Csepel.info

MTI, Magyar Hírlap, Népszabadság, Mno.hu

Kádár temetése (fotó: Népszabadság)

Kádár János a XX. századi politika legfontosabb és legellentmondásosabb egyénisége volt, akiről már életében korszakot neveztek el. Voltak, akik a véreskezű diktátort és az árulót látták benne, mások nosztalgiával tekintettek a Kádár által vezetett országra, “boldog évekként” említve azt az időszakot – mondta Rainer M. János, az 1956-os Intézet főigazgatója az MTI-nek.

“Figyelemre méltó Kádárnak a Nagy Imre-perhez való ragaszkodása”, az, hogy egykori vezetőtársát fizikai értelemben is mindenképpen meg akarta semmisíteni. Ilyen értelemben Kádár “mérhetetlenül hatalomvágyó ember volt”, aki nem rettent vissza az erőszaktól hatalma megtartásáért. A hatalmat azonban nem öncélként élte meg, mert “volt egy missziója, hogy a magyar munkásnak jobb legyen, mint az előző rendszerben, a Horthy-korszakban”.

A társadalom pártállami ellenőrzése természetesen megmaradt a későbbiekben a rendszer végéig, többek között az állambiztonsági hálózaton keresztül, ám kizárólag az ügynökök munkájának eredményeként nem indultak perek a rendszer ellenségének kikiáltott emberekkel szemben.
Kádár kétségkívül tehetségesen üzemeltetett egy szovjet típusú rendszert, ami “kisebb társadalmi áldozatokkal és nagyobb társadalmi hozadékokkal” járt, mint a többi szocialista országban. Ezek az eredmények azonban nagyon relatívak, mert nem volt sokkal magasabb a gazdasági növekedés, mint a keleti blokk többi országában, nem voltak sokkal jobbak az életszínvonal-mutatók sem. Példaként mondta, hogy a keletnémet államban, az NDK-ban könnyebben lehetett lakáshoz jutni, vagy Csehszlovákiában arányait tekintve több embernek volt autója.

A “boldog korszakot” is csak bizonyos megszorításokkal lehet elfogadni, mert a gazdasági jólét csak a ,60-as évek elejétől a ,70-es évek végéig tartott Magyarországon – összegezte.

Az emberek szabadságérzete magasabb volt Magyarországon, mint a többi szocialista országban; könnyebben utazhattak és a társadalmon belüli mozgásterük is nagyobb volt. Szerényen, de gyűjthettek maguknak vagyont az emberek, könnyebben hozzájuthattak bizonyos kulturális javakhoz is. Az egyéni gyarapodást tették lehetővé a mezőgazdaságban a háztáji gazdaságok, az iparban a gazdasági munkaközösségek és a magánkisipari vállalkozások, de megjelentek magánkereskedelmi cégek is a Kádár nevével fémjelzett korszakban – emlékeztetett.

Gazdasági értelemben súlyos problémát jelentett, hogy a hetvenes évek végére a rendszer létalapja rendült meg, miután kiderült, hogy a konjunktúra nem állt helyre, az életszínvonal csökkenésének pedig a külföldről felvett kölcsönökkel igyekeztek elejét venni. A ráfizetéses ágazatokat fenntartották, ugyanakkor az ország olyan adósságspirálba került, amiből nem tudott kiszabadulni.

Az 1985-ben megválasztott új szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov reformlépéseit már végképp nem értette meg az öregedő Kádár. Így történhetett meg, hogy a korszak névadóját az MSZMP vezetéséhez közel került felvilágosodottabb, technokrata politikusok “felfelé buktatták”, hatalom nélküli pártelnökké választották.

Ekkor már a szellemi leépülés jelei érezhetők voltak Kádár megszólalásain. A Központi Bizottság előtt 1989. április 12-én elmondott zavaros beszéde után már nem csak a társadalom, hanem a párt nyilvánossága elé sem lépett. Az ekkor mondott szöveg legnagyobb része a Nagy Imréékkel szembeni megtorlás magyarázata volt, legtöbbször elsőre kevéssé érthető formában.

