Csarnai Márk, Metszet.info
Október hatodika minden évben az 1849-ben Aradon kivégzett tizenhárom honvédtiszt, valamint az ugyanekkor Pesten meggyilkolt Batthyány Lajos, Magyarország első alkotmányos miniszterelnökének emléknapja. A bécsi forradalom évfordulójára időzített kivégzéssorozat a levert szabadságharc utáni megtorlások tetőpontja volt. Az aradi tizenhárom mellett azonban volt további három, ugyanitt, de más időben kivégzett honvédtiszt, valamint egy vezérőrnagy, aki a várbörtönben hunyt el. Ormai Norbert és Kazinczy Lajos honvédezredesek, Ludwig Hauk alezredes, illetve Lenkey János neve talán nem olyan ismert, mint tizenhárom mártírtársaiké, holott ők is annak a bosszúhadjáratnak az elszenvedői voltak, melynek következtében közel 144 főt végeztek ki.
A dicsőséges tavaszi hadjárat katonai sikerei ráébresztették a bécsi udvart, hogy egyedül képtelen úrrá lenni a magyarországi helyzeten, ezért Ferenc József 1849. május 1-én levélben kért támogatást I. Miklós orosz cártól, aki nyolc nappal később ünnepélyes nyilatkozatban jelentette be, hogy a magyar szabadságharc leverésére indul. A cári seregek Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagy vezetésével 1849 júniusában érkeztek Magyarországra. A 370 ezres osztrák-orosz túlerővel szemben a magyar hadsereg összlétszáma mindössze 132 ezer fő volt. Az ország emberi és gazdasági erőben a kimerülés felé tartott. Mindezek minden tisztánlátó ember számára világossá tették, hogy a küzdelem kimenetele eldőlt. Bem augusztus 9-i temesvári veresége után Kossuth lemondott, és a török határ felé menekült. Őt követte aztán a − Szent Koronát Orsovánál elásató − Szemere Bertalan miniszterelnök és kormányának több tagja is. A polgári és katonai hatalom Görgei Artúrra szállt, aki 1849. augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert Fjodor Vasziljevics Rüdiger orosz tábornok előtt. Ezzel a gesztussal a magyar hadsereg kifejezte, hogy nem Ausztriát tekinti legyőzőjének és hogy a szabadságharc leveréséhez két nagyhatalom katonai erejére is szükség volt. A magyar erők Görgei felhívására sorra megadták magukat, utoljára október 2-án a Klapka György vezette Komárom kapitulált.
A fegyverletétel és a bukás okozta keserűség miatt az emigrációba vonult Kossuth, és sokan mások Görgeit tették felelőssé, árulónak nevezve őt. Görgei 1849. augusztus 11-én haditanács elé vitte a kapituláció kérdését, mely egyhangúlag döntött a fegyverletételről. Téves tehát az a vád, hogy egymaga döntött volna a megadásról, másrészt pedig – a fentebb már ismertetett okok miatt – felelős döntés született, ugyanis, ilyen helyzetben a harc folytatása értelmetlen vérontás lett volna. Görgeinek Világosnál tízezrek életéről kellett döntést hoznia. A vereséggel, és a bukáshoz vezető körülményekkel egymaga nem tudott szembeszállni.
A szabadságharc leverését kegyetlen megtorlás követte, mely már nyáron megkezdődött, noha akkor még folyt a küzdelem, így az elsősorban még a polgári lakosság ellen irányult elrettentésképpen. Az első halálos ítéletekre azonban nem kellett a kapitulációig várni. 1849. január 15-én, Pápán − hadbírósági eljárás nélkül, rögtönítélő eljárás után − kivégezték a Mednyánszky Sándor őrnagy vezette gerillacsapat két fogságba esett tagját, Rédl Antalt és Szalay Gábort. Hadbírósági ítélettel végezték ki március 14-én Novák Tivadar nyugalmazott hadnagyot, március 27-én Giovanni Baldini vasúti mérnököt, a többnyire olaszokból alakult és a magyar oldalon harcoló Frangepán-csapat főhadnagyát, március 30-án Barta Józsefet, Simonyi Ernő gerillacsapatának őrmesterét, május 24-én Petőcz Györgyöt, Pozsony megye másodalispánját, június 5-én pedig a februárban kapitulált lipótvári várőrség két tisztjét, Mednyánszky László őrnagyot és Gruber Fülöp századost. Az első olyan halálos ítélet, amelyet magas rangú katona felett hoztak, Witalis Söll őrnagy, a tiroli vadászcsapat parancsnoka ellen született január 30-án.
