Csepel.info

Csepel, 1956

Inforadio.hu, Magyar Nemzet, Csepel-sziget.hu

Tömeg a Szent Imre téren (fotó: Csepel-sziget.hu)

Ma 53 éve, hogy a szovjet csapatok benyomultak Magyarországra, és leverték a szűk két héttel korábban kirobbant forradalmat. 1956. november 4-én hajnalban hangzott el Nagy Imre mártír miniszterelnök híres rádióbeszéde, ekkor menekült ő a jugoszláv, Mindszenty József bíboros pedig az amerikai nagykövetségre, és ekkor jelentette be Kádár János, hogy megalakította az új kormányt.

Mindössze 11 napig lehetett dicsőséges az 1956-os forradalom és szabadságharc. Az október 23-i események után november 4-én hajnalban átlépték a határt a szovjet csapatok. A szovjet túlerőre jellemző, hogy a legenda szerint már Szolnoknál járt a hadoszlop eleje, amikor a vége még Záhonynál kelt át a határon.

Hajnali 5 óra után a Magyar Rádió sebtiben épített parlamenti stúdiójában mondta el híres beszédét. “Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”

Történészek szerint viszont a csapatok nem álltak harcban, legalábbis nem szervezetten, és nem parancsra. A fő célpontok a nemzetőrök és a forradalmi csoportok voltak, akiket rövid idő alatt fel is morzsoltak a szovjetek.

Néhány órával a beszéd elhangzása után már az sem volt igaz, hogy a kormány a helyén van. Nagy Imre és néhány minisztertársa ugyanis a jugoszláv nagykövetségre menekült, egyedül Bibó István államminiszter képviselte a kormányt a parlamentben, majd kiáltványában passzív ellenállásra szólította fel a magyar nemzetet. Mindszenty József esztergomi érsek, bíboros az amerikai nagykövetségen menedékjogot kapott.

Mindeközben a néhány nappal korábban megalakult MSZMP küldöttsége Szovjetunióból tartott hazafelé. Münnich Ferenc az ungvári rádióban jelentette be, hogy Kádár János átvette a hatalmat. “1956 november 1-jén megszakítva ezzel a kormánnyal minden kapcsolatunkat kiléptük a kormányból, és kezdeményeztük a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását.”

Kádár Jánosék azzal érveltek, hogy Nagy Imre szerintük nem volt képes gátat szabni az egyre erősödő ellenforradalomnak. A nyomasztó túlerő végül megsemmisítő vereséget mért a forradalmárokra, ellenállókra. Több száz embert deportáltak a Szovjetunióba.

Nagy Imre nem számolt a fokozatosan javuló szovjet-jugoszláv viszonnyal, minek hatására Tito jugoszláv elnök kiadta őt és mártírtársait Moszkvának. Nagy Imrét először Romániába vitték, majd a két évig tartó pert követően 1958-ban végezték ki Magyarországon.

Forrás: Inforadio.hu

Kihalásra ítélve – A Magyar Nemzet cikke az ‘56-os csepeli harcokról

Kő András – Nagy J. Lambert

Ezerkilencszázötvenhat november 4-e után az egyik legnagyobb, de kevésbé ismert ellenállási góc Budapest területén a csepeli városrész volt, amelyik 10-ig tartotta magát. A munkás-paraszt kormány persze sohasem ismerte be, hogy egykori “bástyája”, a “Vörös Csepel” önfeláldozóan védte a forradalom vívmányait, és felvette a harcot a szovjet túlerővel szemben.

Ezekről a hősi napokról és azok következményeiről beszélgettünk Kovács Sándor dandártábornokkal Csepelen, a Történelmi Igazságtétel Bizottság katonai szervezetének elnökével, aki főhadnagyként maga is részt vett ezekben a harcokban.

A magyar honvédség 93-18-as számú légvédelmi ezrede a szóban forgó időben Csepel határában állomásozott, amikor a szovjetek november 4-én hajnalban orvul megtámadták és szétverték az egyik üteget, majd Tököl határában védelemre rendezkedtek be. Utána hangzott el Nagy Imre történelmi rádióbeszéde. Kőrösi Sándor főhadnagyot, aki hadműveleti tiszt volt, azzal bízták meg, hogy derítse fel, hol tartózkodnak az oroszok. Miután Kőrösi elvégezte ezt a feladatot, a csepeli nemzetőrség és a forradalmi bizottság felkérte az ezredet, jöjjenek be Csepel központjába, és nyújtsanak védelmet nekik.

– A könnyűfegyverzet nyilvánvalóan kevés volt a tankok ellen, és a katonákhoz fordultak, akik nehézfegyverekkel rendelkeztek.

– Nyolcvanöt milliméteres légvédelmi ágyúkkal, amelyek nemcsak repesszel lőttek, hanem páncélgránátokkal is. A katonák tehát bejöttek a Szent Imre térre, magukkal hoztak öt üteget, és 4-én délelőtt 11-12 óra körül elhelyezték őket öt különböző helyen.

– Ön hol tartózkodott november 4-én?

