Újkor.hu
1603. szeptember 28-án a Csepel-sziget északi felében komoly összecsapásra került sor a Budát ostromló keresztény és a várat felmenteni szándékozó török seregek között. A győzelem az előbbieké volt, az ország egykori fővárosát mégsem sikerült felszabadítani.
„Azon a helyen Dervis pasa tíz apródjával hosszú ideig szemben állt a hitetlenekkel s a futamodókat magához vonta. Sokan azonban nem voltak a segítségére, s midőn apródjaival a hitetlenek egyik nagy csapatával összeütközött, azonnal vértanú lett.” – írta meg ezekkel a szavakkal Ibrahim Pecsevi, a török felmentő sereg krónikása Dervis pasa halálát a csepeli csatából.
A tizenöt éves háború (1591-1606) – ahogyan a kortársak is nevezték – egyik kevéssé ismert hadi eseménye a „csepeli csata” (a hadtörténelmi munkák többsége csak csatározásként említi!). Ha áttekintjük egy kicsit az előzményeket, a csatához vezető út igen göröngyösre sikerült.
A háború elején a török hadvezetés célja Bécs elfoglalása, a Habsburg udvaré pedig Buda visszavívása volt. Ennek megfelelően mindkét fél a főcélpontokat védő erődövek kulcspontjait próbálta elfoglalni. Így került török kézre Győr (1594), vagy keresztény kézre Esztergom (1595). Közben az Erdélyi Fejedelemség is belépett a háborúba, török hűbéresként meglepetésre a keresztény oldalon. Ez a helyzet keletre tette át a háború súlypontját, így az addigi fő célok háttérbe szorultak. Amikor 1598-ra az Erdélyi Fejedelemség önálló szereplőként lassan kikerült a háborúból, a súlypontok ismét az eredeti irányba mozdultak vissza. A török ekkor már új úton próbálkozott Bécs felé (Kanizsa, 1600), a keresztény erők pedig ismét a Duna völgyébe helyezték a támadásuk főirányát. Ennek első lépcsőjeként (Győr visszavétele után) 1598-ban végre ostrom alá fogták Budát.
1603. szeptember közepén végre megindult az esztergomi táborból a keresztény sereg. Russwurm arra törekedett, hogy biztosítsa a keresztény pozíciókat Buda alatt, valamint megakadályozza, hogy Lala Mohamed visszavegye Pestet. Ezért erősítette meg a Szentendrei-szigetre kialakított keresztény „Felső tábort”. Két hajóhidat veretett a váci Duna-ágra, és ezek közé helyezte el a hajóit. Megerősítette a pesti őrséget is; a várostól délre, a mai ferencvárosi Koppány utca és Illatos út közötti területen létrehozta az úgynevezett „Alsó tábort”. Ezzel szemközt hidat veretett a csepeli Sziget-csúcsra, ahol szintén kialakított egy földerődöt. A mai Szabadkikötő helyén álló királyi kastély romjait is megerősítette. És egy sáncot is kialakított a sziget teljes szélességében.
Buda és Pest térrajza (Kép forrása: Veress Endre: Buda és Pest 1602-1603-iki ostroma, Hadtörténelmi Közlemények, 1910. 399.o.)
1603. szeptember 24-ére megérkezett Lala Mohamed szerdár serege is. A szembenálló erők létszámát tekintve, mint általában, a források ellentmondó adatokkal szolgálnak. A török erőket ennek megfelelően 17 000 és 40 000 fő közé teszik. A keresztény erők 32-35 000 főt tettek ki. Ez gyakorlatilag patthelyzetet eredményezett. A források elemzése alapján a törökök a mai Érd és Promontor közötti térségben táboroztak le. Szinte azonnal erősítést vittek Budára és megerősítették a Gellért-hegyet, amit a keresztény sereg nem tudott megakadályozni.
Buda, 1603. (Kép forrása: Kisari Balla György: Törökkori várrajzok Stockholmban. 134.o.)
A török táborban Ibrahim Pecsevi beszámolója alapján éles vita alakult ki, hogy mit tegyenek a kialakult helyzetben.
