon.

Mivel ez a terület egyébként is egy időzített környezetvédelmi bombának számított, a csepeli önkormányzat erősen kapacitálta a fővárost abba az irányba, hogy a keleti és nyugati oldal területcseréjével egy „mindkét félnek kedvezőbb” állapot jöjjön létre.

Az egyik bökkenőt az jelentette, hogy a felajánlott nyugati terület jóval kisebb, mindössze 29 hektáros volt, szemben a keleti oldal majd háromszor akkora (82 hektáros) kiterjedésével, ahová 1994-től minden egyes fővárosi főpolgármester jelölt és minden egyes fővárosi kampány nemcsak egy korszerű szennyvíztisztítót, hanem a tetejébe (bocsánat, tőle északra) egy 10 hektár feletti új városi jelentőségű közparkot ígért az egyszeri budapesti honpolgárnak.

Valamilyen úton-módon mégis megtörtént a területcsere, körülbelül az ezredfordulón. A még mindig csak a kampánybeszédekben létező tisztító átköltözött a szennyvíziszappal meghintett kohósalak kupac tetejére, a keleti oldal pedig rögtön csepeli álomgyárrá és arany tojást tojó tyúkká változott. A kerület ugyanis nem sokáig ült a frissen szerzett vagyonon, 2000-ben szindikátust hozott létre a Wallis-szal és ötletpályázatot hirdetett a területre.

Az építészeti ötletrohamban született meg a Manhattan gondolat, azaz a csepeli szigetspicc magasházas beékelődése a dél-budapesti panorámába. Első körben úgy tűnt, hogy a főváros ilyen rossz, a kerület viszont ilyen jó üzletet még nem produkált. A Wallis-szal kötött szindikátusi szerződés azonban inkább csak a pénzt vitte, a városépítészeti ötletrohamot tényleges beruházás vagy értékesítés nem követte. Így 2003-ra a kerület felmondta a szerződést és 200 millió Ft fájdalomdíj fejében a Wallis birtokon kívül került.

Az új kérő hamar jelentkezett, a spanyol illetőségű FADESA 11,3 milliárdot szurkolt le a kerületnek a 82 hektáros területért, amely így végül magántulajdonba került. Szó nem volt már ekkor – megjegyzem korábban se komolyan – a negyedik fővárosi nagy-parkról. Habár az építészvágyak manhattani ívébe is törés állt be, ugyanis a FADESA, felmérve a piacot, inkább egy alacsony, néhány szintes és kertvárosias beépítést tartott reálisnak a területen. Hiszen ekkor már az irodapiac bőven lejtmenetben volt, a lakásépítési láz azonban még – az állami hitelgaranciáknak, majd pedig ezek befagyásával az olcsó svájci frank alapú hiteleknek köszönhetően – tombolt. Boldog-boldogtalan új lakást akart venni, a magyar bankok pedig nem győzték egymást túllicitálni e téren.

Úgy tűnt, hogy a FADESA nagyot szakíthat, de ekkor jött a krach, és maradt a Weiss Manfréd Művek hagyatéka, a „szép ződ gyep”. Ma úgy tűnik talán nem sokáig. Esély van ugyanis rá, hogy egy újabb kétes ügybe vágjunk bele: a Budapesti Olimpiába. Ez lett ugyanis a város új gumicicája: egy zöldmezős olimpia, ami újból visszavásárolná a FADESA területét.

Jó esély van rá, hogy egy újabb fővárosi üzleti bukta kerekedjen belőle, gyönyörű hazafias körítéssel. A ma forgó főszámok legalábbis azt sejtetik, hogy a budapesti zöldmezős olimpiát kétszer annyiból tervezik kihozni, mint azt London teszi 2012-ben egy barnamezőn. Utóbbi az East-Endből, ebből a borzalmas ipari roncsból, zöldellő paradicsomot kíván varázsolni, előbbinek nincsenek az Olimpiával városrehabilitációs álmai. Csak építeni szeretne.

A csipkerózsika-álom vége

Ha most áttérünk kicsit a nyugati oldalra, azaz – a szavak szintjén már több mint harminc éves – szennyvíztisztító területére, azt látjuk, hogy az uniós csatlakozásunkkal a tisztítómű nagyon gyorsan engedélyt kapott a világra jövetelre. Az addigi duma mögé ugyanis az európai uniós csatlakozással forrás (Kohéziós Alap) és európai uniós beruházó (csatolt áru) társultak.

No nem túl korszerű tervekkel. Úgy tűnik, sem a magyar önkormányzati rendszer, sem pedig az unió bürokratikus gépezete nem tűri meg a komplexitást és a kis rendszereket. Hiába ágált ellene több frissebb szemléletű szakmérnök, az évtizedes tervek és a kissé elavult technológia, a kivitelezői állhatatossággal karöltve győzött a kétségtelenül bonyolultabb elképzelések fölött.

