Komment.hu
A kép forrása: Hetek.hu, Somorjai László
Bajnai Gordon amerikai szakértők segítségét kérte Washingtonban a hazai cigányok integrációjának megoldásához. Mit tanulhatunk az amerikai polgárjogi mozgalomtól, illetve kétszáz évnyi tapasztalatból?
A népmesében a furfangos katona nekiáll kőlevest főzni, aztán, csak az íze végett, belerakat a fazékba mindenféle finom és tápláló dolgot házigazdájával, az irigy, ám kíváncsi öregasszonnyal. Aki a végén ámuldozik: milyen remek levest lehet főzni kőből! Még meg is veszi az útszélen felszedett kődarabot a katonától.
A történet tanulsága az, hogy aki egy jelenséget vizsgálva arra összpontosít, hogy azt valaki más hogyan nevezi, nem pedig arra, hogy a jelenség maga valójában micsoda, az igen könnyen lépre megy és pórul jár.
Pontosan ez történt Washingtonban Bajnai Gordon miniszterelnökkel, aki amerikai szakértők Magyarországra utazását kérte, mert szerinte “a roma és az amerikai fekete kisebbség integrációja hasonlít egymásra, Magyarországnak ezért szüksége van az Amerikában ezen a téren felhalmozódott tudásra”.
Ez igen szépen és előremutatóan hangzik, kár, hogy a valóságban a magyarországi romák és az amerikai feketék “integrációja” éppen annyira hasonlít egymásra, mint a csak kőből készíthető leves arra, amibe kerül némi zsír, zöldség, rizs meg kolbász is. A különbségek olyan számosak és olyan jelentősek, hogy az “integrációt” illetően vajmi kevés, a gyakorlatban hasznosítható párhuzam kínálkozik.
Lássuk: A mai amerikai feketék őseit erőszakkal hurcolták be az országba, s az Amerikai Egyesült Államok történetének legnagyobb megrázkódtatása, a 19. századi polgárháború a rabszolgakérdéshez kötődik. Amerikában a 20. század hatvanas évtizedéig számos államban hivatalos gyakorlat volt a faji megkülönböztetés – és ezek ellen a jogszabályok ellen lépett fel a polgárjogi mozgalom, melynek olyan karizmatikus, a többségi társadalom tömegei számára is hiteles vezetői voltak, mint Martin Luther King.
Amerikában az ország legfelsőbb politikai vezetői kulcsfontosságú pillanatokban nem riadtak vissza attól, hogy elvi alapon szembeszálljanak választóik egyes államokban igen hangos, a faji megkülönböztetést támogató csoportjaival, s a szélsőséges liberálisnak egyáltalán nem nevezhető Lyndon B. Johnson elnök volt az, aki elfogadtatta a faji elkülönítést végleg jogellenessé nyilvánító polgárjogi törvényt.
Tette ezt abban a biztos tudatban, hogy ezzel a pártja mindaddig legfontosabb bázisának számító déli országrészben sok millió fehér szavazót fog elveszíteni. Ha végigtekintünk Magyarország történetén, ha megnézzük, kik jelennek meg a romák szószóliként, s ha meghallgatjuk/elolvassuk a hazai politikusok, az úgynevezett közírók és a webes kommentelők szövegeit, elég hamar kiderül, hogy itt minden másképp volt és van, mint Amerikában.
Lássuk tovább: Az amerikai feketék “integrációja” egyáltalán nem felhőtlen sikertörténet és egyáltalán nem olyasmi, ami mára lezárult volna. A fehér többség és a különböző kisebbségek viszonya számos helyen és számos módon ma is rendkívül feszült, s alig találni olyan, etnikai jellemzőkkel leírható társadalmi csoportot, amely ne táplálna előítéleteket más csoportokat illetően és/vagy ne lennének rendszeresen felhánytorgatott sérelmei.
A nálunk pozitv diszkriminációnak nevezett, a kisebbségek tagjainak társadalmi érvényesülését állami eszközökkel segíteni szándékozó törekvések maguk is rengeteg sérelem okozói, miközben továbbra is a fekete populáció tagjai azok, akik megtöltik a börtönöket, akik közül a legnagyobb arányban szedi áldozatait az erőszak és a kábítószer, és akik a legkisebb eséllyel jutnak jól fizető – vagy bármilyen – állásokhoz. Eközben viszont Barack Obamának hívják az USA elnökét.