Forrás: MTI, Magyar Hírlap

Tamáska Mária, Kádár felesége néhány hónappal a temetés után (fotó: Népszabadság)

Kádár János és a rózsatövisek

Huszár Tibor: Majdnem annyi Kádár-kép él, ahány ember – Húsz éve halt meg az MSZMP volt főtitkára

Két évtizede, 1989. július 6-án halt meg a magyar történelem egyik legvitatottabb, ám a közvélemény-kutatások szerint a legrátermettebbek közé sorolt politikusa, Kádár János. Haláláról nem lehet annak a szimbolikus eseménynek az említése nélkül szólni, hogy miközben a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa Nagy Imrét, az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett miniszterelnökét és mártírtársait felmentette az ellenük 1958-ban emelt hamis vádak alól, a legenda szerint az ítélethirdetés hallgatósága egymás kezébe adott egy kis cédulát: “meghalt Kádár János”.

A múlt század emblematikus alakjáról életének avatott ismerőjével, Huszár Tibor akadémikussal, két Kádár-életrajz szerzőjével beszélgettünk.

Az említett különös és jelképes egybeesést – és a Nagy Imre-kérdést – megkerülni nem lehet, ám a politikai gyilkosságokban középkoriasan gazdag “kommunista-szocialista” időszak akképp is korszakolható, hogy a Kádár-rendszert Rajk László 1956-os és Nagy Imre 1989-es újratemetése keretezi. És mindkét elvtársa halálában kisebb-nagyobb szerepet játszott az ezerkilencszázas évek legsikeresebb másfél évtizedét összekovácsoló Kádár János. Huszár megkülönbözteti, de azonosítja is a két eseményt: Rajk újratemetése a Rákosi-rendszer folytathatatlanságát fejezte ki, Nagy Imre és társainak temetését pedig nem egy ellenzéki politikus a Kádár-rendszer temetésének szánta.

Szánhatta, de igazából nem lett az, az ország mintha nem tudna megszabadulni Kádártól. Gyurcsány Ferenc például szükségesnek tartotta bejelenteni, hogy Nagy Imre a példaképük, amit Huszár meggondolatlanságnak tart, mert választóinak becsülhetően a hetven százaléka konjunkturális időszakként élte meg a Kádár-korszakot, Gyurcsány bukásában ennek a kijelentésnek is szerepe lehetett.

A Kádár-temetés körülményei elgondolkodtatók. Ez az ő hanyatló korszakának a vége volt. Legjobb időszakában ki tudta használni a mozgásterét, és jó csapattal dolgozott – Fehér Lajostól kezdve Fock Jenőn át Aczél Györgyig -, akiket a szovjet birodalom le is váltatott vele. A szovjet politika szigorodásával csökkent a mozgástere, helyzetét, helyzetünket a világgazdasági válság is rontotta. Ne feledjük, hogy 1968-ban, amikor Kádár Aleksander Dubcekkel tárgyalt, és megkísérelte ellenezni a csehszlovákiai katonai beavatkozást, akkor a bolgár Todor Zsivkov Kádár tudtára adta, lehet, hogy Dubcek után ő következik. Az úgynevezett testvérpártok vezetőinek legszűkebb körében ez téma volt. 1971-ben újból felvetődött, hogy Dubcek és Wladyslaw Gomulka után Kádár leléptetése jöhet, de kiderült, hogy ez már túlságosan sokat ártott volna a birodalom megtépázott presztízsének.

