Heti Válasz
Kép: Hvg.hu
Hogy pontosan mikor kezdődött és mikor fog véget érni 2007, nem tudom. Talán 9/17, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése és a Magyar Televízió épületének ostroma volt a kezdet, és mindaddig tartani fog, ameddig 2006 eseményeihez mérjük a későbbi történéseket.
Mert a 2006. őszi zavargások és a hatalom erőszakossága megfosztott bennünket a rendszerváltás legfőbb illúziójától, miszerint a rendszerváltás lehet békés.
De még ennél is többet veszítettünk a hosszú 2007-es évben. Elvesztettük a hitünket, hogy képesek vagyunk sorsunkat a kezünkben tartani. Megtapasztaltuk, hogy a demokratikus hatalom is hatalom, sőt demokratikus keretek között is kiépülhet autokratikus hatalom. A miniszterelnök és a mögötte álló politikai erők már nem is erőlködnek, hogy magasabb eszményekre hivatkozzanak – szabadságra, igazságosságra, joguralomra -, kizárólag a demokrácia legelemibb szabályára, a többségi elvre mutatnak: minket választottak meg, aki pedig nincs velünk ebben a helyzetben, az tehet egy szívességet, s különben is fogja be a száját, aki politikai alternatívát próbál felvázolni.
9/17 után tudjuk, hogy bármi megtörténhet velünk. Végleg elvesztettük a biztonságérzetünket, ma már mindenki tudja, hogy bárki bármikor kirúgható a munkahelyéről; szervezett vagy intézményes módon alig kap bárki is segítséget. A hosszú 2007 megtanított bennünket arra, hogy a szavak és a tettek végletesen elválhatnak egymástól. Arra, hogy ami logikus, lehet gyönyörűen felépített hazugság is. Arra, hogy senkiben nem bízhatunk, mindenki gyanús, aki politikáról beszél, ír, megnyilvánul.
A gyanús politikusok és az állampolgár
Valójában nem jobb- és baloldalra szakadtunk, hanem politikai osztályra és állampolgárokra. Nem sikerült áthidalni a szakadékot a rendszerváltás állama és a választópolgárok között: minden felülről bevezetett demokrácia ezzel küzd. Még Németország is inkább támaszkodott a saját belső, szűk demokratikus hagyományaira, mint a külső kényszerre. Ha nagy a bűntudat, őszintébb a megbánás is. Nálunk nem volt őszinte bűntudat, csak a nyers, természeti parancs, hogy fenntartsák az egzisztenciájukat a régi rend emberei. Horn Gyula legalább végigvitte a logikát: mi, reformkommunisták csináltuk a rendszerváltást – mondta -, ezért ennek minden előnyéből az első zsíros falat nekünk jár, így igazságos.
Ráadásul igazat mond: 1989-ben Moszkvában osztották le a lapokat, a rendszerváltás moszkvai beleegyezés és egyeztetés nélkül nem mehetett volna végbe – Vlagyimir Bukovszkij erről 2007. november 7-én beszélt Budapesten a XX. Század Intézet konferenciáján. A hosszú 2007 során azt is megtapasztaltuk, hogy az EU vagy az Egyesült Államok nem old meg semmit helyettünk, mi több, ők is csak politikai szereplők, azaz hatalmi érdekeik nem lehetnek semlegesek. És akkor a demokrácia minimális szabályait is megszegő Oroszország új arroganciájáról nem is beszéltünk.
Mindennek csak az lehetett a következménye, hogy lelki erőink, mindenféle javulásba vetett hitünk megrendült, nincs perspektívánk, nincs alternatíva, nincsenek céljaink, csak félelmeink és szorongásaink. Csak nyomokban lelhető fel az együttérzés a társadalmunkban. Ez persze nem végzet, de sorsunkká még kövülhet ez a céltalanság, ez a mindennapi ellenségeskedés, közöny, elidegenedés, üresség. Ez nem a gázártól függő lelkiállapot.
A reformdiktatúra mosógépe
A kormányt adó politikai erők néhány reformban határozták meg a legfőbb politikai célokat. Már nem hallunk jóléti rendszerváltásról, nem hallunk igazságosságról, legkevésbé az esélyegyenlőség növeléséről. Reform az, ami az emberek többségének életét befolyásolja, megváltoztatja, és azt ígéri, hogy jobb körülmények, feltételek közé kerülnek a reform által érintett területen. A jelenlegi kormány pártjai erre tettek fel mindent: a miniszterelnök eksztatikusságig tudja fokozni az elkötelezettség látszatát bármilyen ügy mellett, így ezzel az eszközzel most is él.
Egyszerű képet szokott felvázolni: ahhoz, hogy valami újat építsünk, előbb le kell rombolni a régit. A hasonlat abban téved végzetesen, hogy egy országot érintő reform nem hasonlítható a hétköznapi tapasztalati világból ismert “kidobom a régi mosógépet és egy újat veszek helyette” döntéshez, mivel a társadalmi intézményekbe való radikális beavatkozás – a bonyolult viszonyok miatt – átgyűrűzik az érintett, például az egészségügyi vagy az oktatási rendszer formális határain. A társadalom eleven, organikus szervezet, amelyhez nem lehet úgy hozzányúlni, mint a mosógéphez. A mosógépet ki lehet dobni, ha újat akarok helyette; a társadalmat csak apránként, lépcsőzetesen lehet bármelyik elemében megváltoztatni. Ugye, azt csak a kommunisták hitték, hogy egy egész eleven organizmust “ki lehet dobni”, és újat lehet – önbeporzással – nemzeni? Ugye, kedves kormányzók, nem így gondolkodnak?!
