Csepel.info

Nyugodt öregkor felelősségre vonás nélkül

Magyar Nemzet

Voltak, akik 1956-ban meghúzódva figyelték az eseményeket, és azonnal előbújtak, amint – immár a szovjet csapatok árnyékában – fegyvert foghattak forradalmárokkal szemben. Ilyen volt Deme Béla. Unokája, Deme Gábor az év elején történt csepeli kettős gyilkossággal összefüggésben gyanúsítottá vált, jelenleg rács mögött van. Volt, aki szintén minden tőle telhetőt megtett a megtorlás érdekében, busás jutalmat, nemzetközi karriert kapott a rendszertől, de volt érzéke ahhoz, hogy az új szelet befogja a régi vitorlába: Kanyó András élete jól példázza ezt.

A forradalom vérbefojtása után fél évszázaddal éppen a Népszabadság kiadójának gondozásában jelent meg könyve Horthy Miklósról, most pedig Mindszenty bíborosról ír. A rendszerváltás utáni Magyarország frusztrációi talán jelentős részben abból adódnak, hogy a bűnösök, az elnyomó gépezet működtetői mindenfajta felelősségre vonástól mentesen köztünk élhetnek, és ha nem ők, akkor pedig szellemi örököseik nap mint nap kioktathatnak bennünket jogból, igazságból, demokráciából.

Vörös Csepel. Talán sehol a kommunista Magyarországon nem működtek olyan látványosan a Kádár-rendszer „vívmányai”, és ezzel párhuzamosan a színfalak mögött zakatoló aljas hatalomtechnikai gépezet, mint itt. Egy korábbi írásunkban már feltártuk – amennyire a hozzáférhető adatok alapján erre lehetőség volt –, hogy a munkásnegyedben az 1956-os forradalom vérbefojtása utáni évtizedek kapcsolati hálózata még ma is mennyire meghatározza az érvényesülés lehetőségeit. Csepelről ugyanakkor azt is tudni kell, hogy 1956-ban ez volt az a fővárosi kerület, amely a legtovább ellenállt a forradalom leverőinek.

Mélyre nyúló gyökerek

A máig élő hálózatot az év elején történt csepeli kettős gyilkosság apropóján kezdtük el feltárni, de az eset aktualitását szem előtt tartva csak a nyolcvanas évekre már megszilárdult kapcsolati kört térképeztük fel. Arról írtunk, hogy a Csepel Művek kebelén nevelkedett elvtársak – 1990 után immáron „vállalkozókként” – hogyan hajtották uralmuk alá a kerület szinte teljes oktatási, szakképzési és sportéletét, természetesen az azokhoz tartozó milliárdos ingatlanvagyonnal együtt, és arról sem feledkeztünk meg írni, hogy mindebben mekkora szerepe volt a felsőbb, adott esetben legfelsőbb szintű szocialista politikai kapcsolatoknak. Akkor arra kerestük a választ, hogy mindezen átalakulásoknak lehetett-e köze két ember, köztük egy iskolaigazgató brutális meggyilkolásához. (Szocialista érdekszövetség hálózza be Csepelt; Magyar Nemzet, 2009. január 29.)

A gyökerek azonban mélyebbre nyúlnak, így jónak láttuk tovább ásni és megvizsgálni két jó elvtárs aktáját, amelyeket az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában leltünk fel. Az egyikük, Deme Béla, egy tőről metszett proli, akinek mozgalmi múltja kikövezte gyermeke és unokája jövendőbeli útját is. Az unoka – Deme Gábor – ma börtönben van, a januári kettős gyilkossággal összefüggésben merült fel a neve. Írásunk másik szereplője Kanyó András, a vasöntőből hírszerző tisztté, később újságíróvá, a Magyarország című lap főszerkesztőjévé, majd „mértékadó értelmiségivé” vált író. Deme Béla hajlott korára a kerületi horgászegylet prominensévé vált, Kanyó jelenleg Mindszenty bíborosról készül könyvet írni. Közös bennük, hogy mindketten aktívan részt vettek az 1956-os forradalom utáni megtorlásokban. És az is – ez viszont már a jelenlegi rendszer hibája –, hogy soha senki nem vonta őket felelősségre, mindketten vígan, vélhetően nem minimálnyugdíjból tengődve élik életüket.