– Mivel nem tudtam eljutni az alakulatomhoz, Angyalföldre, a Lehel út és a Dózsa György út sarkára, a honvédelmi miniszter rendelete értelmében lakóhelyemen, Csepelen a nemzetőröket segítettem, nem messze a házamtól, ahol most is beszélgetünk. A harcálláspontom egy óvodánál volt, itt a közelben. Parancsnokságom alatt az állandó létszám 30-35 volt, de azon a délutánon sokkal többen lehettünk, mert egymás után csatlakoztak hozzánk olyanok, akik fel akarták venni a harcot. A délután folyamán kiküldtem egy felderítőcsapatot, amelyik azzal érkezett vissza, hogy jönnek az oroszok. Innen körülbelül nyolcszáz méter a folyó, a Duna-parton vonultak felfelé, másik részük a bolgár földeken haladt keresztül. Az én egységem megsemmisített egy “mozgó koporsót”, ami ugye páncélozott, lőszerszállító jármű volt. De aztán szétlőtték az óvodánkat – a gyalogságuk is teljes egészében erre vonult -, úgyhogy szanaszét mentünk, amerre láttunk.

– Honnan tudták, hogy hol van a harcálláspontjuk?

– Valaki beköpte, hiszen annyiféle ember lakott itt a környéken, közöttük ávósok, egyebek. Pontosan tudták, hol keressenek, hol van az otthonunk, letagadni sem lehetett. Nem sok maradt az óvodaépületből.

– Milyen fegyvereik voltak?

– Csak kézifegyverek. Gránát, géppisztoly… Szóval szanaszét mentünk. Én például este már nem aludtam otthon, mert féltem, hogy jönnek értem. A feleségemmel és a kutyával együtt a keresztapámnál kötöttünk ki.

– Voltak ezenkívül is harcok Csepelen?

– Voltak. Bent a Szent Imre téren.

– Mikor?

– November 4-én, utána 7-én, 8-án és 9-én. Még szét nem verték az egységeket. Hetedikén például egy IL-28-as orosz repülőgépet lőttek le a mieink, a Szent Imre téri légvédelem. Előzőleg a gépből röpcédulákat szórtak le Csepel fölött.

– Mi állt a röpcédulákon?

– Nem lesz semmi bántódásunk, tegyük le a fegyvert, a harcokban részt vevőket nem vonják felelősségre… Valami ilyesmi. Magyar nyelven persze.

– Mondhatjuk, hogy Budapesten itt volt az utolsó ellenállás.

– A legnagyobb ellenállások egyike valóban itt volt. A másik állítólag Kispesten.

– És a veszteség?

– Sokan meghaltak. Amikor már lehetett, a temetői könyvekben utánanéztem a halottaknak. 1956. október 24-e és november 8-a között huszonkilencen vesztették életüket; november 9-én – amikor szétverték az ellenállást – negyvennégyen!

– Katonák vagy civilek?

– Nagy része civil volt. November 8-án vagy 9-én délután bombázták is Csepelt. Sok páncélost vetettek be, amelyek aztán irgalmatlanul lőtték a családi házakat, mert magas épületek nem voltak. Negyedike után háromszor indítottak támadást Csepel ellen, de csak 10-én hajnalban esett el. Az egyik bombázás során vesztette életét a Must család összes tagja: hatan… A későbbiek folyamán ezt a tragédiát úgy állították be – magam is hallottam, amikor a börtönből kiszabadultam -, hogy gázrobbanás okozta a halálukat… Nem igaz! Abban a házban, ahol ők is laktak, egy légi akna bacsapódásakor tizennégy-tizenöt halottat számoltak össze. A harcok legfiatalabb áldozata egy nyolc hónapos kisfiú volt, Kléber Lacikának hívták.

(Részlet a korabeli szovjet katonai hadvezetés jelentéséből: “A hadosztályparancsnok, Obaturov tábornok azt a parancsot kapta, hogy november 9-én tisztítsa meg Csepel iparvidékét a fegyveres csapatoktól. Még mielőtt az utasítás megérkezett volna, a gépkocsizó lövész alakulatok – harckocsik kíséretében – harcba szálltak Csepel északi peremvidékén. A térséget vasúti szerelvények barikádjaival torlaszolták el, a bevezető utakat tüzérségi tűzzel védték.

November 9-én reggel a gépesített hadosztály harcba lendült Csepelen. Egységeit erős tűz fogadta. A légvédelmi gépágyúk négy harckocsit kilőttek. [Ha a jelentés négy harckocsit említ, akkor annak legalább a kétszeresét lőtték ki valójában – a szerk.] Jelentős veszteség érte gyalogságunkat is. A tűzharcot követő ismételt támadás sem hozta meg a sikert. A vezetés alábecsülte a felkelők erőit, és rossz volt a felderítés is.

Obaturov tábornok ekkor elhatározta – a felderítés után -, hogy a harckocsikkal és a tüzérségi rohameszközökkel megerősített gépesített ezredével rajtaütésszerű támadást fog kezdeményezni. November 10-én, éjjel 3 órakor váratlanul rajtaütött a fegyveres csoportokon, amelyeket az éjszakai harc felkészületlenül ért. Nem fejtettek ki komolyabb ellenállást, eldobálták fegyvereiket, és elmenekültek. Reggelre Csepel környékét teljesen megtisztítottuk.”)