Kádár akaratlanul is megnehezítette a rendszerváltók dolgát azzal, hogy jóléti szocializmust csinált – végül persze hitelből, ahogy a kapitalizmus is épül azóta…

Huszár három évtizede egy szentantalfai házban tölti a nyarait. Ha az ember végigmegy a falun, akkor azt látja, hogy a legújabb házakat kivéve az épületek zöme a hetvenes években és a nyolcvanas évek első felében épült. Kádárnak sok híve van halála után két évtizeddel is. Mélyen beágyazódott a társadalomba. A rendszerváltás sok kérdésre nem adott választ. A minket körülvevő világ nem változott látványosan, a nyugati életszínvonal továbbra is vágyálom, ám megszűnt a folyamatos növekedés érzete, a többség biztonságérzete. Az a többlet, hogy demokrácia van, hogy a határok szabadok, hogy a pénzünk szabadon átváltható, a NATO-, az uniós tagság mintha nem tudná feledtetni azt, hogy a rózsán sok a tüske. A jelen ellentmondásai is magyarázzák a Kádár-rendszer iránt egyesekben élő nosztalgiát.

Temetése után ifjabb Rajk László áthelyeztette szülei földi maradványait, hogy ne kelljen Kádár közelében nyugodniuk, majd a Munkásmozgalmi Panteonból József Attilát is kihantoltatta a család, őt is áttemettették.

Lehet-e tudni, három héttel a halála előtt Kádár hogy viselte Nagy Imréék újratemetését? Nem, de az 1989. április 12-én az MSZMP Központi Bizottságának zárt ülésén megjelenő és felszólaló, egy éve betegeskedő Kádár utolsó beszéde bizonyos mértékig választ ad. Orvosa azt mondta, semmiképpen sem szabad őt nyilvánosság elé engedni. A pártvezető Grósz Károly kormányőröket küldött ki hozzá, hogy tartsák vissza, de Kádár előbb indult el otthonról. Grósz kérte a kb-tagságtól, hogy fogadják őt megértéssel. Ez a szétesett beszéd egész élete legdrámaibb szónoklata volt. Kiderült, több mint három évtizeden át tudat alá szorította a Nagy Imre-történetet, ami más minőségben az ő legszemélyesebb drámája is volt, és ami ekkor zúdult rá a társadalomra igazán. A tudatalattijából feltört szavak, hogy elmondaná Nagy Imrének, ha rajta múlott volna, ha elfogadja a felkínált lehetőséget a lemondásra, nem halál a sorsa. Nem tudott átlépni Nagy Imre kivégzésén, ez ott maradt a lelke mélyén, megülte azt. Már amikor tudomást szerzett arról, hogy a kb hozzájárult Nagy Imre és társai dísztemetéséhez, gyorsan súlyosbodni kezdett minden szomatikus és mentális baja, aminek csak a halál lehetett a következménye.

Vitatják, hogy államférfi volt-e… Kádár értékelésébe beleszólnak a mindenkori politikai érdekek. A történészek véleménye sem egységes. Annak megítélése, hogy államférfi volt-e, mindenki értékrendjétől, meggyőződésétől, politikai beállítottságától, de életútjától vagy akár az életkorától és számos más tényezőtől is függ. Majdnem annyi Kádár-kép létezik, ahány ember. Véleményem szerint azért nevezhető államférfinak, mert a politika határai között megtette, amire lehetőség adódott. Nem volt teoretikus, de politikai ösztönei a kritikus helyzetek többségében is jól működtek. Nem a nagy nyugati államférfiakkal – Bruno Kreiskyvel, Willy Brandttal, Francois Mitterand-nal – kell összemérni, hanem táborbeli társaival, Erich Honeckerrel, Zsivkovval, Gomulkával – hogy Nicolae Ceausescut ne is említsük -, akik a birodalom szabta kereteken belül működtek. Közülük Kádár mindig elment a falig, a lehetőségek határáig.