Az amerikaiak tényleg nagy utat tettek meg, de messze nem járnak a végén. Többség és kisebbség amerikai együttélésének egyes tanulságai természetesen hasznosak lehetnek Magyarországon is. De a leginkább azok a tanulságok, amik arra vonatkoznak, hogy milyen szörnyű egyéni és közösségi károkat tud tenni a hatalom, a politika, és bárki, aki nyilvánosan megszólal, ha leegyszerűsítő, propagandisztikus módon kezeli az ügyet. Amerikában tényleg sok tudás halmozódott fel az elmúlt jó kétszáz évben többség és kisebbség együttélésére vonatkozóan, de ennek a “tudásnak” a nagy része arról szól, hogy milyen iszonyatosan nehéz, bonyolult és szívós dologról van szó. Az amerikaiknak nincsen tuti receptjük, és amijük van, azt nem tudnánk használni Magyarországon.
A mi cigányügyünket nekünk kell megértenünk és megoldanunk; nekünk, nem-cigány és cigány magyaroknak. Rendkívül mélyről – a sorozatgyilkosságokat, az egyre durvuló közbeszédet, a gerjedő és csak tovább gerjesztett indulatokat, a kilátástalan helyzetű szegényeket figyelve úgy tűnik: minden nap egyre mélyebbről – indulhatunk neki a feladatnak. De még mindig több esélyünk van, mint az “amerikai szakértőknek”. Ők legfeljebb követ tudnának hozni a levesünkbe.
Nekünk még van tanulnivalónk. Az USA-ban törvény van arra, hogy a munkahelyeken létszámarányosan kell feketéket alkalmazni (l. numerus clausus). Így történt meg, hogy egy nagy lapnál üldögélt egy úr, aki semmit nem csinált, de nem lehetett kirúgni, mert ő volt a statisztikai fekete.
Nálunk más a gond. A cigányság, amíg nem lesz munkalehetősége csak a segélyre szorul. A segély a szocik nagy fegyvere, mert lehet adni, lehet elvenni, ezzel néprétegeket lehet zsarolni (hasonlóan a 13. havi nyugdíjhoz).
A megoldás a munkahelyteremtés, gazdasági fellendülés (meg a három csapás törvény).
Nem hiszem, hogy a cigányság, ha választhat, hogy segélyen nyomorog, vagy dolgozik, és tisztességesen, polgárként él, mit választ.
Ceterum censeo… A kommunista, ha kinyitja száját, hazudik, ha kinyújtja kezét, lop.
Bűnözéssel foglalkozik a Strasbourgba távozott cigányok jelentős része!
http://www.kommentalok.hu/news.php
Amerikai módszer: háromszáz év rabszolgamunka, s ennyi idő alatt valamennyi munkakedv csak beleszivárog a génekbe.
“Az USA-ban törvény van arra, hogy a munkahelyeken létszámarányosan kell feketéket alkalmazni (l. numerus clausus). Így történt meg, hogy egy nagy lapnál üldögélt egy úr, aki semmit nem csinált, de nem lehetett kirúgni, mert ő volt a statisztikai fekete.”
Ki lehet rúgni, csak feketét kell felvenni helyette. Gondolom nem egy fekete van az egész országban.
Korábban ellene voltam a pozitív diszkriminációnak, de a napokban átgondoltam, és lehet hogy nem elvetendő dolog ez a számarányosdi. Több olvasata van a dolgoknak, nem is olyan egyszerű. Lehet érvelni mellette és ellene is.
Majd egyszer kifejtem…
Vátesznek: ma egy kicsit olvasgattam a Tórát. Érdekes olvasmány, ajánlom figyelmedbe.
A feketéket egyébként nem azért hurcolták be az amerikai kontinensre, hogy megtanítsák őket dolgozni, hanem mert az indiánok nem bírták a nehéz fizikai munkát, a fehéreknek meg büdös volt egy-két “munkakör”. Meg szerintem kevesen is voltak még akkoriban (jelentős lehetett a munkaerőéhség). Kanada lakossága pl. csak félmillió fő a 19. sz. elején. De az USA-é is csak kb. 10 millió. Az amerikaiak be is támadták északi szomszédjukat, csak elqurták.
Gordon!