– Ön 1956-os szerepéért bíróság elé került, és elítélték. Hány évet kapott?

– Először halálra ítéltek, másodfokon kaptam tíz évet, amelyből hat évet töltöttem a váci börtönben, illetve a Gyűjtőfogházban.

– Mivel vádolták konkrétan?

– Az akkortájt szokásos formulákkal: a demokratikus államrend megdöntésére irányuló… Számbelileg meg nem határozható gyilkosság…

– Minek tulajdonítja, hogy a halálbüntetés helyett tíz évvel beérték?

– Mert nem tudtak rám bizonyítani semmit. Azt elvállaltam, hogy egy nemzetőrcsoport vezetője voltam, de nem tudták rám kenni, hogy lőttem volna orosz katonákra. Katonai egységbe szerveztem a nemzetőrséget, megkezdtük a járőrszolgálatot, igazoltattunk, ellenőriztünk, 28-tól elszállítottuk a fegyvereket. Itt majdnem minden házban volt fegyver, sőt a gyerekeknél is volt géppisztoly. Talán még ma is van egyik-másik kútban… Közel volt a fegyvergyár, s az MHSZ Csepelen nagy bázissal rendelkezett.

– A csepeli ellenállás ürügyén hány ember citáltak bíróság elé?

– Hét katonát, a polgáriaktól huszonnégyet vagy huszonötöt.

– És hányat végeztek ki?

– A katonák közül négy embert: Major Ernő nemzetőrparancsnokot, a már említett Kőrösi Sándor tüzérparancsnokot, Andi Józsefet, aki többek között a nemzetőrséget szervezte meg, és Somogyi Tibort, azt a fiatal fiút, akire Kőrösivel együtt “húzták rá”, hogy lelőtte az IL-28-as repülőgépet. Ha ezt nem is lehetett bebizonyítani, tény, hogy Somogyi Tibor két harckocsit lőtt ki. Egyébként sorkatona volt, szakaszvezető, Piliscsabán szolgált, s amikor a katonákat november 4-én hazaküldték, a Szent Imre téren jelentkezett.

– Önt mikor tartóztatták le?

– 1957. március elején.

– Nem gondolt arra korábban, hogy elhagyja az országot?

– Dehogynem! A gépjárműszolgálat technikai helyetteseként volt is rá módom, de a feleségem miatt maradtam.

– Hány napot töltött a halálosok cellájában?

– Kilencvenkettőt.

– Mi játszódott le ez idő alatt a fejében?

– Azt nem lehet elmondani. Sokszor gondoltam az öngyilkosságra is… Mellőlem nyolc embert végeztek ki.

– Bántalmazták is?

– Igen. Az egyik ütéstől a fogam letört, és még mindig őrzi a nyomát.

– S amikor kiszabadult, hogyan élt?

– Sokáig állandó rendőri felügyelet mellett. Volt olyan éjszaka, hogy háromszor is felkerestek.

– Mi az oka annak, hogy ami Csepelen történt, azt a szó szoros értelemben elhallgatták? Csak azt lehetett hallani, hogy az “ellenforradalmárok” Kalamár József tanácselnököt meggyilkolták. Akiről ugye a Szent István utat 1957-ben átkeresztelték Kalamár útra. 1991-ben pedig visszakeresztelték Szent István útra…

– Mert a hatalom “bástyája” dőlt össze, amikor a munkásság itt is fegyvert fogott. A “Vörös Csepelről” elképzelhetetlen volt, hogy a vörös zászlón kívül a piros-fehér- zöld zászlót is tudja szolgálni. A dalban is azt énekeltették velünk, hogy: “Vörös Csepel, segítsd a harcunk…” Milyen harcot? A sok törvénytelenséget támogassuk?

– Végső soron fájdalommal, büszkeséggel vagy hogyan gondol vissza életének erre az időszakára?

– Én most is azt mondom, amit akkor vallottam: ha még egyszer ugyanaz megtörténne, ami 1956-ban, sokkal komolyabban vennék részt benne. És visszaadnám jó pár embernek azt, amin én keresztülmentem. A rendszerváltozásban nagyon bíztam, és arra gondoltam, hogy ha tényleg bekövetkezik, nem kerülhető el a felelősségre vonás sem. De nem így történt.

Pedig annak idején olyan rendet teremtettünk ezen a környéken, hogy azóta sem volt ilyen Csepelen! Katona voltam, egyenruhában jártam, becsületbeli kötelességemnek tartottam, hogy részt vegyek a kibontakozásban. Most is vállalnám! Sajnos azonban mi ötvenhatosok kihalásra vagyunk ítélve. Úgy járunk majd, mint a negyvennyolcas honvédek; nekik legalább volt egy épületük, ahová elvonulhattak öreg napjaikra.

2003. október 22.

Forrás: Magyar Nemzet, Csepel-Sziget.hu

This entry was posted on 2009. november 4. szerda at 13:03 and is filed under Csepel, Történelem. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.