Rajknak és Nagy Imrének a bíróság szolgáltatott igazságot, Kádárnak a ravatalánál két napig sorban állók, az őt elsiratók. Ha valami véletlen folytán előkerülne a 2007 májusában a sírjának meggyalázásakor ellopott koponyája és a csontjai, vajon rendeznének-e neki is újratemetést, hiszen nálunk egy politikusnak ez szinte kijár. Én a megtörtént tények megfejtésével foglalkozom, a “ha” kérdések megválaszolására nem szívesen vállalkozom. Ez politika. A sírrablás rendőrségi kérdés, ésszerű magyarázatot nem tudok rá adni. A sírgyalázás után hét hónappal a nyomozást eredménytelenül lezárták, nem tudni, kinek fűződhetett reális érdeke ehhez a cselekedethez. De Kádár utóélete szempontjából a sírgyalázásnak periferikus jelentősége van – fejezte be Huszár Tibor.

Kádár Jánosra, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egykori főtitkárára emlékeztek vasárnap Budapesten, a Fiumei úti temetőben. Thürmer Gyula, a Magyar Kommunista Munkáspárt elnöke a politikai nagygyűlés több száz résztvevője előtti beszédében azt mondta: “Az MSZP két évtizede lop, azt folytatja most is, az országra pedig ki lehet írni: eladva”. A résztvevők a megemlékezés koszorúit helyezték el Kádár János és felesége sírjánál, valamint a Magyar Munkásmozgalmi Pantheonnál. (MTI)

Forrás: Népszabadság

Czermanik

Feledhetetlen pillanat: az asszony elszánt arca, ahogy előássa a holttestet. Odahajítja a család teraszára a diktátor testét. Ebben a földben nem nyughat. Ha visszatemetik, ő kiássa újra. Neki az apját, anyját ölette meg. Hihetetlen élmény volt ezt látni. 1987-et írtunk. Két évvel voltunk „a” miniszterelnök újratemetése, húsz évvel egy diktátor csontjainak kiásása előtt. Még semmit nem tudtunk. S húsz évvel azután, hogy meghalt, csak egy szót tudunk biztosan. Úgy keresztelték meg: Czermanik.

Tengiz Abuladze 1984-ben készített Vezeklés című filmjének kerettörténete, hogy egy asszony nem képes belenyugodni abba, hogy városának egykori polgármestere, aki hatalmát arra használta ki, hogy véres diktatúrát vezessen be a városkában (természetesen a grúz Dzsugasvilit, a világtörténelem legvéreskezűbb diktátorát ábrázolta így 1984-ben rendezett filmjében a szintén grúz rendező), abban a földben nyughasson, melyet meggyalázott, ahol az ő szüleit elveszejtette a hatalom. A család hiába temeti el a diktátort, ő kiássa naponta.

Elképesztő, miképpen tudnak valósággá válni filmek, műalkotások; akár egy plakát is (Ha forradalom lenne, Ön melyik tévét foglalná el?) Czermanik holttestét ismeretlenek kiásták és megcsonkították, csontjait szétszórták. Czermanikét, akit Kádár János néven ismertünk meg, úgy hogy mindenki tudta, soha nem volt a neve Kádár.

„Másnap Párizs egyik külvárosi temetőjében jeltelen sírba temettek egy férfit. A halotti bizonyítvány szerint a megboldogult megállapíthatatlan személyazonosságú külföldi turista volt, aki 1963. augusztus 25-én,vasárnap autóbaleset áldozata lett. (…) A jelenlévők közül senki nem mutatott megrendülést (…)” Frederick Forsyth világhírű bestellere, a Sakál napjának zárósorai között olvashatjuk a fentieket. A temetésen mindenki tudja, hogy aki a sírba száll, nem egy ismeretlen turista, hanem a Sakál néven ismert terrorista, egy többszörös gyilkos. „Ha a Sakál nem Calthrop volt ”– teszi fel a kérdést a főfelügyelő – „akkor hát ki az ördög volt?” Mert bizony nem tudták, kit földelnek el. De persze egyvalami halásos biztonságot nyert, ezt tudták róla. Egy szót:

„Gyilkos.”