„Végre azt mondták: Mi is készítsünk hidat a szigetre és menjünk a hitetlenek sánczai ellen. Isten segítségével elfoglaljuk azokat s az élelmiszereket hozó hajók odaérkezvén, nyugodtan Budára szállítjuk azokat, vagy pedig a hitetlenek odajönnek s küzdelem lesz.”
Lala Mohamed ugyanis nem volt megelégedve azzal, hogy a szárazföldön erősítést jutatott Budára, hanem a vízi út megtisztítását tűzte ki célul. Ennek megfelelően hidat verettett a Nagy-Dunán lévő kisebb, nem megnevezett szigetre, majd onnan a Csepel-szigetre. A csata helyszínének azonosításához támpontot adna a „névtelen” sziget ismerete. A források és a szakirodalom tanulmányozása, és főként a terepbejárás alapján valószínű, hogy ez a mai Háros-sziget lehetett. Miután a híd elkészült a „névtelen” szigetre, a folytatáshoz az éj sötétjében csapatokat dobtak át a Csepel-szigetre. Hajnalra már közel 3000 gyalogos és 7000 lovas védte ezt a kialakítandó török hídfőt.
Ezalatt 1603. szeptember 24-én komoly esőzés vette kezdetét, amely három teljes napig folytatódott. Miközben a török a hídveréssel volt elfoglalva, éjszaka a keresztény sereg zöme az Alsó táborból átvonult a sziget csúcsán lévő sáncokba. A török történetírók szerint szeptember 27-én éjfél körül az építőmesterük is átment a szigetre, de az ottlévők nem alakítottak ki szabályos, védhető hídfőt. A gyalogság a parton húzódó dombsorra vette be magát, míg a lovasság a sáncokig nyomult előre, ahol keresztény „nyelveket” fogott, ezzel egyrészt elárulta a jelenlétét, másrészt feldühítette Russwurmot.
1603. szeptember 28-án hajnalban már elállt az eső, de vastag köd ült a szigetre. A makacs pára egészen a déli órákig tartotta magát. Reggel 8 órakor a keresztény sereg megindult a török hídfő ellen. A 10 000 fős török haddal szemben 7 gyalogezred és közel 8000 lovas vonult fel. A kavargó ködből déltájban bukkant fel a hadrendben masírozó sereg – szemben a török állásokkal. Az első sorokban Nádasdy Ferenc, a rettegett „fekete bég” 12 zászlóaljnyi huszárja és Siegfried Kollonich vallon-cseh lovasai érkeztek a csatatérre.
Pecsevi szavaival, aki a túlsópartról nézte az eseményeket:
„Déltájban egyszerre csak megmozdult a hitetlenek serege s a mi harcosaink is ott a mezőn egyenként gyülekeztek. Az átkozottak ágyúval, puskával lövöldözve, disznócsorda gyanánt jöttek. A magyar lovasság a mi lovasságunk ellen támadott.” A csata elkezdődött.
A második hullámban megérkeztek Pezzen rajnai és morva zászlóaljai, ami végérvényesen eldöntötte a lovassági harc kimenetelét. Később még beérkeztek Hohenlohe frank lovasai is. Erre a török lovasság megfutott. A keresztény lovasság ezt követően a szőlődombok között egy-két kis ágyúval és puskával védekező török gyalogságra vetette magát. A csata most hullámot vetett, és a lovasság a heves tűzben megtorpant. Ekkor körülbelül délután fél három lehetett.
Pecsevi a túlpartról így írta le a janicsárok védekezését:
„Mi az átelleni partról úgy láttuk, mintha egy-két temető lett volna ott; akik átmentek, mintha egyenként állottak, vagy pedig egy helyen lesben ültek volna, csapataikat azonban nem szedték össze.”