Hol itt, hol ott

Kanyó András 1950–51-ben hat hónapos hírszerzői iskolában szerezte meg a szakmai képesítést. 1951. június 15-én, a legsötétebb Rákosi-korszakban, alig 19 évesen csatlakozott az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) azon részlegéhez – az angol–amerikai vonalra –, amelynek vezetője Farkas Vladimír volt. Később, mivel felettesei alkalmasnak találták, ’56 tavaszától november 23-ig operatív iskolában tanult Moszkvában. Minthogy értesült a hazai eseményekről, arról is tudomást szerzett, hogy az általa feltétel nélkül szolgált terrorrendszer összeomlóban van. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dokumentumai szerint (ÁBTL 2821 22 D) volt is némi megingás Kanyó magatartásában. Egy róla készült jellemzés szerint „1956. október 23-a és november 4-e között (…) voltak helytelen kijelentései a szovjet csapatok segítségével kapcsolatban, zavaros vitái az ellenforradalom egy-egy »jogos követelésével« kapcsolatban”. Nem tudni, hogy az akkor kifogásolt megnyilvánulásait az vezérelte-e, hogy saját maga jól felfogott érdekében a győztesnek tűnő oldalra akart állni. Azt viszont a már idézett jelentésből tudjuk, hogy a forradalom bukása után tényleg a győztes mellett tartott ki. Kiváló munkát végzett, a jellemzés így ír róla: „Kanyó András r. szds. elvtárs november 4-e utáni állásfoglalásával kapcsolatban probléma nem merült fel. November 23-a után [Moszkvából történt] visszatértekor azonnal munkára jelentkezett, és az egyik kerületbe került (Csepelre – a szerk.), ahol alosztályvezetőként aktívan bekapcsolódott az ellenforradalmárok elleni munkába. Vezetői értékelése szerint becsületes, jó munkát végzett ebben a beosztásban.”

Azt csak sejteni lehet, hogy a forradalom vérbefojtása utáni hajtóvadászat és megtorlás idején a belügyis operatív tisztnek mi mindent kellett tennie ahhoz, hogy vezetői – a forradalom alatti „elszólásait” feledve – meg legyenek elégedve munkájával. Mindenesetre olyannyira kitett magáért, hogy a levéltári dokumentumok szerint 1957-ben „az ellenforradalom felszámolásában kifejtett tevékenységéért Munkás–Paraszt Hatalomért kitüntetést” kapott. Később sem hagyott fel a forradalmárok üldözésével, feladatai közé tartozott például a magyar emigránsok megfigyelése.

Kanyó 1966-ban kérte leszerelését, de akkor nem engedték el vezetői. „Munkájában, magatartásában e tény hanyatlást idézett elő”, áll a belügy személyzeti csoportfőnökségének 1966. július 30-án kelt, róla szóló jelentésében, ezért végül őrnagyi rangban áthelyezték a polgári életbe.

A feladata innentől kezdve a párt által felügyelt tömegmanipuláció, vagyis a szervezett agymosás lett: a Magyar Televízióhoz került, később a Népszabadság munkatársaként moszkvai és bonni állandó tudósítóként dolgozott. A rendszerváltás már a Magyarország című lap főszerkesztői székében találta, amikor Kádár Jánossal egy interjúsorozatot is készített. A fordulat sem söpörte el, sőt 2008-ban – a Népszabadság kiadójának gondozásában – a Horthy és a magyar tragédia című, nehezen meghatározható műfajú könyve került a polcokra. A forradalom utáni megtorlásban vitézkedő volt ÁVH-s tiszt most egy Mindszenty bíborosról szóló művön dolgozik.

Elhivatott emberek

„1956 októberétől a belügynek is aktív tagja voltam. Elhárítótiszt voltam, a III-as ügyosztályhoz tartoztam, Tihanyi alezredeshez. Csepelt kellett patronálnom, éjszaka mentünk, kaptam két rendőrt magam mellé, én meg civilben. Sétáltunk az utcán. Néhány részt pásztáztunk végig” – ezt maga Deme Béla csepeli munkás mondta el egy 2001-ben, a Túlélők címmel készült dokumentumfilmben. Az időszak, amelyről beszél, az ’56-os forradalom napjaira, illetve az azt követő hajtóvadászat heteire esik. Deme Bélának vigyáznia kellett: „Én mondtam, pucolni kell, mert baj lesz. Veszélyes időszak volt. Bujkálni kellett, engem itt mindenki ismert, nem mertem kimenni az utcára három napig.”