Kádár és pufajkásai 1956 novemberétől 1957 novemberéig 43 313 személyt ítéltek el első fokon. Közülük 1958 decemberéig, vagyis két év alatt 16 798 kapott tíz év feletti ítéletet – Hornyák Tibor, az ’56-os felkelők rabparlamentjének elnöke összesítette ezeket az adatokat 2004-ben. A mai napig hatalmas eltérések vannak a kivégzettek számát illetően. Hornyák úgy tudja, a fent jelzett időszakban 236 embert végeztek ki, de ekkor még 657 ügy volt folyamatban; Kahler Frigyes pedig azt írja: „egy 1958. december 31-én kelt statisztika szerint 259 volt a végrehajtott halálos ítéletek száma, más kutatás szerint 1963-ig 367 főt végeztek ki.” Ne feledjük: Gosztonyi Péter 453 főről is írt. Kádár s társai többnyire fiatal embereket gyilkoltattak meg, életük virágában, egy olyan időszakban, amikor a fiatal emberek és asszonyok még nem „keresték magukat”, hanem megtalálták – egymást, és családot alapítottak; a család akkoriban legalább 3, nem oly ritkán akár 5 gyerek vállalását jelentette. Az országból a kommunista terror évtizedes, véres dühöngése miatt szintén a Kádár-éra első heteiben elmenekült több százezer ember is egy olyan időszakban menekült el, amikor százezres lélekszám milliós szaporulatot jelentett. Volna.

Istenem, számháborúzunk azon, hogy csak a börtönökben hány embert akasztottak föl Kádár hóhérai a forradalom után, s még szó szerint össze sem számoltuk a forradalom végnapjait követő, több hetes, máig definiálatlan és feltáratlan szovjet-magyar háború (nemzetközi jogi értelemben ugyanis az volt) alatt leadott sortüzek halottait. Csak 1956. december 8-án Salgótarjánban mintegy 131 halott maradt a kövezeten; közel 100 elhunyt azóta is azonosítatlan.

Ne feledjük hát a legfontosabb szót: Kádár János gyilkos.

Most, húsz évvel a halála után, becsületes magyar embernek nem juthat más szó az eszébe Czermanikről. Aznap, 1989. július 6-án történt, hogy – a sors keze – „a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa Nagy Imrét, az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett miniszterelnökét és mártírtársait felmentette az ellenük 1958-ban emelt hamis vádak alól.” Nagy Imre. Egy név, amitől a Czermanik egész életében betegesen rettegett. Legalábbis életének abban a szakaszában, amikor meggyilkoltatta Nagy Imrét, az ország utolsó törvényes miniszterelnökét, s helyette ő gyakorolta az egyszemélyes vezető hatalmát egy tökéletesen illegitim, a civilizált világban évekig még csak el sem ismert kormány élén. 1989 július 6-án aztán rajta is beteljesült a sors, és felesége, Tamáska Mária volt ÁVH-s főhadnagy mellett nyugodhatott, amíg csak ki nem forgatták a sírt.

Húsz év után se feledjük: gyilkos.

Faludy György nemcsak ezt tudta róla. Ő azt is tudhatta, ki volt Czermanik: „Egy országot / toltál át Ázsiába. / Tied a jelen. Agycenzúrázott / múltaddal mint vagy? Olykor, esti csendben / hallod-e újra, ahogy Rajk barátod / nyakcsigolyája reccsen? / Ha altatóval sem tudsz már aludni:/ Tóth Ilonka sóhaja utolér-e,/ s Losonczy hörgése, akinek kását / töltettél tüdejébe? / Mint víz alatti, elmerült harangok: / hintáznak-e hajnal fele agyadnál / a tizennyolc esztendős iskolások, / kiket felakasztattál?

Ő tudta, hogy egy gyilkos.

Mégis: egy nép jutott odáig, hogy nem fordult ki az emberek szájából a falat, amikor ettek ebből a koszos kézből. És szemfényvesztésből, összetarhált kölcsönökből, buta alkukból összeeszkábált kommunista bádogjóléttel érték be, elfeledve alapvető jogaikat, nemzeti identitásukat, határon túli testvéreiket, és főleg azt, hogy Czermanik kicsoda.

