Csepel.info

Csarnai Márk, Metszet.info

Az Országgyűlés 2000. június 16-án hatályba lépett 58/2000. (VI. 16.) számú határozatával minden év február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává nyilvánította. 1947-ben ezen a napon tartóztatták le és hurcolták el a szovjet hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, mely az első lépés volt a kommunista egyeduralom kiépítése felé. 

1947. február 25-én a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok jogellenesen, a képviselői mentelmi jog ellenére letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKgP) főtitkárát, ahol nyolc évet töltött fogságban. A szovjetellenes kémkedéssel és ellenkormány alakításával megvádolt politikus letartóztatása az első lépés volt azon az úton, amelynek során a kommunista párt kiiktatta az ellenszegülőket, és így haladt a totális egypárti diktatúra kiépítése felé. Az eset ezzel a demokrácia és a szabadságjogok semmibe vételének jelképévé vált, amely a kommunizmus közel 50 éves uralmát jellemezte. Az 1997-ben Párizsban megjelent, hat szerző által jegyzett „A kommunizmus fekete könyve” becslések és levéltári kutatások alapján körülbelül 100 millióra teszi a kommunizmus áldozatainak számát az egész világon. Kelet-Közép-Európában a halálos áldozatok száma eléri az egymilliót, de a rendszer áldozatai azok is, akiket bebörtönöztek, vallattak, kínoztak, megbélyegeztek, vagy akiket vallási hovatartozásuk miatt üldöztek, vagyis mindenki, akiket a szabad cselekvés és választás lehetőségétől megfosztottak, testileg és lelkileg megnyomorítottak.

A kilencvenes években hozzáférhetővé vált szovjet dokumentumok szerint 1944 után mintegy 540 ezer regisztrált magyar hadifogoly volt a GULAG-táborokban. Közülük hozzávetőleg 200 ezren civilek voltak, akiket az 1938 és 1941 közötti országhatáron belül hurcoltak el jóvátételi munka címén. A Szovjetunióban összesen 65 ezer magyar áldozatot regisztráltak, de ebben az adatban nem szerepeltek a járványokban, a romániai tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben elhalálozottak, mert róluk nem vezettek statisztikát. Összességében mintegy 200 ezerre tehető a szovjet táborokban elhunyt magyar áldozatok száma.

GULAG-táborok a Szovjetunióban, forrás: veritasintezet.hu

A második világháborút követően a szovjet megszálló erők fokozatosan hozzásegítették Rákosi Mátyást a hatalom megszerzéséhez. A nevével fémjelzett korszakot a példátlan személyi kultusz és a féktelen terrorral járó beszolgáltatás, padlássöprés, erőszakos kollektivizálás, koncepciós perek, a politikai rendőrség kegyetlenkedései és a történelmi egyházak üldözése jellemezte. Az erőltetett kolhozosítással és a nehéz-, valamint a hadiipar indokolatlan és gazdaságtalan fejlesztésével a lakosságot rövid úton általános nyomorba taszították. 1950 és 1953 között 1 millió embert vontak ügyészi eljárás alá, és 53 ezer főt vettek rendőri őrizetbe, telepítettek ki, internáltak. Utóbbit minden előzetes vizsgálat nélkül, politikai megítélés alapján hajtották végre. A hatalom azért alkalmazta ezt az eljárást, hogy „kivonja a forgalomból” a társadalom azon tagjait, akiket az elégtelen bizonyítékok alapján nem tudtak bíróság elé állítani, illetve elítélni. A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének döntése alapján az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) irányítása alatt nyílt meg 1950. július 19-én a recski titkos internáló- és kényszermunkatábor, majd 1951 februárjában a tiszalöki, 1951 októberében pedig a kazincbarcikai internálótábor. Egy 1953. június 1-jei állapotfelmérés szerint Magyarországon 40 734 fő volt bebörtönözve politikai okokból. A koncepciós perek elsődleges célja a többpártrendszer megszüntetése, a rivális pártok, szervezetek kiiktatása (Magyar Közösség elleni per 1947, a szegedi Magyar Ellenállási Mozgalom pere 1947), a magántulajdon felszámolása (MAORT-per 1948), a katolikus egyház megfélemlítése (pócspetri per 1948, Mindszenty-per 1949), a rendszer ellenségeinek nevezett személyekkel való leszámolás (Sólyom-per 1950, pécsi Sahti-per 1950), vagy a párton belüli riválisok félreállítása (Rajk-per 1949) volt. A gyanúsítottakat fizikai és lelki kínvallatással igyekeztek megtörni, hogy minden ellenük felhozott vádat beismerjenek. A vádiratokat a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO), majd az ÁVH, nem egy esetben pedig a felsőbb vezetés szerkesztette, még a tanúkat is ők választották ki. A jegyzőkönyveket és a vallomásokat meghamisították.

A Mindszenty-per 1949 februárjában, forrás: magyarhirlap.hu

Sztálin 1953-as halála valamelyest enyhített a terror szorításán, ám az 1956-os szabadságharc vérbe fojtása után minden idők legnagyobb megtorlása indult el. Az 1956-ot követő megtorlás homlokterébe a társadalom megtörése és elrettentése állt. 1957 és 1961 között 229 halálos ítéletet hoztak és 25 ezer embert internáltak, börtönöztek be. Több ízben is előfordult, hogy a letartóztatott belehalt a bántalmazásba. A forradalom leverése olyan kivándorlási hullámot indított el, melynek következtében 180-200 ezer ember volt kénytelen elhagyni az országot.

Rájuk, az erőszakrendszer áldozataira emlékezik az ország 2001 óta minden év február 25-én, akiket családjuktól elválasztva kényszermunkatáborokba hurcoltak, kitelepítettek, vagy koholt vádak alapján börtönbüntetésre-, halálra ítéltek.

Írta: Csarnai Márk, történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos segédmunkatársa

Az eredeti bejegyzés a Metszet.info-n jelent meg 2017. február 25-én (link).

This entry was posted on 2017. február 25. szombat at 21:44 and is filed under Gyász, Társadalom, Történelem. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.