A Duna túloldaláról ugyanis a szemtanú temetőnek nézte a szőlődombokat. A török csapatok az élelmezés hiányában valószínű azért vették be magukat az elvadult királyi szőlősbe, hogy éhségüket csillapítsák. Helyzetük a lovassággal szemben mégsem volt annyira rossz, komoly tűzerőt képviseltek. Ekkor azonban megérkezett a keresztény gyalogság, és délután négy órára kifüstölte a védekező török erőket hevenyészett állásaikból. A maradék török lovasságot Dervis pasa, a csepeli erők parancsnoka még összeszedte egy újabb rohamra, de Nádasdy huszárjai legázolták őket. A szétvert török sereg egy része a szigeten déli irányba menekült. Másik részük a folyóba ugratott, hogy átússzon a török táborba. Többségüket azonban elnyelték a hullámok vagy lemészárolták a győztesek. Foglyokat a korábbi török kegyetlenkedések miatt nem ejtettek.
A csepeli csata, 1603. szeptember 28. (Kép forrása: Wilhelm Peter Zimmermann metszete)
A győztes csata után a keresztény sereg visszahúzódott sáncaiba, majd a török sereg észak felé mozdulását látva október közepére a Felső táborba vonult. Október végén a budai oldalra átvonuló keresztény sereggel való újabb ütközetet Lala Mohamed nem vállalta, és téli szállásra vonult.
A török sereg a csatában jelentős veszteséget szenvedett, de nem roppant meg teljesen. Az igazat megvallva a Csepel-szigetre átdobott erők zöme, az előzőben fellázadt janicsárokból és a korábban fellázadt Dseláli Deli Hasszán „gonosz népeiből” verbuvált anatóliai lovasságból állt. Lala Mohamed ugyan vereséget szenvedett, de egyúttal megszabadult a serege lázadó elemitől is. Vagyis jól döntött, amikor a haditanácsban nem fogadta el, hogy Murad pasát küldje át a ruméliai haderővel.
De hol is lehetett a csepeli csata? Ha a fennmaradt képi és írásos forrásokat összevetjük a tereppel és annak változásaival, valószínűsíthető, hogy a csata fő helyszíne a mai csepeli Rózsa-domb előtt elterülő sík, illetve annak dombjai a Rózsa utcától az ún. Ófaluig. A Szabadkikötő helyén álló királyi kastélyhoz szőlődombok is tartoztak, amelyek egészen a mai Fácán-hegyig húzódtak. Ezek keleti oldalán volt Szőlős települése is a középkorban. Ez a terület a túlsó Promontor magaslatairól jól belátható. Innen könnyen nézhette végig Pecsevi a csatát, és Zimmermann, az augsburgi metsző is készíthetett kitűnő, forrás értékű ábrázolást a török elvonulta után. A Háros-sziget, mint a török átkelés helyszíne ugyan kicsit délre található, de pont ez jelentette az előnyét is. A néhány metszeten is feltűnő, a volt királyi kastélytól még északabbra húzódó „névtelen” (azóta már eltűnt) sziget nem lehetett a török átkelésének helye, mert túlságosan a keresztény erők torkában volt. Az érdi és esetlegesen a tököli sziget pedig annyira messze volt a Sziget-csúcstól, hogy sem távolságban sem időben nem lehetett a török átkelésének helyszíne. Vagyis a helyszín lehetősége ezzel egyetlen térségre szűkült: a Háros-sziget és a csepeli Fácános-hegy dombsora, valamint az előtte húzódó sík, a volt királyi kastélyig.
Térkép a csata feltételezhető helyszíneiről. (Google Earth alapján)
Összegezve a tényeket: a keresztény erők jelentős győzelmet arattak a török felett az úgynevezett csepeli csatában, de a török sereg erejét teljesen nem törhették meg. Sőt, sem idejük, sem erejük nem maradt Buda visszafoglalására. A következő évben a Habsburg erők annyira kimerültek, hogy az udvar a magyar főnemesség ellen fordulva hűtlenségi perek sorával próbálta roskadozó államadósságát enyhíteni. Ez viszont lavinaszerű magyar felkeléshez vezetett, aminek Bocskai István állt az élére. Így viszont e helyzet 1684-ig lehetetlenné tette, hogy Budát újra keresztény erők ostromolják.
Forrás: Újkor.hu