Mert az emberek jó része ma sem tudja, hogy Czermanik gyilkos.

Nem tudják, hogy 1950. január 1-jén Kádár János belügyminiszterként az ÁVO (Államvédelmi Osztály) helyett saját kezdeményezéseként hozta létre az ÁVH-t (Államvédelmi Hivatalt), hihetetlen mértékben megnövelve a testület hatáskörét. Ezt a szervezetet aztán példátlan jogkörökkel ruházta fel. A terrorszervezet székháza az Andrássy út 60. volt, korábban a nyilasok „Hűség Háza” néven tartottak itt fenn irodákat. Biztos ami biztos, saját elvtársai egy ideig őt magát is lecsücsültették.

De az embereknek azt mondták, hogy őket nem érdekli az ÁVH. És elhiszik, hogy őket éretlen, pattanásos kiskamaszok szintjén vegzáló, igénytelen bulvárlapok érdeklik, meg a némi ügyeskedéssel összeharácsolható anyagi javak.

És nem tudják, hogy Kádár elárulta a hazáját. Balás-Piri László, a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) alelnöke fogalmazta meg frappánsan Kádár árulását: 1956. november 1-jén közvetítették azt a rádióbeszédét, amelyben megdicsérte a munkásfiatalokat, hogy élen jártak a forradalomban, majd azon nyomban hátraarcot csinált, eltűnt a kormányból és Budapestről, később (az oroszoktól) elvállalva a gyászos helytartói szerepet.

Húsz év eltelt a halála óta, de tíz magyarból egy ha rávágná, hogy Kádár volt a felelős azért, amiért megszálló hadseregként vonultunk be Csehszlovákiába 1968 augusztus 21-én. Pedig 1968 július 14-15-én Varsóban ő maga minősítette nacionalista elhajlásnak azt, hogy a csehek nem vettek részt a találkozón, és fogadta el a szomszédos ország megszállásának gondolatát.

A Sorstalanságot én a Kádár-rendszerről írtam, és aki a hetvenes évek Magyarországán élt, annak azonnal észre kellett vennie, hogy aki ezt a könyvet írta, az ismeri a jelent, és gyűlöli. Egy olyan alkalmazkodási folyamatot írtam le ugyanis, amely minden elemében a magyar történelem 1956 utáni szakaszára emlékeztetett – így fogalmazott a zsidók elleni népirtásról írt könyve kapcsán Kertész Imre.

Húsz év múlva is csak azt látjuk, hogy a Kádár-rendszer több évtizedes korszaka legalább akkora károkat okozott nekünk, mint az 1956-os megszállás és a kivégzések. A földjeiről városi lakótelepek nyomorába űzött parasztság, a millió számra elabortáltatott, egészséges magyar magzatok (államvallásként adagolva, hogy „nyulak” a sokgyerekesek, és nem a családnak, hanem magunknak kell élni), a nemzeti öntudatától megfosztott, ateista, üres tekintetű, cinikus, destruktív világnézetű „lakosság”, amellyé egy Istenben, hazában hívő nemzet süllyedt – sorolhatnánk, hová jutottunk. S elővehetnénk az elmúlt húsz évet, melynek során távolléte, Czakóval fogalmazva, nem töltötte be azt a hihetetlen űrt, amit hiánya okozott.

De ma, halála napján, mint a film címe hirdette, a vezeklésre várunk, legalább ma is élő bűntársaitól, az utódpárt felelősei részéről.

Hogy nézzenek már szembe végre ezzel a terhes örökséggel.

Forrás: Udvardy Zoltán, Mno.hu

This entry was posted on 2009. július 6. hétfő at 08:27 and is filed under Történelem, Vélemény. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírcsatornán keresztül. Hozzá lehet szólni, vagy küldhető visszajelzés a saját oldalról.