Pedig sokan felhívták rá a figyelmet, hogy a szennyvíztisztítás hatásfoka (különösen a biológiai fázis sikeressége) rendkívüli mértékben függ az egyenletes szennyvízterheléstől, és a szennyvíz által megtett út hosszától. Ez utóbbi ebben az esetben kritikusnak számít: félő hogy az utaztatott szennyvíz „berohad”, azaz időközben alkalmatlanná válik az érzékeny baktériumkultúrák általi tisztításra. Éppen ezért gondolták úgy az egyetlen óriásberuházást ellenérzéssel fogadó mérnökök, hogy a városnak több, kisebb tisztítóval kellett volna kezelni a helyzetet, még ha az összességében többe is került volna az óriástisztítónál.

Győzött azonban az egyszerűsítés: sem a pályázatírói, sem a hatósági, sem a tervezői, sem pedig a pályázat bírálói oldal nem szeret sok kis projektben gondolkodni, ha egy naggyal ki lehet azt váltani. A kis rendszerekből így lesz rendre gigaprojekt.

A központi szennyvíztisztító hivatalos terveivel kapcsolatban még a duma időszakában (a pénzhiányos periódusoknak lám megvan a maguk haszna) városrendezési ellenérvek is feszültek. A 29 hektáros tisztítómű ugyanis a jelenlegi formájában nemcsak, hogy nem az elérhető legjobb technológiának számít, hanem van vele egy másik gond is: tekintélyes területeket rabol el Budapest látványképileg fontos – a feltárulkozó panoráma szempontjából óriási ziccernek számító – területéből.

Várostervezői aggyal nehéz elfogadni, hogy amikor a világ számos pontján épületek alatt létesítenek teljesen zárt és szagmentes szennyvízkezelőket, akkor miért kellett a város jövőbeli legértékesebb kitettségű dunai területeit ilyen célra és ilyen módon felhasználni. De hát mára már megtörtént, nem lehet visszacsinálni. Furcsának tűnhet, de a létrejött központi tisztítónak van egy harmadik hendikepje is: még bődületes méretei ellenére sem tud egy dolgot: a csepeli kerület szennyvizét megtisztítani, mivelhogy a XXI. kerület nagyobbik része alacsonyabban van, mint a szigetspicc.

A budai főgyűjtő projekt

Volt egy momentum, amikor úgy tűnt, hogy a szennyvíztisztító beruházás a budai városszerkezetre komolyabb hatást gyakorolhat. Akik ugyanis a komplexitást hiányolták a beruházásból, azokat egy időben a budai alsó rakpart 2×2 sávra szélesítésének fővárostól származó ötlete sokkolhatta, ami komplexnek ugyan komplex volt, csak nem éppen európai.

Még az UNESCO-t is tetemre hívták ez ügyben a civilek, jelezvén, hogy ők nem ilyen komplexitásról álmodnak. Így aztán a rakpartok autópályásításából végül (szinte) semmi nem lett, és mivel jobb nem jutott a Főváros eszébe, ezért más se. Értem ezalatt a felszínrendezést és a humanizálást a budai rakpartokon, a „vízre forduló” Vizivárost, vagy csak annyit, hogy ne egy kétméterenként feltúrt „bringagyalogútra” legyen kitéve a büszkén nagyotmondó EUROVELO 6 jelzés. Olyan szintű rendezéssel, amit Lyon művelt a rakpartjaival, már nem is borzolom a honi kedélyeket: az hazai fülnek ma még befoghatatlan. Ahol ugyanis addig-addig ügyeskednek, hogy a Margit hidat végül csak megemelik egy kicsinyként (hogy átférjenek alatta a kamionok!) ott ez az ügy még messze van. Ahol a komplexitás kimerül némi bújtatott rakpartbővítésben a Margit hídtól északra, ott kár a szóért.

De köszönhetően ennek a projektnek, ma már azt is tudjuk, hogy az ökörhugyozásnak is van esztétikája. Rátaláltunk egy rég elfeledett ciszternára, aminek aztán annyira megörültünk, hogy rögtön be is temettünk. Hússzor húszas beton térkőből végigraktuk a villamossíneket, ami nagyon szép lett. Közben persze kicsit elszabotáltuk a budai fonódó villamos projektet. Továbbra sem nagyon tudjuk, hogy mi lehet az a Partraszállás egészen pontosan, még kevesebb fogalmunk van a budapesti IVS Duna parti kulcsprojektjéről.

S bár minden híresztelés ellenére nem halt bele a város, hogy lezárták az építkezés ideje alatt az alsó rakpartokat, mi továbbra sem gondolunk arra, hogy ezt néha brahiból is megtehetnénk. Mindegy. Örüljünk annak, ami van. Néhány hete mindenki kicsit tisztább lelkiismerettel ülhet a vécére Budapesten, mert az a napi hatszázezer köbméter immár nem közvetlenül a Dunába kerül. Én úgy sejtem, hogy a böhöm gyomrában, valahol most várat építenek belőle.

A mintegy 428,7 millió euró költségvetésű központi szennyvíztisztítót és kapcsolódó létesítményeit 65 százalékban az Európai Unió finanszírozta, 20 százalékát a magyar állam, 15 százalékát pedig Budapest fizeti.

Forrás: Bardóczi Sándor, Építészfórum

This entry was posted on 2010. március 12. péntek at 07:30 and is filed under Építészet, Csepel, Vélemény. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.