A hadbírósági eljárás nélkül, rögtönítélő eljárással kivégzettek száma Julius Jacob von Haynau fővezéri kinevezése után sokasodott meg. Alighogy serege június 28-án bevette Győrt, másnap a főhadparancsnokság átállásra buzdítás vádjával kivégeztette Woititz Adolf győri zsidót és az aradi születésű Szwelka Rotaist. Július 12-én Mannsbarth Antal csákberényi katolikus plébánost és Szikszay János református lelkészt végezték ki Nagyigmándon. Bűnük mindössze annyi volt, hogy a kormány rendelete értelmében kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot, ezért a lelkipásztorok helyzete különösen veszélyes volt. Hasonló vádért lőtték agyon szeptember 7-én Streith Miklós vértesboglári katolikus plébánost és káplánját, König Mórt. Rázga Pál pozsonyi evangélikus lelkészt harcra buzdító beszédei miatt akasztották fel, míg Mészáros Dániel sopornyai lelkészt azért lőtték főbe július 16-án, mert megtalálták nála Kossuth néhány proklamációját. Kivégzések történtek Pesten is július 23-án és 24-én, amikor egy honvédtisztet és egy Szatmár megyei honvédet a Nemzeti Múzeum udvarán lőttek agyon. Július 26-án Ócsán végezték ki Halászy Károly helyi jegyzőt, aki korábban nemzetőrként szolgált. Az utolsó rögtönítélő eljárás során végrehajtott ítéletre augusztus 21-én került sor, mikor a Somogy megyei Juta község fiatal jegyzőjét, Nagy Istvánt lőtték főbe, amiért elmulasztotta eltávolítani a templom ajtajáról Noszlopy Gáspár kormánybiztos harcra felhívó proklamációját, és nem hirdette ki a császári kiáltványokat.
Haynau és Paszkevics (forrás: Wikipédia)
A fegyverletétel után megkezdődtek a tárgyalások az orosz fogságba esett tisztek átadásáról. Bár Ferenc Józseffel Ausztria szinte minden vezető politikai irányzata egyetértett abban, hogy a magyar szabadságharc nem maradhat válaszlépés nélkül, annak mértékét és módját illetően már akadtak nézetkülönbségek. 1849 nyarán átmenetileg még a bosszút követelőket is elbizonytalanította az, hogy a fogságba esett császári tisztekkel kíméletesen bántak. Maga Miklós cár és seregének fővezére, Paszkevics herceg is amnesztiát, vagy legalább mérsékelt büntetést javasolt a legyőzöttekkel szemben, azonban amikor Ferenc József megtudta, hogy az 1849 tavaszán fényes – osztrák szempontból megalázó – sikereket elérő magyar sereg az előtt az orosz haderő előtt tette le a fegyvert, amelyet éppen ő hívott segítségül, az augusztus 20-i osztrák minisztertanács az ő akaratából döntött a szigorú megtorlás mellett. A minisztertanács augusztus 27-én még úgy határozott, Haynaunak a meghozott halálos ítéleteket végrehajtás előtt fel kell terjesztenie jóváhagyásra, Ferenc József viszont augusztus 29-én már azt az utasítást adta, hogy a halálos ítéleteket csak végrehajtásuk után, tudomásulvétel végett kell felterjeszteni. Ennek következtében a minisztertanács is ilyen értelmű határozatot hozott augusztus 31-én. Haynau ezzel szabad kezet kapott a kivégzések végrehajtására, majd számos városban különleges katonai törvényszékek alakultak. Temesvárott ekkor végezték ki Hruby Gyula őrnagyot, Görgey volt segédtisztjét és Murmann Sámuel soproni nemzetőr őrnagyot. A megtorlás legnagyobb hulláma és a szabadságharc elitjének fizikai megsemmisítése 1849. október 6-án érkezett el; ekkor végezték ki Pesten Batthyány Lajost, az első független, felelős magyar kormány miniszterelnökét, az önálló magyar államiságra törekvések megszemélyesítőjét, míg Aradon a honvédség tizenhárom tisztjét.