Ráadásul van egy rosszabb hírem is. Minél erősebben akarják az “átfogó” és “gyökeres” reformot, hiszen ettől függ az önként meghirdetett politikai legitimációjuk (ugyebár a nép nem kérte a reformokat ebben a formában), annál inkább gyengítik a rendszerváltás politikai legitimitását. Annál inkább elidegenítik az embereket a demokratikus rezsimtől. Ez a követő fejlődésű országok örökös csapdája: mivel nem belsőleg kialakult normákon nyugszanak, ezek a normák mindig idegenek maradnak, s legkisebb nehézség esetén is ellenük fordulnak az emberek – ritkán látványosan, inkább egyéni utakon, alattomosan, szemforgató módon. A képmutatás kifizetődőbb, mint az együttérzés vállalása.
Ráadásul az állam és az állampolgárok közti állandó háborút az állam nem tudja megnyerni, csak megkeményedik, egyre több autokratikus vonást ölt, s kialakul a tömeg közé lövető, sok adót beszedő, ám alacsony színvonalon szolgáltató posztkommunista állam modellje. Mert az emberek soha nem lesznek hálásak az államnak, ezért ha vannak is a reformoknak részeredményei, az államtól – a közügyektől mint a morális közösség legfontosabb ügyeitől – még jobban el fognak távolodni. S végül marad az elmúlt kétszáz év igazsága, jobb a kuruckodás, jobb a külföldtől tartani, az állam olyasmi, ami nem a “mienk”, mert pecsovicsok irányítják, akkor inkább a rokonok világa. Ha a hatalomnak volna őszinte ironikus pillanata, akkor karácsonyra Móricz Zsigmond Rokonok című regényét küldené ajándékba az állami vezetés minden szintjén.
Meddig bírja a mocsári teknős?
Ha a gazdaságban oligarchikus érdekszférák jöttek létre, a politikai életünkre a megmerevedett hatalomfelosztás jellemző. Patthelyzet alakult ki, melyben a miniszterelnöknek egyetlen erőforrása maga a végrehajtó hatalom birtoklása, míg az ellenzék vezére azt a politikai bravúrt hajtotta végre, hogy rossz helyzetéből kitörve, apró győzelmekkel és kemény hatalmi eszközökkel megszilárdította a párthatalmát.
Míg a kétségbeesetten megkapaszkodni igyekvő miniszterelnök lefelé csúszik, az ellenzék vezére fontos győzelmeket arat: a 2006-os választások elvesztése után óriási önkormányzati választási győzelmet aratott; amikor úgy tűnt, hogy akár politikai platformok és politikai verseny alakul ki a Fideszen belül, akkor a májusi kongresszuson megszilárdította elnöki pozícióját; s amikor kevesen hittek neki abban, hogy politikailag hasznos vállalkozás Tőkés László támogatása a novemberi EP-választásokon, akkor – nem kis bravúr – Tőkést megválasztják. Decemberben pedig a Fidesz programot hirdetett, jelezve, hogy van politikai alternatívája a jelenlegi kormánynak.
S még valamit elért a Fidesz elnöke: el tudta hitetni a támogatóival – ha kellett, kikényszerítette -, hogy jobb nem kimondani nyilvánosan az önkritikus véleményeket, míg a liberalizált baloldal látszólag abból merít erőt, hogy akár a saját kormányát is bírálja. Pedig az egyik látszólagos gyávaság, a másik pedig álbátorság. A jobboldalon sok belső vita folyik, s ha ezek nem is jelennek meg nyíltan, a nézetek sokfélesége gyakran tévkövetkeztetésekre vezeti a baloldali elemzőt. Az azonban továbbra is igaz, hogy a jobboldalt az antikommunizmus tartja össze. Az álbátor liberális önkritika viszont csak addig mehet el, amíg az nem relativizálja az ellenfél démoni mivoltát.
Ez a kritika belül marad a baloldali arrogancián és felsőbbrendűségen: noha a baloldal eszmeileg kiürült, az üres és tárgy nélküli haladástudatuk arra szorítkozik, hogy minden identitást leromboljanak, állandó mozgásban tartsák a társadalmat, a gyökértelenséget tegyék meg elfogadott emberi állapotnak. Olyan ez, mint amikor az egyszeri mocsáriteknős-tulajdonos pihenőhely nélküli vízbe rakta a kis állatot, majd arra a kérdésre, hogy mióta tartja így, azt felelte, “két éve!”. De tudunk-e mindannyian pihenés nélkül egyfolytában úszni és életben maradni?
Gyökeres változás akkor lehet, ha a politikai elit ellentétes érzelmű és gondolkodású emberei áttörik – reálpolitikai okokból – saját végső identitásképző céljuk határát: az egyik lemond a kérlelhetetlen antikommunizmusról, és kulturális kérdésként fogja fel a liberalizált baloldaliságot, míg a másik elkezdi relativizálni az összes baloldalinak gondolt értéket, hogy kormányképesnek lássa a jobboldalt. Vagy akkor lehet még áttörés, ha valamelyik politikai erő annyira meggyengül, hogy a másik döntő fölényt harcol ki – erre kicsi az esély, igaz, a másikra sem nagy.
2007 egyelőre folytatódik.
Forrás: Heti Válasz