A pozitív diszkrimináció Magyarországon azt eredményezné, hogy ismét intézményessé válna a kapun belüli munkanélküliség. Ez csökkentené a gazdasági szereplők versenyképességét, amit úgy igyekeznének kompenzálni, hogy az alapfizetéseket lenyomják, s a jobb munkaerő megtartásának érdekében nagyobb hangsúlyt kapnának a különböző teljesítmény-alapú motivációs rendszerek. Utóbbi valóban pozitív vadhajtása lenne a rendszernek, de ettől még összességében csökkenne a versenyképességük. Tulajdonképpen egy csomó segélyes kényszerű átcsoportosítását jelentené a vállalati szektorba, ahol statisztikai okokból kapun belüli munkanélküliként, vagy alig használható munkaerőként tartanák őket – minimálbéren. Ekkor jönnének a jogvédők, hogy a cigány minimálbért kap, míg a magyar ugyanabban a munkakörben többet keres. És kezdődne egy hosszas jogi hacacáré, ami munkát jelentene számos jogvédőnek, szociológusnak, és egyéb “diplomaszakokon” végzetteknek. Eltartana vagy tíz évig, amíg perek sokasága alatt megtanulnák a vállalatok úgy felépíteni a motivációs rendszereiket, hogy azok jogilag kikezdhetetlenek legyenek, addigra egy csomó pénz elmegy erre is. Na mégis miből? Abból ,amit megtermelt a gazdaság. Vagyis tovább romlik a mindenható versenyképesség. Közben a cigánykérdés megoldásához egy cseppet sem kerülülnk közelebb, mert a munkának és a tanulásnak továbbra sem lesz becsülete a cigánysoron. Egy kényelmesebb és jobban megtérülő börtönként fogják megélni a kapun belüli munkanélküliséget, mint “munkát”. Ennyi hatása lenne, és nem több.
Roma kabaré. A behajtás!
http://www.kommentalok.hu/news.php
Magyarországon számos hasonló eset történt! / Kicsi a világ /Daniel Wretström: egy svéd hazafi tragikus története
Daniel Wretström (1983. október 15. – 2000. december 9.) nevét sok hazafi ismeri Európa-szerte.
http://www.kommentalok.hu/news.php
Nem értek egyet munkásököllel. Ha ugyanis a munkaerőpiac tekintetében az un. “tiszta verseny”-t hiányoljuk (mely a cigányság támogatásával nyílván sérülne), akkor miért hiányoljuk az élet más területein?
Ha “Laissez-faire”-t akarunk a munkaerőpiacon, akkor számomra megmagyarázhatatlan, hogy más területeken miért követeljük épp az ellenkezőjét (pl.: termőföld adás-vétele). Vagy van erre egy íratlan “igazságkódex”?
Munkásököl azon gondolatával, hogy a cigányok munkába segítése semmilyen haszonnal sem járna a cigányság szempontjából (az ő megfogalamzása szerint: “cigánykérdés megoldásához egy cseppet sem kerülülnk közelebb”), mert csak kapun belüli munkanélküliséget eredményezne (e kijelentése önmagában is irgalmatlan nagy ostobaság) egyben azt is jelenti, hogy korábbi elméletüket miszerint “a munka nemessé tesz” (szabadon idézek) e pillanatttól kezdve elvetették.
Megmagyarázhatatlan számomra ez a pálfordulás. Persze lehet hogy csupán a saját kenyerük féltése vezeti őket.
Munkásököl abban is téved, hogy a tiszta versenytől leszünk összességében versenyképesebbek. Nem leszünk, éppen ezért van szükség az állam és az egyéb döntéshozók (pl.: helyi önkormányzatok), a hatóságok, a civil szervezetek, a szakszervezetek szabályozó szerepére.
Én magam nem vetem el a pozitív diszkrimináció alkalmazását a gazdasági élet egyes területein. Így van ez a munkaerőpiaccal, a földpiaccal, és egyebekkel. Jól át kell gondolni ezt a kérdést.
Ha egyébként mégis elvetnénk a pozitív diszkrimináció kormányzati alkalmazásának lehetőségét, akkor mégis milyen utakon, módokon tudja az állami főhatalom érvényesíteni az akaratát? Kizárólag a költségvetés kiadási oldalán megjelenő céltámogatássokkal? Aligha… ezzel csak öntenénk ki a pénzt, ahelyett hogy a gazdaság működésébe nyúlnánk bele.
Ugye, hogy nem is olyan egyszerű. Ha az ember nem csípőből tüzel, hanem egy picit gondolkodik, akkor rögtön árnyalatbban látja a képet.