„…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.”
(Ferenc József utasítása Haynau számára)
Az időzítés nem volt véletlen. Egyrészt 1849. október 6-a volt Theodor Baillet de Latour gróf császári és királyi táborszernagy, osztrák hadügyminiszter bécsi forradalmárok általi meggyilkolásának az évfordulója; másrészt meg kellett várni az utolsó magyar kézen levő erőd, Komárom feladását, hiszen egy megtorlási hullám kitartásra sarkalhatta volna a várvédőket. Latour halálát, valamint a második bécsi forradalom kirobbantását az osztrák kormányzat Magyarország, illetve a Batthyány-kormány számlájára írta. Mindez egyértelművé tette, hogy az eljárások célja nem az igazságszolgáltatás, hanem a bosszú.
A miniszterelnöki tisztségéről 1848. október 2-án lemondott Batthyányt 1849 januárjában tartóztatták le. A szabadságharc bukása idején Olmützben raboskodó politikust a törvényszék augusztus 30-án felsőbb utasításra felségárulás vádjával kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. A felségsértés vádja kétes alapokra épült. Ferenc József ugyanis nem volt magyar király (egészen 1867-ig), hiszen nem koronáztatta meg magát, nem adott ki koronázási hitlevelet, nem esküdött meg az ország törvényeire. V. Ferdinánd 1848. december 2-i lemondása után a magyar trón jogilag üres volt. Batthyány koncepciós perében a bíróság megsértette még azt a bécsi utasítást is, hogy a felelősségre vonások csak az 1848. október 3-a utáni, a magyar parlament feloszlatását – Lamberg Ferenc Pesten történt meggyilkolásának hírére – elrendelő királyi proklamáció utáni forradalmi cselekményekben való részvételre vonatkoztathatók. Egyedül az ő esetében alkották a vád alapját korábbi cselekményei. Kivégzése előtt, egy a felesége által becsempészett tőrrel nyakon szúrta magát, és súlyos vérveszteséget szenvedett, de életben maradt. A történtek után az ítéletet golyó általi halálra változtatták, melyet 1849. október 6-án a pesti Újépület udvarán végrehajtották.
Batthyány Lajos kivégzése (forrás: Wikipédia)
Ugyancsak fegyveres lázadás és felségárulás vádjával ítélte halálra az aradi törvényszék 1849. szeptember 26-án Lázár Vilmos ezredest, valamint Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József, Poltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és Vécsey Károly vezérőrnagyokat. A golyó általi halálra “kegyelmezett” Kisst, Schweidelt, Dessewffyt és Lázárt a vár északi sáncában hajnalban lőtték agyon, a többi elítéltet ezt követően a vártól délre sebtében összetákolt bitófákra akasztották. Amikor augusztus 11-én az aradi várban a megadás mellett döntöttek, még nem sejtették, hogy ugyanitt fejeződik be majd az életük.
Az aradi tizenhárom (forrás: Wikipédia)
Aradon 1850 februárjáig összesen tizenhat tisztet végeztek ki: a már említett tizenhárom vértanún kívül Ormai Norbert ezredest, akin már 1849. augusztus 22-én végrehajtották a kötél általi halálos ítéletet; Kaczinczy Lajos ezredest, akit október 25-én az aradi vár árkában lőttek agyon, és az 1850. február 19-én felakasztott Ludwig Hauk alezredest. A tizenhetedik halálra ítélt tiszt, Lenkey János elborult elmével, a börtönben hunyt el 1850. február 9-én.