Deme Béla a budapesti pártbizottság ajánlásával, 1956. november 26-án került fővárosi főkapitányságra, ahol egyhetes operatív tanfolyamot végzett, ezek után került politikai tisztként Csepelre (ÁBTL 2.8.1 – 1032). Szükség volt a gyorstalpalóra és a megbízható elvtársakra: a forradalom eltiprása után szinte azonnal elkezdődtek a megtorlások, amelyhez elengedhetetlenek voltak a Deméhez hasonlóan elhivatott emberek. Deme saját kezűleg írt jelentéséből kiderül, hogy milyen tevékenységet végzett a forradalom alatt. A legjellemzőbb mondata így hangzik: „1956. október 27-től egészen november 9-ig, amíg a szovjet csapatok be nem jöttek Csepelre, az utcán való tartózkodást mellőznöm kellett.” Nem csoda: Deme egyike volt azoknak, akik a kerületszerte gyűlölt nagy hatalmú pártvezérek rejtőzködésében segédkeztek, sőt ő segített elbujtatni azt a Kis Dezső kerületi első titkárt is, aki a felkelők szerint „a kieg előtti” tűzharcban megölt egy gyermeket. Deme tehát egészen másként viselkedett a „sajnálatos események” idején, mint Kanyó, aki egy ideig, legalábbis úgy tűnhetett, nem utasította el a felkelést.

Karhatalmi védernyő

Deme Béla egész élete a Csepel Művekhez kötődött. Itt dolgozott 1941-től 1950-ig esztergályosként, ezt követően pedig már a szakszervezetnél és pártvonalon mozgott mint független pártfunkcionárius. A fentebb említett tevékenységét már mint a Budapesti Rendőr-főkapitányság főhadnagya látta el. És hogy Deme miként vált a pártfunkcionáriusból rendőrré? Erről is maga vall. Deme ugyanis – mint említettük – november 9-ig lényegében eltűnt a színről, hiszen jól ismert személyiség volt, a politikai helyzet pedig az általa képviselt elnyomó rendszerrel fordult szembe. Tizedikén, a szovjetek csepeli bevonulása után viszont előbújt rejtekéből, és a megtorlás kezdetének első pillanataiban önként jelentkezett a karhatalomba. „Olyan irányú utasításokat kaptunk (az MSZMP-központból, november 9. után – a szerk.), hogy a függetlenített funkcionáriusok száma nagymértékben csökkenni fog, minél többen helyezkedjünk el a szakmában, vagy a karhatalomnál. Mivel az üzemekben a termelő munka még sehogy sem haladt és nem volt felvétel, így a karhatalomhoz jelentkeztem.”

Valószínűleg egy olyan jellegű vizsgálódás is érdekes eredményt hozna, amely arra irányulna, hogy az ország legnagyobb ipari létesítményében, évtizedes csepeli munkás és politikai múlttal rendelkező ember valóban nem talált-e állást, ráadásul a teljes foglalkoztatást zászlajára tűző szocialista rendszerben. Deme valószínűleg visszaállhatott volna az esztergapad mögé, ha annyira akar. De ő azt választotta – természetesen már csak akkor, amikor a szovjet csapatok ismét védernyőt húztak ő és a hozzá hasonlók fölé –, hogy fegyveres testület tagjaként harcolhasson az „ellenforradalmárokkal” szemben.

Két halott és az unoka

Családja sok tekintetben folytatta a hagyományt. Fia, ifjabb Deme Béla is a Csepel Műveknél helyezkedett el, és szintén bekapcsolódott a szocialista államrend aktív, fegyveres fenntartásába: alapszervezeti KISZ-titkári és szakszervezeti tevékenységén túl munkásőr is volt. Az unoka, Gábor is a KISZ-ben edződött, majd a „megfelelő családi hátterű” legkisebb Deme a helyi MSZP-szervezet vezetésébe is felküzdötte magát néhány éve. A munkás-pártmunkás dinasztia becsületén egyetlen dolog ejtett foltot: Deme Gábor az év elején történt csepeli kettős gyilkossággal összefüggésben gyanúsítottá vált, jelenleg rács mögött van.

Az írásunkban szereplő két ember, Kanyó András és Deme Béla, valamint sok száz társuk a mai napig elkerülték a felelősségre vonást, senki nem firtatja, hogy a kommunista diktatúra karhatalmistájaként vagy politikai tisztjeként terheli-e őket bármilyen felelősség a szocializmus idején elkövetett rémtettekért, az 1956-os forradalom leveréséért, a felkelők elleni hajtóvadászatban, majd a megtorlásokban való részvételért, emberek százainak bebörtönzéséért, megkínzásáért, a kivégzésekért, a hátra maradt családok életének nap mint nap történő további megkeserítéséért. Kanyó és Deme ma csak két öregember, akiknek élete a magyar történelem során elkövetett legaljasabb cselekedetek egyike kapcsán összefonódott Csepellel, és akikre éppen ezért még sok helyi család emlékszik. Ők ma senkitől sem háborgatva, békésen élhetik öregkorukat. Nem úgy, mint az a tucatnyi csepeli fiatal, akik alighogy felserdültek, máris a bitó alá kellett állniuk.

mno.hu

This entry was posted on 2009. augusztus 7. péntek at 22:35 and is filed under Csepel, Pártok, Történelem, Vélemény. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.