Csepel.info

Már messziről érezni lehetett a sülő kürtőskalács és a forralt bor il­latát. A háttérben halkan, mintegy aláfestésként szólt a hangszórókból a zene, és a jégen megcsillantak a díszkivilágítás fé­nyei. Egyből mosoly ült az arcomra és el­kapott a hangulat. Miután Pellicano Mar­cóval, a korcsolyapálya üzemeltetőjével beszéltünk, mentem felvenni a kor­csolyát. Sajnos nem volt időm hazaszaladni a sa­játomért, így bérelt kori­ba búj­tam – a belépő mel­lett ennek az ára 700 fo­rint –, de legalább erről is tudok véleményt mondani.

Bevallom, féltem tőle. Nem igazán vagyok oda a bérelhető dolgokért. Nincs gazdájuk, így hát senki nem vigyáz rájuk. Na mindegy, felvettem, meghúztam a csatokat, amennyire csak tudtam, és elindultam a jég felé. Óvatosan felléptem, egy-két lé­pés, és örömmel tapasztaltam, hogy a korcsolya jó. Elég éles, és azt, hogy kicsit lötyög a lábamon, hamar megszoktam. Egyáltalán nem nyomott, és nem is dörzsölte ki a bokámat. Amúgy, ha rossz méretet választunk, életlen, vagy más baj van a korival, azonnal kicserélik, mint megtudtam. A másik félelmem az volt, hogy a jég teljesen ki van járva, és élvezhetetlen lesz a csúszkálás. Ismét kellemesen csa­lódtam, mert gond nélkül le­hetett rajta siklani. Abban az egy órában, amíg ott voltunk, a központi jégpályát és a jégfolyosót is letakarították. Marco elmondta, igyekeznek odafigyelni, és óránként, másfél óránként feljavítani a jeget.

Megtettem pár kört a nagy pályán, hogy megszokjam a jé­gen járást, majd elindultam a folyosó felé. Át a híd alatt, a sö­tétben fénycsíkként kanyargó jeges ösvényre. A palánkokra kifeszített ledcsíkok ragyogó csillagokként vezettek végig az úton. A kanyargós pályán mintha egy másik világba kerültem volna. Az ösvény mellett álló fák vadregényessé varázsolták a tájat: romantikus hangulatú volt köztük siklani. Több kört is tettem, élveztem a szabadságot. A folyosó elég széles ahhoz, hogy a lassabban haladó – mint én is – és a tapasztalt, száguldozó jéglovas is elférjen egymás mellett. Egyáltalán nem volt za­varó a tömeg, mindenki haladhatott a saját tempójában, mégis megvolt a jégpályákra jellemző hullámzás. Ahogy az emberek egymásra figyelve egy hömpölygő folyamot alkotnak.

– Egyszer voltam a bécsi jégpályán, ami hasonlóan folyosórendszerű, az adta az ötletet. Már ötödik éve nyitottuk meg a jégfolyosót, de a pályarajz minden évben más, hogy ne legyen unalmas – magyarázta Marco. – Idén meghosszabbítottuk, most már kétszáz méter hosszú. A közepén pedig kialakítottunk még egy kisebb jégpályát.

A csepeli egyébként a leghosszabb folyosórendszerű jég itthon. Ez a kialakítás segít eloszlatni a tömeget, és tapasztalatból mondhatom, biztonságosabbnak éreztem tőle a pályát. Már kissé átfagyva, zsibbadt ujjakkal be­korcsolyáztam a belső hüttébe, hogy egy kicsit átmelegedjek és kifújjam magam.

– A belső hütte volt az álmom. Szerettem volna kialakítani egy, a pályához tartozó meghitt he­lyet, ahol összejöhetnek a baráti társaságok tagjai, megpihenhetnek a korcsolyázók – tette hozzá az üzemeltető.

A forralt boromat kortyolgatva, élvezve, ahogy a pohár melege visszahozza az életet az ujjaimba, megértettem, miért fontos ez a tér. Ahogy ott ültem és néztem a többi korist, miközben el­haladnak előttem, a hely csak még meghittebbé vált számomra.

Forrás: Bors