Ormai Norbert, Kazinczy Lajos és Lenkey János (forrás: Wikipédia)
A megtorlás másik fő helyszíne Pest volt, ahol 1849 júliusában állítottak fel rendkívüli haditörvényszéket. Batthyány Lajoson kívül 1849. augusztus 14. és október 24. között itt végezték ki Gáncs Pál, Havelka Ferenc, Hübner András, Kuczka Mihály, Uitz Ignác, Varga Mihály székesfehérvári lakosokat fegyveres lázadásban való részvételért; Mezey József kajászószentpéteri jegyzőt, Kantsur András szokolyai református lelkészt, Gonzeczky János katolikus tábori lelkészt, Csány László és Jeszenák János kormánybiztosokat, Mieczysław Woroniecki alezredest, Karol d’Abancourt századost, Peter Giron alezredest, a szabadságharc külföldi résztvevőit, Fekete Imre gerillatizedest, Perényi Zsigmond felsőházi elnököt, Csernyus Manó miniszteri tanácsost és Szacsvay Imre képviselőházi jegyzőt. Pesten akasztották fel 1850. január 23-án Kolosy György honvédszázadost, Lamberg egyik gyilkosát, valamint Márkus Jánost és Pállik Ignácot, akik 1849. július 26-án a Mátrában megtámadtak, megöltek és kiraboltak egy osztrák alezredest.
A szabadságharc vértanúi között tartjuk számon azt a Marburgban és Bruck an der Murban kivégzett tizenhárom huszárt is, akiket bár nem itthon, azonban egyértelműen a szabadságharc támogatásáért végeztek ki, amikor Linz környékéről másodjára is megkísérelték a hazajutást.
A megtorlás során hozzávetőleg 500 halálos ítéletet hoztak, ebből legalább 144-et végre is hajtottak, körülbelül 1200 elítéltet zártak börtönbe, míg 40−50 ezer honvédet soroztak be büntetésként a császári seregbe. Gyakorlatilag nem volt olyan magyar család, amelynek valamelyik tagját ne érintette volna a megtorlás. A bosszúhullám csak 1850 júliusától mérséklődött − Potoczky Gyula volt az utolsó személy, akit ekkor végeztek ki 1848/49-es cselekedeteiért −, amikor az európai felháborodás miatt a bécsi udvar felmentette Haynaut Magyarország teljhatalmú katonai és politikai kormányzóságának tisztéből. A katonai parancsnokságok és hadbíróságok rendkívüli közigazgatási és bíráskodási szerepe azonban egészen 1854-ig fennmaradt. Az utolsó politikai foglyok 1859-ben, tíz esztendővel a szabadságharc leverése után szabadultak.
Ferenc József felelősségét 1849 és 1867 között nem lehetett, 1867 után pedig nem illett firtatni. A hivatalos körök többnyire igyekezték elhallgatni személyes érintettségét a megtorlásban és − a jól ismert történetírói toposzt alkalmazva − a rossz tanácsadók befolyásolásának tulajdonították „megtévelyedését”. A változást az Osztrák−Magyar Monarchia összeomlása hozta magával, ám máig nem született megnyugtató válasz a kérdésre. Az 1849. augusztus 20-án elvetett amnesztia-terv és a halálos ítéletek végrehajtásának utólagos bejelentési kötelezettséget tartalmazó augusztus 29-i utasítás mindenesetre az ő felelősségére utal. Ferenc József ugyan 18 évvel a szabadságharc leverése után − többek között a Habsburg Monarchiát 1859 és 1866 között ért súlyos katonai vereségek miatt − kiegyezett a magyar politikai elittel, de soha egyetlen gesztussal nem érzékeltette, hogy megbánta volna a kivégzéseket.
A vértanúk emlékének megörökítésére, köztéri szobor vagy emlékmű felállítására csak az 1867-es kiegyezés után − kellő politikai tapintattal − lehetett gondolni. Október 6-át nemzeti gyásznappá azonban csak jóval később, 2001. november 24-én nyilvánították.
Felhasznált irodalom:
Hermann Róbert: I. Ferenc József és a megtorlás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2009
Hermann Róbert: Vértanúk könyve – A magyar forradalom és szabadságharc mártírjai 1848-1854, Rubicon-Ház Bt., 2007
Gergely András: Magyarország története a 19. században, Osiris Kiadó, Budapest 2005
Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák, Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2001
Hermann Róbert: Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vértanúi – október 6., Oktatási Minisztérium, Budapest, 2000
Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés története I-II., Osiris Kiadó-Századvég Kiadó, Budapest, 1994
Deák István: Volt egyszer egy tisztikar – A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848–1918, Gondolat, Budapest, 1993
A borítókép forrása: www.wikipedia.hu
